Impulzusok (levél)

Az ember egy tehetetlen, nagyon nehezen mozduló, nagyon nehezen változó (illetve ha változó, akkor nagyon egy síkon változó) lény, legalábbis szellemi értelemben. Nem Rólad beszélek, nem magamról, nem X-ről és nem Y-ról, hanem az emberről úgy általában, mert ebben teljesen egyformák vagyunk. Ha azt nézzük, hogy mi minden történt már a világban, a tanulságok oldalvizén tulajdonképpen már rég haza kellett volna találnunk, viszont nem tartunk sehol, illetve alig tartunk valahol. Csoda, hogy jönnek a menekültek, meg egy csomó minden más is történik? Nem, nem csoda, mert az a folyamat, amely a világban zajlik ősidők óta, a kibontakozásunk, vagy mondhatjuk azt is, hogy az a személyes létezés, amely mindent magában foglal, nem hagy minket békén, dolgoztat minket egyfolytában. (Szerencsére nem egyszerre történik meg minden, szerencsére van időbeliség, van lehetőség, valamennyi idő leszűrni a tanulságokat minden történésből, és azokból változni, alakulni a következőhöz.) Illetve expliciten nem is ő dolgoztat minket, hanem inkább mi dolgoztatjuk magunkat, hiszen minden nehéz helyzet abból fakad, hogy még nem vagyunk készen, és pont emiatt kell szembesülnünk velük, illetve a magunk kis nem készségével bennük. Ha pedig nem szembesülünk, akkor - a természet alap logikájával összhangban - még súlyosabb helyzetek lesznek. Mert a természet nem olyan, hogy ha feltesz egy kérdést, és nem érkezik rá válasz, akkor legyint, hogy na, jól van, vissza az egész. Nem, nem ilyen. Ha a természet feltesz egy kérdést, és nem jön rá válasz, akkor legközelebb azt a kérdést nyomatékosabban fogja feltenni. És a nyomatékosság egészen addig fog növekedni, amíg észre nem vesszük, hogy mit csinálunk, amit nem kéne, illetve mit nem csinálunk, amit kéne. Ez zajlik nagyon régóta és a világ egészében éppen úgy, mint mindannyiunk személyes életében is. Ezt szenvedjük mindannyian teljesen egyformán, ezzel mozgunk együtt, ez az a sodrás, amelyből képtelenség kiúszni, mert az egész életünknek pont ez a lényege. Odaadni magunkat mindenre, ami történik velünk, mert mindenben, kivétel nélkül mindenben az az üzenet hangzik el, hogy: Ember, látod ez vagy Te, tehetetlen vagy, de ez így nem jó, nézd meg, hogy ki más tudsz lenni, keresd meg, és hozd fel azt a másikat magadból, aki szintén Te vagy már régóta, de még csak csíraként, viszont most neveld azt a csírát, és válj azzá, aki abból kinő. Minden, kivétel nélkül minden, amit érzékelünk, felhívás erre a változásra, erre a növekedésre, erre a fejlődésre, hiszen az egész életünk a világ egészének növekedésében, fejlődésében játszódik le. Semmire nem mondhatjuk, hogy nem helyénvaló, illetve szükségtelen rossz, mert a világnak minden bizonnyal szüksége van arra a valakire, akivé csak annak a bizonyos dolognak az átélésén keresztül tudunk válni. Legalábbis nem állíthatjuk határozottan az ellenkezőjét. És ez már elég ahhoz, hogy megbékéljünk minden olyan dologgal, amely elől kitérni nem tudunk...