Minden megtörténik

A mások problémájával való foglalkozásnak van egy nagyon vagány oldala: amíg az ember azt csinálja, addig nem kell az őt magát illető kellemetlen kérdésekkel szembenéznie. Ezért aztán rengetegen gyakorolják is, szinte mindenki ösztönösen menekül a saját magával való megbirkózástól, ideológiákba, vallásokba, mozgalmakba, munkába, aktivitásokba, hobbikba, elméletekbe, életérzésekbe, ilyen-olyan fantázia világokba és a jó ég tudja, hogy még mibe, mert a hárító mechanizmusok tárháza szinte végtelen. (Mindenki ezt csinálja kivétel nélkül, még az is, aki azt hiszi magáról, hogy nem, sőt ő talán még inkább.) Mindenki iszonyúan jól meg tudja magyarázni, hogy mért foglalkozik azzal, amivel, de az egész valahol annyira hamis, hogy szinte fáj. Mert a csodálatos külső alatt az egésznek csak az a lényege, hogy az "ego" megmaradjon, meg a káprázat, amelyikre az ego-nak szüksége van a továbbéléshez. Pedig az ego-nak pont, hogy nem kell megmaradnia, a személyiségnek kell fejlődnie, és ez két nagyon különböző dolog. Mert személyiség akkor fejlődik, ha az ego összetörik, illetve az ego összetörése nagyon fontos része a személyiség fejlődésének, melyből az összes többi dolog is fakad. Az úton járásból lesz minden, illetve azokból a felismerésekből, amelyek az úton érnek minket. A mi saját utunkon és nem a mások útjain. Semmi egyéb feladatunk sincs, minden szükséges megtörténik így.