Egyszer már elküldtem Neked József Attila A hetedik című versét, és már akkor sem véletlenül. Egy fél éve jóformán csak arról írok a blogomban, hogy az ember mennyire nehezen jut el odáig, hogy számot vessen saját személyisége összetettségével, mennyire nehezen jut el odáig, hogy kivonuljon saját maga által kreált leegyszerűsítései szellemi biztonságérzetet adó fedezékeiből, mennyire nehezen meri kimondani védtelenségét és eszköztelenségét, és mennyire nehezen jut el odáig, hogy ebben a védtelenségben és eszköztelenségben olyan erők felszabadulásának esélyét ismerje fel, amelyekre korábban soha, de soha nem gondolt. Hogy az ember egy kuckóból kivonul és aztán egy másikba be, az nagyon gyakori képlet, de attól nem történik túl sok minden. Sokan felismerik például, hogy örökölt vallásosságuk szűk, és egy tágabb szellemiség irányába mozdulnak el, azonban az a tágabb szellemiség is ugyanolyan szűkké fog válni két hét múlva, és akkor meg onnan kell odébb állni. Mert ha nem lépi meg a következőt, akkor az előző lépése is kárba vész. A valódi misztikusok azok, akik mernek állandóan úton lenni, és nem cövekelnek le semmilyen koncepciónál, ám őket alig lehet észrevenni, mert arra nincs látásunk, hogy az ilyen embereket felismerjük.
Amikor valaki a világra különböző leegyszerűsítések szemüvegén keresztül néz, akkor tulajdonképpen saját maga mélységei, saját belső gazdagsága elől menekül. Amikor az ember szerepek, identitások álarcai mögé rejtőznek, akkor azt csak azért teszik, mert félnek a végtelen megfoghatatlanságától, és főleg félnek az elmúlástól, amely a létező legmegfoghatatlanabb dolog. Mindegy, hogy milyenek azok az álarcok, mert akármilyen szépek is, azért csak álarcok maradnak. A több, sőt sok, akár egymásnak látszólag ellentmondó szempontot is vállaló, hordozó, küzdő ember minőségileg többet tesz hozzá a kibontakozáshoz, mint az, aki csak egy sablon mentén nyomul. Az utóbbi egyébként leggyakrabban nem csak, hogy nem használ, de legtöbbször nagyon sokat árt is. Nézz körül a világban, lásd meg magadat a gyermekben és felnőttben, a fiúban és a lányban, a munkásban és az értelmiségében, a magyarban, a zsidóban, a cigányban, a kínaiban, az arabban, az elnyomóban és az elnyomottban, az áldozatban és a gyilkosban, és aztán hordozd magadban az összeset az életed végéig abban a kibogozhatatlan szövetes rajzolatban, amelyik nem más, mint a Te saját egyszerre anyagi és szellemi léted. Erről szól József Attila nagy erejű verse is, egyébként Hobo nem kevésbé nagy erejű előadását is érdemes meghallgatni, ő ugyanis elénekli ezt a verset, és nem is akárhogyan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése