A titok

Kevés esős reggel virradtunk ezen a nyáron, de az a bizonyos, amelyről most fogok írni, történetesen ilyen volt. Szentendrén ébredtem, a húgom lakásában, a lánya ágyában. Nem kell megijedni, utóbbi akkor éppen Németországban tartózkodott, ezért bitorolhattam a szobáját és benne az ágyát is :-)! Aznapra hajókirándulást terveztem Dominikával, aki viszont az én lányom, a Budapest-Szentendre táv megtételére gondoltunk, és arra, hogy utána majd sétálgatunk egy kicsit a festők kisvárosának utcáin, valamint a Duna partján. Dominika akkor Budapesten lakott, a 10 órás hajóinduláshoz igazítva 9 órás találkát beszéltünk meg a Vörösmarty téren, így tehát első lépésben el kellett jutnom Szentendréről Budapestre. Kicsit elgondolkodtam, hogy ehhez melyik közlekedési eszközt válasszam, az alapötlet a kerékpár volt, de a szemerkélő esőben a HÉV gondolata is felmerült bennem. Végül mégis a kerékpár győzött, mert úgy találtam, hogy az eső, ha csepereg is, azért még kibírható, miközben a HÉV egy picit uncsi. Szépen bekerekeztem hát Budapestre, semmi dráma nem történt útközben, élénk narancssárga kerékpáros dzsekim kiválóan teljesített, nem lettem különösebben vizes, legfeljebb itt-ott sáros egy kicsit. A Vörösmarty térre valamivel kilenc előtt érkeztem, az egyik közeli takarék automatájából kivettem némi manit, és miután még mindig volt idő, és azért is, mert kávét aznap még nem ittam, kinéztem magamnak a bankkal szemben egy hangulatos teraszt, amely láthatóan pont akkor kezdett éledezni. A bicajomat odakötöttem a terasz korlátjához, és lépteimet az egyik kissé lustán ácsorgó pincér felé irányítottam.
- Jó reggelt, kívánok! Nyitva vannak? - kérdeztem tőle.
Semmi válasz, azt mondhatnám, hogy levegőnek nézett. Először azt hittem, hogy nem hall jól, ezért kérdésemet szóról-szóra ugyanúgy, de kissé hangosabban megismételtem, viszont erre sem következett érdemi reakció. Hát, jó, ha harc, hát legyen harc! - gondoltam magamban, és rátértem a lényegre:
- Egy kávét szeretnék, és egy croissant-t.
- Na, erre aztán lett nagy meglepetés! Még a kávé hagyján is, de a croissant... Abban a pillanatban döbbentem rá, hogy ez a pincér kissé ázott, kissé koszos és élénk színű felsőruházatom láttán bizonyára hajléktalannak nézett, és tulajdonképpen a megjelenésem első másodpercétől fogva azon gondolkodott, hogy hogyan szabadulhatna meg tőlem a leggyorsabban. A croissant viszont teljesen összezavarta. Egy hajléktalan, aki croissant-t kér, hát, ez nem jött össze neki. Zavartan leültetett az egyik asztalhoz, és valahogy eldadogta, hogy náluk van olyan, hogy cappucino croissant-nal, és ő azt javasolja, mert úgy olcsóbb lenne. A pénzkivétel után dúsgazdagnak éreztem magam, de azért örömmel elfogadtam a tanácsot, mert a cappucino sem rossz, és néha különben is kell egy kis változatosság.
Miközben a cappucinora várakoztam, telefonáltam Dominikának, aki akkor már csak egyetlen utcasaroknyi távolságra volt tőlem, és tudomására hoztam, hogy hol keressen. Aki ismeri a lányomat, az tudja, hogy nem egy utolsó nő, és reggel, pihenten, jókedvűen, kirándulásra készülve különösen is vonzó, kellemes jelenségként érkezett meg mellém. Ekkor már nem csak az én pincérem szeme kerekedett még tovább, úgy éreztem, hogy valamennyi jelen lévő felszolgáló kérdéseket kezdett fogalmazni magában. Egy hajléktalan, aki croissant-t rendel, és közben mobiltelefonon egy ilyen jó nőt magának, hát azért ez nem semmi! - zavart tekintetükből legalábbis én ezt olvastam ki.
Ezt követően viszont nagyon gyorsan átalakult a helyzetértékelésük. Viselkedésük alapján arra gondolok, hogy innentől kezdve vagy álruhás újságírónak vagy extravagáns milliomosnak kezdtek tartani, mert egyik pillanatról a másikra az előzékenységnek akkora fokát kezdték tanúsítani irántam, hogy ha nem a teraszon lettem volna, akkor féltem volna, hogy ránk szakad a plafon. Dominika teáját már úgy szolgálták fel, mintha az angol királynőnek kedveskednének, és a végén, amikor fizetésre került a sor, akkora bókot kaptam, mintha legalábbis most mentettem volna meg az országot a gazdasági összeomlástól néhány százmilliárd dolláros adományom által.
Elég muris volt az egész, de a végén már én is élveztem, és szándékosan úgy álltam fel az asztaltól, hogy abba a mozdulatba bármit bele lehessen gondolni. Elkötöttem a bicajomat, átvágtunk a téren, megvettük a jegyet, és felszálltunk a hajóra. A titok, hogy kik voltunk mi ott és akkor, azóta sem derült ki....