A szabályok

A szabályokra addig van szükség, amíg az ember rá nem jön, hogy semmi szükség sincs rájuk. Mert addig tényleg elengedhetetlenül fontosak, viszont utána már inkább ártanak, mint használnak. Hiszen nem csak arról van szó, hogy megszűnik a jelentőségük, hanem arról is, hogy akadályozzák a kibontakozás további részét.

Egy kicsit

Megtalálni az összes szót,
S az összes tartalmat, amely bennünk rejlik,
Sőt átragyogni minden nap mindenen, ami az életünk része,
Hogy a világ körülöttünk egy kicsit megszépüljön...

Sok dolog fáj nekünk, sok dolog gyötör minket,
Összezúz bennünk ezer millió bálványt...
Ez a borzasztó, megszégyenítő kín nem más,
Mint a szülési fájdalom egy kései, ránk maradt darabja,
Mert a jövőért most kell létrejönnünk,
A test remeg, erőtlen, gyáva,
Viszont a szív tartson ki az utolsó szálig,
Ne hagyja el magát, maradjon az, aki mindig is volt!
Könnyelműen, gyáván ne meneküljön!

Európa csúcs

Európa egész kimagaslóan teljesített a héten, az országok vezetői összeültek, és végre kitalálták, hogy mit is kéne kezdeni azzal a napi néhány ezer menekülttel, aki a nyár második fele óta folyamatosan özönlik a jó, öreg kontinensre. Eddig ugyanis fogalma se volt róla, az elmúlt két hónapban béna tipródáson, különböző anyázásokon, néhány vérszegény ad-hoc válságkezelési kísérleten és pár sztereotípiák mentén kitűzött mentőakción kívül lényegében semmi sem történt. Bezzeg most kimondtuk a tutit, innentől kezdve nem hagyjuk magunkat befolyásolni, és rendet teszünk a házunk táján, mint ahogy azt a mi Győzőnk kezdettől fogva gyakorolta a maga háza táján, és erősen javasolta másoknak is. Mostantól nagyon nehéz lesz bejutni Európába, csak azokat fogadjuk be, akiket muszáj, és őket is csak nagyon lassú és bonyolult módon, hogy a többségben lehetőleg fel se merüljön a Törökországból való továbbmenekülés gondolata. Hiszen mindenkinek az a jó, ha ott maradnak, hisz ott legalább muzulmánok között élhetnek, és nem kell a keresztény templomok tornyait bámulászniuk például... Hát, ez tényleg az empátia netovábbja!

Azért nekem vannak kételyeim, de azokról most nem akarok beszélni. Európa tényleg egy nagyon szép ország, ezt már többször leírtam. Nem voltam benne mindenütt, de jó pár helyen igen, és mindenütt ez volt a benyomásom. Ezt a sok szépséget pedig nyilván meg kell védeni, nem is tudom, hogy ki és miért gondol másra. Meg itt az emberek is olyan jók, szorgalmasan dolgoznak, gondosan kuporgatják a garast, sokan még templomba is járnak, igazán van bennük felelősségtudat, sokat köszönhet nekik az egész világ. A többi földrész pedig tele van rossz emberekkel, akik most a markukba kacarásznak azon, hogy mi mindent kínlódunk itt össze azért, hogy a jólét, amely nyilván azért jött létre nálunk, hogy innen kiindulva majd beborítsa az egész földet, egyelőre legalább a kiindulási területen megmaradjon.

Van egy olyan érzésem, hogy a háttérben olyan játszmák zajlanak, amelyekről nekünk elképzelésünk sincs, és valószínűleg nem is lesz soha. Mondjuk ez azért nem zavar különösebben, mert a játszmákba csak azokat lehet bevonni, akik bizonyos szabályok szerint viselkednek, vagyis aki nem akar bizonyos szabályok szerint viselkedni, az valahogy mindig kicsúszik az ölelő kezek szorításából. A recept tehát nagyon egyszerű, így szól: el kell hajítani minden receptet. Hát, ez azért elég szar! Mert erre még nem vagyunk felkészülve, ehhez még nagyon kicsik vagyunk. Kilépni a fedezékek otthonos berendezettségéből a nagy büdös semmibe, ez nem az, amire az ember lelke vágyik. Mert azt, hogy nem mennek körülöttünk jól a dolgok, valahogy még el tudjuk viselni, de azt, hogy ne is lehessen megmagyarázni a nem menést mások hibájából levezetve, szóval, azt nagyon nehezen nyeljük be. Ilyenkor minden létező ösztönünk tiltakozni kezd, és olyan hisztit vág le, hogy abba az ajtók és az ablakok is beleremegnek.

Az iskolában azt tanítják, hogy a fogalmazásoknak legyen mindig valamilyen következtetésük, tanulságuk, lezárásuk. Szerintem ez egy baromság! Minden olyanban, ami ér valamit, sokkal több a kérdés, a befejezetlenség, mint a konklúzió, a válasz. Európában is akkor vagyok boldog, ha több a kérdés, mint a válasz. Mert akkor formálódnak, alakulnak a dolgok, történik valami, van remény. Ha viszont valaki azt mondja, hogy "Nyet!", akkor nincs. Csak ennyit akartam mondani erről... Mindenkit üdvözlök, sok puszi!

A titok

Kevés esős reggel virradtunk ezen a nyáron, de az a bizonyos, amelyről most fogok írni, történetesen ilyen volt. Szentendrén ébredtem, a húgom lakásában, a lánya ágyában. Nem kell megijedni, utóbbi akkor éppen Németországban tartózkodott, ezért bitorolhattam a szobáját és benne az ágyát is :-)! Aznapra hajókirándulást terveztem Dominikával, aki viszont az én lányom, a Budapest-Szentendre táv megtételére gondoltunk, és arra, hogy utána majd sétálgatunk egy kicsit a festők kisvárosának utcáin, valamint a Duna partján. Dominika akkor Budapesten lakott, a 10 órás hajóinduláshoz igazítva 9 órás találkát beszéltünk meg a Vörösmarty téren, így tehát első lépésben el kellett jutnom Szentendréről Budapestre. Kicsit elgondolkodtam, hogy ehhez melyik közlekedési eszközt válasszam, az alapötlet a kerékpár volt, de a szemerkélő esőben a HÉV gondolata is felmerült bennem. Végül mégis a kerékpár győzött, mert úgy találtam, hogy az eső, ha csepereg is, azért még kibírható, miközben a HÉV egy picit uncsi. Szépen bekerekeztem hát Budapestre, semmi dráma nem történt útközben, élénk narancssárga kerékpáros dzsekim kiválóan teljesített, nem lettem különösebben vizes, legfeljebb itt-ott sáros egy kicsit. A Vörösmarty térre valamivel kilenc előtt érkeztem, az egyik közeli takarék automatájából kivettem némi manit, és miután még mindig volt idő, és azért is, mert kávét aznap még nem ittam, kinéztem magamnak a bankkal szemben egy hangulatos teraszt, amely láthatóan pont akkor kezdett éledezni. A bicajomat odakötöttem a terasz korlátjához, és lépteimet az egyik kissé lustán ácsorgó pincér felé irányítottam.
- Jó reggelt, kívánok! Nyitva vannak? - kérdeztem tőle.
Semmi válasz, azt mondhatnám, hogy levegőnek nézett. Először azt hittem, hogy nem hall jól, ezért kérdésemet szóról-szóra ugyanúgy, de kissé hangosabban megismételtem, viszont erre sem következett érdemi reakció. Hát, jó, ha harc, hát legyen harc! - gondoltam magamban, és rátértem a lényegre:
- Egy kávét szeretnék, és egy croissant-t.
- Na, erre aztán lett nagy meglepetés! Még a kávé hagyján is, de a croissant... Abban a pillanatban döbbentem rá, hogy ez a pincér kissé ázott, kissé koszos és élénk színű felsőruházatom láttán bizonyára hajléktalannak nézett, és tulajdonképpen a megjelenésem első másodpercétől fogva azon gondolkodott, hogy hogyan szabadulhatna meg tőlem a leggyorsabban. A croissant viszont teljesen összezavarta. Egy hajléktalan, aki croissant-t kér, hát, ez nem jött össze neki. Zavartan leültetett az egyik asztalhoz, és valahogy eldadogta, hogy náluk van olyan, hogy cappucino croissant-nal, és ő azt javasolja, mert úgy olcsóbb lenne. A pénzkivétel után dúsgazdagnak éreztem magam, de azért örömmel elfogadtam a tanácsot, mert a cappucino sem rossz, és néha különben is kell egy kis változatosság.
Miközben a cappucinora várakoztam, telefonáltam Dominikának, aki akkor már csak egyetlen utcasaroknyi távolságra volt tőlem, és tudomására hoztam, hogy hol keressen. Aki ismeri a lányomat, az tudja, hogy nem egy utolsó nő, és reggel, pihenten, jókedvűen, kirándulásra készülve különösen is vonzó, kellemes jelenségként érkezett meg mellém. Ekkor már nem csak az én pincérem szeme kerekedett még tovább, úgy éreztem, hogy valamennyi jelen lévő felszolgáló kérdéseket kezdett fogalmazni magában. Egy hajléktalan, aki croissant-t rendel, és közben mobiltelefonon egy ilyen jó nőt magának, hát azért ez nem semmi! - zavart tekintetükből legalábbis én ezt olvastam ki.
Ezt követően viszont nagyon gyorsan átalakult a helyzetértékelésük. Viselkedésük alapján arra gondolok, hogy innentől kezdve vagy álruhás újságírónak vagy extravagáns milliomosnak kezdtek tartani, mert egyik pillanatról a másikra az előzékenységnek akkora fokát kezdték tanúsítani irántam, hogy ha nem a teraszon lettem volna, akkor féltem volna, hogy ránk szakad a plafon. Dominika teáját már úgy szolgálták fel, mintha az angol királynőnek kedveskednének, és a végén, amikor fizetésre került a sor, akkora bókot kaptam, mintha legalábbis most mentettem volna meg az országot a gazdasági összeomlástól néhány százmilliárd dolláros adományom által.
Elég muris volt az egész, de a végén már én is élveztem, és szándékosan úgy álltam fel az asztaltól, hogy abba a mozdulatba bármit bele lehessen gondolni. Elkötöttem a bicajomat, átvágtunk a téren, megvettük a jegyet, és felszálltunk a hajóra. A titok, hogy kik voltunk mi ott és akkor, azóta sem derült ki....

Átélni

Élni az időt, amelyet kaptunk, átélni a napokat azok teljességében, átélni az élet minden örömét, minden fájdalmát, minden gyönyörét, minden iszonyatát, minden árnyékát és minden fényét, minden sírását és minden vigasztalódását, minden háborúját és minden békéjét, minden bőségét és minden hiányát, mindent, ami van és mindent ami nincs, és átélni benne saját magunk minden örömét, minden fájdalmát, minden gyönyörét, minden iszonyatát, minden árnyékát és minden fényét, minden sírását és minden vigasztalódását, minden háborúját és minden békéjét, minden bőségét és minden hiányát, mindent, ami van és mindent ami nincs, és közben nem csinálni úgy, mintha bármit is értenénk ebből az egészből, nem menekülni semmi elől, semmilyen fedezékbe nem behúzódni, átélni az életet, úgy, ahogy van, úgy, ahogy jön a maga teljes és személyes valóságában, találkozásként megélni mindent, magunkkal és a lét egészével való találkozásként, és akarni tanulni, kinőni mindenből. Ez az evangélium. Minden más csak időpocsékolás, és az ego önelégülésre törő hajlama.

Impulzusok (levél)

Az ember egy tehetetlen, nagyon nehezen mozduló, nagyon nehezen változó (illetve ha változó, akkor nagyon egy síkon változó) lény, legalábbis szellemi értelemben. Nem Rólad beszélek, nem magamról, nem X-ről és nem Y-ról, hanem az emberről úgy általában, mert ebben teljesen egyformák vagyunk. Ha azt nézzük, hogy mi minden történt már a világban, a tanulságok oldalvizén tulajdonképpen már rég haza kellett volna találnunk, viszont nem tartunk sehol, illetve alig tartunk valahol. Csoda, hogy jönnek a menekültek, meg egy csomó minden más is történik? Nem, nem csoda, mert az a folyamat, amely a világban zajlik ősidők óta, a kibontakozásunk, vagy mondhatjuk azt is, hogy az a személyes létezés, amely mindent magában foglal, nem hagy minket békén, dolgoztat minket egyfolytában. (Szerencsére nem egyszerre történik meg minden, szerencsére van időbeliség, van lehetőség, valamennyi idő leszűrni a tanulságokat minden történésből, és azokból változni, alakulni a következőhöz.) Illetve expliciten nem is ő dolgoztat minket, hanem inkább mi dolgoztatjuk magunkat, hiszen minden nehéz helyzet abból fakad, hogy még nem vagyunk készen, és pont emiatt kell szembesülnünk velük, illetve a magunk kis nem készségével bennük. Ha pedig nem szembesülünk, akkor - a természet alap logikájával összhangban - még súlyosabb helyzetek lesznek. Mert a természet nem olyan, hogy ha feltesz egy kérdést, és nem érkezik rá válasz, akkor legyint, hogy na, jól van, vissza az egész. Nem, nem ilyen. Ha a természet feltesz egy kérdést, és nem jön rá válasz, akkor legközelebb azt a kérdést nyomatékosabban fogja feltenni. És a nyomatékosság egészen addig fog növekedni, amíg észre nem vesszük, hogy mit csinálunk, amit nem kéne, illetve mit nem csinálunk, amit kéne. Ez zajlik nagyon régóta és a világ egészében éppen úgy, mint mindannyiunk személyes életében is. Ezt szenvedjük mindannyian teljesen egyformán, ezzel mozgunk együtt, ez az a sodrás, amelyből képtelenség kiúszni, mert az egész életünknek pont ez a lényege. Odaadni magunkat mindenre, ami történik velünk, mert mindenben, kivétel nélkül mindenben az az üzenet hangzik el, hogy: Ember, látod ez vagy Te, tehetetlen vagy, de ez így nem jó, nézd meg, hogy ki más tudsz lenni, keresd meg, és hozd fel azt a másikat magadból, aki szintén Te vagy már régóta, de még csak csíraként, viszont most neveld azt a csírát, és válj azzá, aki abból kinő. Minden, kivétel nélkül minden, amit érzékelünk, felhívás erre a változásra, erre a növekedésre, erre a fejlődésre, hiszen az egész életünk a világ egészének növekedésében, fejlődésében játszódik le. Semmire nem mondhatjuk, hogy nem helyénvaló, illetve szükségtelen rossz, mert a világnak minden bizonnyal szüksége van arra a valakire, akivé csak annak a bizonyos dolognak az átélésén keresztül tudunk válni. Legalábbis nem állíthatjuk határozottan az ellenkezőjét. És ez már elég ahhoz, hogy megbékéljünk minden olyan dologgal, amely elől kitérni nem tudunk...

A személyes jelenlét fontossága

Minél több időt tölteni a személyes jelenlétben. Az igazán lényeges átalakulásoknak ugyanis az a táptalaja. Olvashatsz százezer könyvet, végezhetsz annyi szellemi munkát, hogy belekékülsz, ha közben az életed a személyes jelenlét elfogadása, sőt gyakorlása nélkül telik, akkor az erőfeszítések nagyon egyoldalúak maradnak, és a befektetett energia nagy része pocsékba megy.

Ki ás ki kit? (levél)

Szavaimat ne vedd kinyilatkoztatásnak, mert arra nincs hatalmam, de ne tekintsd nagyon súlytalannak sem, hisz egy fél élet nem kevés kínlódása azért mögötte van. Úton járok, életem minden eseménye, minden hatása egy puzzle darab, és próbálom összerakni a képet, vagyis pont azt csinálom, amit a legtöbb ember.

Nagyon sokáig éltem rám rakódott elvárásrendszerek szorításában, amivel csak az a baj, hogy az ilyen alárendelődések pont a leglényegesebb összefüggések közül emelik ki az embert. Az elvárásrendszerek ugyanis mindig idő- és helyfüggőek, miközben az, ami valóban meghatároz minket, egyetemes és örök. És annak ellenére, hogy az idő- és helyfüggő rendszerek programjai neveltek fel minket, sőt nagyon erősen hatnak ránk még mindig, az ember dolga az örök felkutatása. Ez az élet minden lényeges területére igaz, a párkapcsolat is egyértelműen és hangsúlyosan ebbe a kategóriába tartozik. Az, ami közkézen forog a párkapcsolattal kapcsolatban, a férfiasság és a nőiesség lényegi tartalmát tulajdonképpen meg sem lebbenti.  Egzisztencia, anyagi és érzelmi biztonság, család, gyerekek, a nevelésük, az életbe indításuk, aztán egy kis unokázás, meg csendes öregkor, majd villany leó és vége. Ennyi lenne az, hogy férfinak és nőnek vagyunk teremtve? Létezik, illetve bizonyos körülmények megléte esetén létezhet ez is, persze, de ennél sokkal-sokkal mélyebb titkokat hordozunk.

Ákos mellékelt írásában (amelyet egészében is elolvasásra méltónak tartok, lásd alább) jó 15 éve nagyon megdöbbentett a piros betűs mondat, azóta viszont rengeteg olyan élmény ért, amely pontosan ugyanezt a hierarchiát sulykolja. Nagyon érdekes egyébként ez a hierarchia, mert teljesen más, mint az, amellyel legtöbbször találkozunk, és ezt főleg akkor fogjuk érzékelni, ha az említett mondatot egy kicsit közelebbről is megnézzük. A nő nézzen a férfira, a férfi nézzen az Istenre. Nem egymásra kéne nézniük inkább? Nagyon megdöbbentő, én is nagyon nehezen barátkoztam meg vele, de nem. Persze, egymásra is nézniük kell, de nem az az első és a legfontosabb. Abban a párkapcsolatban, amelyben a férfinak fontosabbá válik a nő az ő saját Isten keresésénél, Isten felé vezető útjánál, vagy mondhatjuk úgy is, hogy a vágynál, mely őt a saját személyes szellemi valóságával való találkozásra indítja, a rolót le lehet húzni. Abban a párkapcsolatban ugyanis fel van borulva a rend, és abban sem a férfi, sem a nő nem fog tudni kibontakozni. Házat lehet építeni talán, családot lehet csinálni talán, egy ideig és sok szenvedés árán, de emberileg kibontakozni nem lehet. Sem a férfi, sem a nő nem fog benne fejlődni, és az egész valahogy be fog fuccsolni. Vagy válás lesz a vége, vagy nagy léthazugságokban való vegetálás, és nem tudom, hogy a kettő közül melyik a jobb.  A férfi és a nő kapcsolata ugyanis pont ugyanarra a polaritásra épül, mint amelyikre az Isten-ember kapcsolat, sőt az előbbi tulajdonképpen az utóbbi parabolájának is felfogható.

Kemény szavak, tudom, és nagyon idegenül hangzanak, de hosszas kutatásaim során arra jutottam, hogy erről nem a szavak, hanem mi magunk tehetünk, mert e szavaknál sokkal idegenebbek vagyunk ebben a világban. Hol vannak azok a férfiak, akik számára fontosabb a szellemi valóságukkal való találkozás, mint az anyagi komfortérzet és a jólét? Vagyis hol vannak a férfiak, a mindenre elszánt szegénylegények, lovagok, királyfik, akik el akartak menni a világ végére is, hogy kedvesüknek elhozzák a mindig termő ágat? Hol vannak a nagy kaliberű húzó emberek, akik nem rettennek meg egy kis erdei sötétségtől, akik tudják, hogy le kell győzniük a sárkányt (magukban), mert anélkül nem válnának méltóvá a szerelemre, sőt nem is tudnának kezdeni vele semmit? Hol vannak a férfiak, akiknek nem az jár az eszükben, hogy hányszor és mikor és minél hamarabb, hanem az, hogy dolguk van, és több annál, mint a kis kulipintyójuk felépítése, meg a kedvesük kiszolgálása, mert érteniük kell, hogy mi folyik körülöttük, és abban, ami körülöttük folyik meg kell találniuk azt a helyet (a Golgotát), ahol majd föláldozódnak. És hol vannak azok a királylányok, akik ezt felfogják és nem a családvágyukhoz akarnak egy házi szolgát, és a férfit például elengedik a háborúba (minden háború belül zajlik, a kinti csak a benti vetülete), mert tudják, hogy anélkül soha nem fog visszajönni, és egy percig sem lesznek boldogok, nem hogy addig, amíg meg nem halnak. Hol van a férfiasság és hol van a nőiesség? Hol vannak az úriemberek, akik küzdeni akarnak, és hol vannak a hölgyek, akik az isteni szépség hordozóivá akarnak válni, és valóban odaadni magukat a férfinak. Nem csak a testüket néha, hanem az egész életüket és mindig. Láttad az Ártatlanság korát, az a film gyönyörűen bemutatja, hogy milyen egy anti-férfi és egy anti-nő, és azt is, hogy mi lesz abból, ha egy anti-férfi és egy anti-nő találkozik. A baj csupán az, hogy én is nyakig benne voltam a magam kis anti-férfiasságában a fejem búbjáig, és azt sem tudom, hogy most mennyi látszik ki belőlem.

Az a civilizált világ, amelyben most élünk rengeteg jót tud felmutatni, például olyan orvosi beavatkozásokra van lehetőség, hogy az már majdnem Isten kísértés, de közben belül teljesen tönkre tett minket, az emberségünket porig alázta. (Illetve ez így kicsit megtévesztő, hiszen vígan megtehettük volna azt is, hogy nem alázódunk porrá, csak ahhoz még nem voltunk elég értelmesek.) Itt van egy világ, együtt kéne élni rajta valahogy, és közben a világ egyik fele évszázadok óta uralja a másik felét, és ezt mindenki normálisnak tartja, még csak fel sem tűnik senkinek, hogy mennyire lehetetlen dolgot csinálunk. Attól a létrendtől, amelyről a nagy szellemi tanítók szóltak, fényévekre távolodtunk, és közben a saját nemiségünkkel is teljesen elvesztettük a kapcsolatunkat. A férfiak nem tudnak mit kezdeni a nőkkel, a nők nem tudnak mit kezdeni a férfiakkal, mert egyik sem tud mit kezdeni magával. Sőt lassan már azt se tudjuk, hogy ki férfi, meg ki nő, annyira egybemosódik minden. ("Kedvenc" példám, a női piszoár, amelyet a női egyenjogúság jegyében találtak fel.) És a vicc az, hogy ebből az állapotból a nők, maguk nem lesznek képesek kimászni soha, mert az nem is az ő dolguk. Itt munka van, férfias munka, sárkányölés, rózsabokor irtás (Csipkerózsika), ásás. Ez nem a nő része! A nő része az, hogy ezt hagyja, és segítse, és ne uralni akarja a férfit, hanem nagyon szelíden és nagyon háttérből legyen ott, vele, mellette, és sugározzon rá vissza minden fényt azzal az érzékenységgel, és azzal a finomsággal, amellyel egyedül ő rendelkezik. És az a férfi, aki ezt megkapja, és közben végzi a saját dolgát, rendben lesz, és a rendje által olyan erőt, és olyan belső biztonságot fog nyújtani a kedvesének, amellyel semmilyen anyagi biztonság nem ér fel. A nő ezáltal tudja megkapni a legtöbbet, mert a nő számára ez a minden. Ez az én utam is, ebben a kemencében égek már nagyon régóta, de nem azért csinálom, mert égni akarok, hanem azért, mert nem akarom, hogy az életem egy idő- és helyfüggő esetlegességre menjen el, amelybe csak úgy belecsöppentem. A Minden érdekel, és az, hogy mit kell tennem az úton felé.

Persze ez az egész, nem egy "vissza a tiszta forráshoz" című nosztalgiázás, mert tudom, hogy az a sok modern dolog, amelyről azt mondom, hogy rengeteg ellentmondást hordoz, azért létezik, sőt a létezése nagyon is valóságos. Visszamenni ebből nem lehet, de nem is kell. Előre menni viszont kell, az minden ember kötelessége. Ha az írásaim, a gondolataim, az életem nem szalad előre, ha csak azt ismétlem végestelen végig, amit ez a kor szajkóz, akkor nem fogok nyomot hagyni a világon. Úgy pedig nem jó elmenni.

Nem tudom, mit tudsz kezdeni ezekkel a szavakkal, de az már nem az én dolgom. Van egy fontos könyv, amely elég jól felfejti ezeket a szálakat, de a világot (egyáltalán nem meglepő módon) annyira nem érdekli az abban leírt gondolatsor, hogy már nagyon sok éve nem adták ki, és antikváriumban is nagyon nehéz hozzájutni. Itt van nálam, most hozta vissza egy barátom, ha érdekel, lemásolom Neked. De csak akkor, ha jelzed, mert nyomulni nem akarok. Nagyon érzékeny, nyitott lelkületű lánynak ismertelek meg, azért is mertem mindezt így leírni. Sok szerencsét az élethez :-)!

Ákos említett írása az alábbi:

A hét parancsszó

Szeresd az Istent, teremtődet, égnek és Földnek urát. Tudd, hogy teremtmény vagy és legyél hálás, hogy itt lehetsz, szeretni mindeneket. Szíved a tömérdek szépségbe úgyis belészakad.

Ez a szeretet parancsszava.

Legyél gyenge és tűrj. Hatalmas erőd ettől növekszik. Soha ne mutasd, soha ne használd, soha ne pusztíts. Szabad vagy: emeld fel magad, emeld fel a Földet!

Ez az erő parancsszava.

Nincs megismerés. Nincs tökéletesség. De a megismerés és a tökéletesség vágya mindenkinek kötelező. Nincs találás, csak keresés van. De kutatni és tanulni kell: nyújtózni a Fény felé.

Ez a bölcsesség parancsszava.

Új és tiszta légy, minden nap: ne tűrd a bűnt és a mocskot. Számoltasd el magad. Ne emlékezz és ne felejts. Karnyújtásnyi körben felelős vagy a világért, önmagadért és önvalódért.

Ez az erény parancsszava.

Most kell élned. Most élned kell. Hited az ős­eredet gyökerén növekszik, ha hagyod. Hagyd hát. A Férfi az Istent keresse, a Nő az Istent kereső Férfit.

Ez a hit parancsszava.

Egyetlen igazság van. Nincsenek nézőpontok. Ne pazarold kiszabott idődet: tudván tudd a Teremtés törvényeit, és ne harcolj ellenük. Tanulj meg örülni korlátaidnak.

Ez az igazság parancsszava.

Szárnyalj szabadon: lázadj és élj. Keresd a szerelmet, serkentsd alkotásvágyadat. Ne félj semmitől. Menj el a szakadék széléig. Add magad, olvadj fel: teremts.

Ez a szerelem parancsszava.

A Hét Parancsszó egyetlen hanggá olvad össze: Szeress!

A menekült áradat üzenete

Ezek az események azért lettek, hogy a gondolkodásunk átalakuljon, és mélyebb szempontokat vegyünk észre, ne csak azokat, amelyeket eddig is láttunk. Ha nem lennének ilyen erős impulzusok, akkor nem gondolnánk arra, hogy valamit gyökeresen más megvilágításba helyezzünk. Minden ember nagyon merev, mindenki nagyon nehezen tér le a kijárt ösvényeiről, és sokszor csak a traumatikus események tudnak hatni rá valamelyest. Európának újabb pofon ez a menekült helyzet, de azt hiszem, hogy még messze nem az utolsó, mert még mindig nagyon kevés olyan ember van, aki ebből valami tényleges tanulságot le tudna vagy le akarna szűrni. Az elkövetkezendő évtizedeknek arról kell szólniuk, hogy megértünk olyan nagyon fontos dolgokat, amelyeket eddig egyáltalán nem értettünk. Ha ez nem történik meg, akkor akár hatalmas kataklizmák is jöhetnek, hiszen a mesterségesen és belső tartás nélkül túlfejlesztett felszín alatt most csak halmozódnak a feszültségek, és közben az egész rendszer egyre bonyolultabbá és egyre sebezhetőbbé válik. És ezt nem lehet rákenni az iszlámra, nem lehet rákenni az oroszokra, nem lehet rákenni senkire, mert ez legnagyobb részben tőlünk van, attól, hogy burokban éltünk, és azt gondoltuk, hogy a világ csak annyi, amennyi a burokból belátható. Például természetesnek tekintettük a jólétünket, és fel sem merült bennünk a gondolat, hogy azért a jólétért kik és mennyi véráldozatot hoztak, hány közösség vesztette el életterét, hány kultúra hanyatlott porba, hány nyelv halt meg, hány világlátás hunyt ki, fel sem merült bennünk a gondolat, hogy mi mindent kéne magunkban megmozgatni azért, hogy legalább egy kis részét jóvá tegyük azoknak a rettenetes szenvedéseknek, amelyek a jólétünk felépüléséhez szükségesek voltak. Nagyon nagy nyitásra van szükség, és nagyon pontosan fel kell  ismerni, hogy hol voltak azok a döntési pontok az életünkben, ahol nem mi magunk voltunk jelen, hanem csak a minket körülvevő közeg kondicionálásai, programjai futottak rajtunk, szellemi, tudati fejlődésünkben hol voltak azok a pontok, ahol a valódi felfedezésekhez szükséges egyéni erőfeszítésekről lemondtunk és megelégedtünk a mások által felkínált előre gyártott válaszokkal. Ahelyett, hogy megfőztük volna magunknak a vacsorát, megelégedtünk a készétellel, amelyet mások hoztak nekünk. Ezek a szembesülések nagyon keservesek, de a jövőnk azokon múlik, és nem az EU-n, nem a gazdasági növekedésen, és nem azon, hogy a menekülteket hogyan zavarjuk vissza oda, ahonnan jöttek. Még csak azon sem, hogy sikerül-e mesterséges eszközökkel mesterséges békét csinálni a hazájukban vagy sem. Amit eddig elmulasztottunk, azt most kell pótolnunk. A 24. órában vagyunk.

El fogják söpörni (levélrészlet)

A gondolataink, az értékeléseink nem mi magunk vagyunk. Ezek csak képek, amelyeket használunk az úton, mert van az a természetes igényünk, hogy ássunk a körülöttünk lezajló jelenségek mélyebb okai után kutatva, miközben tudjuk, hogy azokat a jelenségeket - minden igyekezetünk ellenére - soha nem fogjuk igazán megérteni. Nagyon sok embernek leírtam már, hogy nem vagyok nyugat ellenes, illetve tudom, hogy én is nyugati ember vagyok, és ezt a gyökeremet kár is lenne tagadni, illetve megtagadni. Viszont azt érzem, hogy ha ez a nyugati ember nem mer igazán szembenézni léte, kultúrája, civilizációja minden ellentmondásával és minden szörnyűségével is, amelyet az ősei elkövettek (és amelynek terheit ő ugyanúgy hordozza, mint amennyire például kihasználja a fejlett technológia nyújtotta előnyöket), akkor ezt a nyugati civilizációt a "nomád hordák" el fogják söpörni, és egy szavunk sem lehet majd, mert ebben az esetben csak az fog bekövetkezni, amit mi hívtunk ki magunk ellen. Amit tegnap írtam, azt vedd e féltés megnyilvánulásának, semmi egyéb indíttatásom nem volt, és nem is lesz mögötte. Nem akarok elméleteket ácsolni magamnak, amelyeken büszkén időzhetek, és nem érdekel túlságosan az sem, hogy ki mennyit hall meg mindebből. Ezek már nem az én dolgaim. Az én dolgom az, hogy keressem azt, amiért megszülettem, és átéljek mindent, amit kaptam, hiszen az összes többi abból pattan ki. Nem hiszem, hogy bárkinek más feladata lenne...

Kevesen hallják

Néhány hónapja, sőt talán már egy-két éve is rendszeresen írogatok arról, hogy a világ tisztább, kulturáltabb, civilizáltabb felének nem ártana pár kérdést feltennie magával kapcsolatban. Például azt, hogy valóban ő-e a világ tisztább, kulturáltabb és civilizáltabb fele. Volt egy kis profétikus éle ezeknek az írásoknak, de azt azért én sem gondoltam, hogy az említett kérdés ilyen gyorsan exponálódni fog egy olyan óriási problémában, mint a szír háború miatti menekült válság, illetve az egész fejlett világ tehetetlensége (benne az én saját tehetetlenségemmel) azzal szemben. Mert adva van egy kultúra, egy valamilyen szempontból elképesztően fejlett társadalom, amelyik egy másik szempontból nézve úgy viselkedik, mintha a világ alja lenne. Ha valaki végigolvassa az indexen akár csak egyetlen nap történéseinek beszámolóját, ha valaki mer csak egy egész picit belegondolni abba, hogy mit művelünk mi itt ezekkel az emberekkel, akkor érteni fogja, hogy miről beszélek. Ebben az általános seggre ülésben azért van pár fénypont, nekem például Ferenc pápa megnyilatkozásai a remény üde foltjait jelentik. Csak hát kevesen hallják meg, hiszen az ember mindig csak azt hallja meg a kívülről jövő beszédben, aminek a hallására belül már felkészült. Hát, akkor azt mondom, hogy készüljünk, mert ha továbbra is a fülünkön ülünk, és csak a mi kis belső nyavalyáinkon járatjuk az agyunkat úgy, mintha a világ másik fele nem is létezne, akkor majd a kövek fognak beszélni, és nem is nagyon sokára. Uff én beszóltam!

Törésvonalak

Jókor jó helyen a jóért megszégyenülni,
Nincs boldogabb annál, mint aki...

A törésvonalak mindent megmutatnak,
Nélkülük semmi sem rajzolódna ki.

Az igazi kérdés

A hétvégén olvastam, valamilyen sajtó jelentette meg nem tudom kinek a szavait, hogy a menekülteket nem egyszerűen megsegíteni kell, hanem mindent el kell követnünk azért, hogy emberi méltóságukat visszanyerjék. Ez természetesen igaz, viszont aki az elmúlt napokban a Keleti Pályaudvar környékére tévedt, ragyogóan érzékelhette, hogy itt egyáltalán nem a menekültek emberi méltósága forog a legnagyobb veszélyben. Adva van egy ország, ahol a lakosság nagy többsége számára, ez a népvándorlás teljesen értelmezhetetlen jelenség...

Bő hete utaztam egy vonaton, megálltunk Cegléden, és pár percig úgy tűnt, hogy a menekülteket a mi vagonunkba is fel fogják engedni. A velem egy kupéban két kislányával együtt utazó családapa óriási pánikba esett, és ijedtében egészen elképesztő butaságokat is mondott. Például azt, hogy a menekülteknek adott drága ásványvíz miatt nem jut elég támogatás a magyar családoknak. "Nézzétek csak, lányok, ott van mindegyiknek a kezében a palack, képzelem, hogy mi pénzbe kerülhet az államnak ez a jótékonykodás!"

Én ezt az embert mélységesen megértem, mitől is gondolkodna máshogyan?! Abban a közegben, amelyben felnőtt, nyilván nem érték őt olyan élmények, amelyekből másmilyen következtetéseket is le tudott volna szűrni. Az igazi kérdés valószínűleg nem az, hogy neki mit kéne máshogy gondolnia, az igazi kérdés az, hogy én magam mi olyat tudok felmutatni, amivel segíthetném őt gondolkodása fejlődésében. Ilyenkor van az, hogy ember körülnéz, olyan falakat lát maga körül, hogy beleszédül, aztán magába néz, és ott is ugyanazt találja. A hétvégén gyönyörű napokat töltöttem a lányaimmal a Mátrában, utoljára három éve voltunk így együtt, és - menekült kérdés ide, menekült kérdés oda - erősen érzem, hogy ezúttal pont azt csináltam, amit kellett. Viszont az nagyon fontos követelmény, hogy az ember őrizze, ápolja érzékenységét, és engedjen feltörni mindent, ami a mélyéből feltörni vágyik. Mert ott van az igazi mondanivaló, és nem a koszrétegekben, amelyek kívülről rakódtak rá. Aki mer mélyre menni, az megtalálja emberi méltóságát, és közben másoknak is esélyt ad arra, hogy ők is megtalálják magukét... Legyenek akár háborús országból, akár önmaguk elől menekülők, mert nem tudom, hogy melyik a nagyobb nyomorúság.

Találkozásként

Azok a napok érnek valamit, amelyeket az ember legalább részben találkozásként tud megélni. Időnk ugyanis túl kevés ahhoz, hogy ne igyekezzünk belőle minél többet egy személyes valóság jelenlétében tölteni.

Végtelen sok mozgató

Csak azt ne higgye senki, hogy képes bárkinek a személyiségét megmagyarázni, azt meg pláne ne higgye, hogy saját maga belső összetettségét le tudja képezni valamilyen tetszetős elméletté. Mindenkit végtelen sok különböző, egymással ellentmondásban álló belső mozgató alakít, ráadásul az egyes mozgatók részesedése, ereje, szerepe folyamatosan változik. Sokszor szeretnénk azt hinni, hogy ebben az állandó változásban, az arányok folyamatos átmeneteiben vannak fix pontok, kiemelhetők olyan dominanciák, amelyek mellett más összetevők majd elhanyagolódnak, azonban rendet rakni akaró törekvéseinkbe folyton belesülünk mégis. Az élet mindig mindent felülír, a lélek tengerének hullámzását nem lehet kimerevíteni, a formáló erőket nem lehet megszelídíteni és négy fal közé zárni. Rendet rakni akaró törekvéseink érthetőek, sőt valamennyire méltányolandóak is, de a végén majd bele kell törődnünk abba, hogy a rendrakásban tulajdonképpen kudarcot vallunk, és bele kell törődni abba is, hogy amit életünk során létrehoztunk, az jelentőségében nagyon eltörpül ahhoz képest, akivé az alkotás folyamata közben mi magunk váltunk, vagyis ahhoz képest, akivé az élet az alkotásunk folyamata által nevelt minket.

Léthazugságok

Mindannyian itt, ebben a világban nőttünk fel, és éppen ezért mindannyian hordozunk olyan léthazugságokat, amelyek ebből a közegből rakódtak ránk. Sőt, ezek a léthazugságok nem csak egyszerűen ránk rakódtak, hiszen legtöbbjükhöz teljesen hozzánőttünk, és a velük való együttélés már annyira természetessé vált, hogy tulajdonképpen észre sem vesszük, hogy jelen vannak, sőt meghatározó módon vannak jelen az életükben. Nem vesszük észre, vagy inkább nem akarjuk észrevenni azokat, félig, háromnegyedig vagy majdnem teljesen öntudatlan mechanizmusokkal, zsigerből, reflexből hárítjuk el a velük való szembenézést, mert valahol mélyen érezzük, hogy a szembesülés fájdalmas lenne, és nagy kiszakadással, összetöréssel járna együtt. A tisztázódás, a gyógyulás valójában egy nagyon nehéz személyes fejlődési folyamat, és számtalan gát blokkolja mindnyájunkban. Mindenkiben más, de senkinek sem könnyű kicsit igazabbá válnia. Pedig nincs más út előttünk...

Nem kevesebb

Nem kevesebb a dolgunk, mint a világhazugságokon való túllátás. Márpedig az teljes összetörést kér tőlünk és minden fedezék elhagyását...