Vége felé (levél)

Egyik barátomnak írtam tegnap:

Valószínű, hogy sokszor én is csak egy tetőteraszról nézem a világot (mint mindenki). Nem hiszem, hogy előrébb kéne gondolnom magam másnál, de azt sem hiszem, hogy Te vagy ... vagy bárki más előrébb lenne nálam. Most, negyvensok meg ötvenkevés évesen már világosan látom, hogy a sarkos, pártos, egysíkú gondolkodások, amelyeket régebben sem tudtam hova tenni, mennyire megnyomorítottak engem, mint embert, és mennyire megnyomorítanak sokakat hozzám hasonlóan. Nem hiszem, hogy sokáig fogok ilyen leveleket írni, mert elég sziszi-fuszi erőlködés, és a másik nagy baj vele az, hogy egy idő után ez is ideológiává válik, vagyis ugyanolyan szűkké és ugyanolyan embertelenné, mint mondjuk a kereszténység, a kommunizmus, a liberalizmus vagy a fasizmus. Szeretnék továbblépni, vannak ötleteim, majd meglátjuk, hogy mi sikerül. Egy biztos, nem akarok belemerevedni semmibe... Mert annál még a fizikai megsemmisülés is jobb.

Vagyis lassan véget érnek tiltakozó leveleim, bármennyire is fontosnak érzek bizonyos mondanivalókat, egy adott ponton túl el kell engednem azokat a kifejezésmódokat, amelyekkel eddig dolgoztam, és új formákat kell keresnem, amelyek aztán - egy idő után - ugyanúgy elégtelenné fognak válni, és akkor majd azokat is el kell hagyni. Minden csak átmeneti szállás, minden fontos, de semminek sincs tartós szerepe, úton járunk, és ezen az úton nem lehet megállni sehol. Az élet az, hogy továbbmegyünk, a halál az, hogy nem. Egyszer majd meg fogjátok érteni Ti is. Sőt lehet, hogy már most is értitek.