...Azt mondanám, hogy a tartalom egy dolog belső lényege, léte, míg a forma azon külső, felszínesebb attribútumainak az összessége, amelyek erre a belső létre utalnak, azt számunkra valamennyire megfoghatóvá teszik. Nem könnyű erről beszélni, hisz a szavaink és a fogalmaink is inkább formaiak, mint tartalmiak, de azért meg kell próbálni, ám tudván, hogy amit mondunk, az csak példabeszéd lesz, mint ahogy Jézus is nagyon jól tudta, hogy minden szava csak parabola, és azért is választotta mindig, illetve nagyon gyakran a példabeszéd műfajt a tanításához, erről az áprilisi hosszú levelemben már írtam, vedd elő, olvasd el újra, ha nincs meg, szólj, akkor megpróbálom előkeresni én. Az én példabeszédem most legyen egy amfora, egy hellén tárolóedény, hogy konkrétabb legyen, küldök róla képet is, lásd a csatolt file-ban. Ez a tárolóedény kétségkívül létezik, és a léte egy végtelenül összetett, végtelenül nehezen meghatározható valami, vagy talán még jobb úgy mondani, hogy létének megragadását csak közelíthetem pár formai jellemzőjének leírásával. Elmondhatom róla, hogy hogyan néz ki szemből vagy alulról vagy felülről, elmondhatom, hogy milyen színingereket vált ki a szememben a nézése, megtapogathatom, felszíne lehet sima a máztól, vagy porózus a máz hiányától, funkciója lehet víz tárolása, de használhatom vázának is vagy a szobám díszítésére, mert vonalai kellemes megnyugtató érzéssel vagy esztétikai élménnyel ajándékoznak meg. Ezek mind formai jellemzők, amelyek megragadnak, kifejeznek valamit az amfora létéből, de ugyanakkor az is biztos, hogy soha nem fognak minket elvezetni az amfora létének tökéletes megértéséhez, akármennyit is beszélek róla, az nem lesz az amfora létének a teljessége, az utóbbi örökké titok marad, mondhatom úgy, hogy akármennyire is behatolok az amfora létének megértésébe, mindig marad egy misztikus távlat, amely azon túl van. Pedig egyelőre még nem is személyről, csupán egy tárgyról beszélek.
A tartalmi és formai között nincs hierarchikus viszony. Nem több a tartalom a formánál, nem több a forma a tartalomnál, a kettő együtt létezik, és egyformán fontos a lét belső logikájának összefüggéseiben szemlélve. Az a tartalom, amely nem rendelkezik formával, megragadhatatlan és ezért hasznavehetetlen az ember számára, de ugyanúgy értelmetlen csak a formáról beszélni a tartalom nélkül, pedig hányszor megtesszük mégis! Nincs alá vagy fölérendeltség köztük, de hatalmas, szinte antagonisztikus a különbség a létrendben betöltött szerepüket illetően, pont az, amelyet az előző bekezdés első mondata említ, és ezt a különbséget érteni és tiszteletben tartani kell. Itt van az a pont, ahol a saját létében meghasadt, megtört ember, általában pillanatok alatt eltéved, vagy összemos, és átláthatatlanná tesz maga és más számára is mindent. Hogyan? Pontosan úgy, ahogy már annyiszor leírtam az utóbbi leveleimben, de úgy érzem, hogy még mindig roppant irritáló Számodra, a formai >> tartalmi behelyettesítéssel. Hogy a formát nem úgy használja, hogy a tartalomhoz egyre közelebb kerüljön vele, hanem úgy, hogy a formára rámondja, ráhazudja, hogy az már a tartalom, hogy a tartalmi felé vezető úton megállhasson, a továbbmenés gyötrelmeitől megszabadulhasson. Rámondja a formára, hogy az már a tartalom, és innentől kezdve tulajdonképpen vége is a dalnak. Illetve nem csak vége a dalnak, hanem rettenetes szenvedések hosszú sora kezdődik a lét alaprendjének nem elfogadása, a lét alaprendjével való szembemenés ténye miatt, és annak következtében.
Ez több kettőnél, és azt gondolom, hogy most, a XXI. század elején ezt nagyon-nagyon kell érteni. A forma kell, de nem arra, hogy a tartalmat kiváltsa, hanem arra, hogy a tartalom felé jutásunkat valóban segítse. A forma szerepe az, hogy a tartalomhoz elvezessen minket, és nem az, hogy önmagára terelje a figyelmünket. Itt a különbség az imádás és a bálványimádás között, itt a különbség az "i" betű, és a pont nélküli "i" betű között, erről pedig augusztusban írtam az egyik Pusztába kiáltó levelemben. Elolvasod Te figyelmesen a leveleimet :-)? Leírtam, hogy a régi zsidók úgy féltek a bálványimádástól, mint a tűztől, és leírtam, hogy bennünk, modern emberekben ennek az eltévelyedésnek már az esélye, mint lehetőség, sem merül fel, miközben nyakig, vagy inkább a fejünk búbjáig benne ülünk a formák istenítésében, vagyis a bálványimádásban. Amíg ezt nem vesszük észre, nem mondjuk ki, addig ne csodálkozzunk azon, hogy a vallás erőtlen, képtelen választ adni sorskérdésekre, képtelen azzá a fénnyé válni, amivé Jézus szánt (nem a vallást, hanem) minket. Mert ahogy már nagyon sokszor írtam, nem a vallás erőtlen, hanem mi vagyunk azok, akik a vallást rosszul interpretáljuk, és olyan jelentőséget tulajdonítunk neki, amivel az sohasem rendelkezett. Nem arról van szó, hogy kisebb vagy nagyobb jelentőséget tulajdonítunk, mert nem számszerűsíthető, nem összemérhető a kettő, hanem arról, hogy a tulajdonított jelentősége minősége rossz, nem helyénvaló, nem odavaló, ahová a Lét azt szánta. (A bűn sohasem abszolút rossz, a bűn mindig nem helyénvalóság, erről is írtam már. Ha a trágyát beviszem a szomszédom lakásába, bűnt követek el, ha szétterítem a kertjében, lehetséges, hogy nagy jót, vagyis a trágya se nem jó, se nem rossz, én leszek jó vagy rossz, attól függően, hogy hová teszem az állataim ürülékét.)
A forma kell, mert forma nélkül nincs kapcsolatunk a Léttel (Jézus ezért jött el közénk például, ezért volt a megtestesülés), de a forma és a Lét teljessége között, mindig ott van a még felderítetlen, és felderítésre váró misztikus távlat, na, hát pont az a mi dolgunk, és nem a formákban való túlzott gyönyörködés vagy bizakodás, illetve a formánál való megakadás. Az én dolgom, a Te dolgod, az ő dolga, minden emberé, aki a földön valaha létezett, létezik vagy létezni fog, dolga hogy a formát nap, mint nap meghaladja magában az útért, a tartalomért, amely az út végén várja. A forma nem arra való, hogy a Lét teljességét közölje, arra képtelen, azt nekünk kell megharcolni, megjárni, megzarádokolni, akár úgy is, hogy szála alá poklokra, mert bizony ez a zarándoklat a formák örökös változásán keresztül vezet, és a változás, a tegnapi elvesztése a mai újért, amennyire szükségszerű, annyira keserves is a saját biztonságát féltő, a kicsinységétől és kiszolgáltatottságától megrettenő ember számára. A forma tud valamilyen kapcsolatot mutatni a tartalommal, de egy forma mindig kevés, a lét olyan gazdag, és olyan összetett, hogy a formáknak állandóan változniuk, növekedniük, pompázniuk, elenyészniük és újra megszületniük kell azért, hogy szerepüket, a Lét, a tartalom megragadhatóságát biztosító tulajdonságokként betöltsék. Ez a nagy körforgás, az örök változás, pont azért van, mert egyetlen forma sem jó magában, nincs tökéletes forma, illetve a maga helyén mindegyik tökéletes, minden létező formának szerepe van az értés, a megismerés folyamatában. Gyönyörűen tanít erre minket a minden évben virágzó, majd meghaló, majd újra kihajtó természet. (A természetnek négy évszakra, számtalan egymásba alakulásra, változásra, elhalásra, újjászületésre van szüksége arra, hogy kifejezze tartalmát, akkor mi mért cövekelünk le oly sokszor egyetlen formánál, mért gondoljuk, hogy egyetlen forma elegendő számunkra a létezéshez, és üzenetünk továbbítására?) Gyönyörűen tanít minket erre a mi saját biológiai létünk, a mi biológiai ciklusaink, a fejlődésünk, majd az öregedésünk, hisz mindegyik életstádiumot végig kell járnunk, mindig másra vagyunk fogékonyak, érzékenyek, mert csak így ismerhetjük meg az élet teljességét. Az az egészséges, ha ez a folyamat zajlik, és az egyáltalán nem egészséges, ha valahol megakadunk, leblokkolunk, mert félünk továbblépni a következő stációra. Innen van az út, az állandó vándorlás természetes követelménye. Nem üdvös sátrat verni egy valahogyan körülírt életszemléletnél, még akkor sem, ha az a szemlélet gyönyörűen ragyog, le kell menni a Tábor hegyről, még van más tennivaló, mint a fényben tündökölni, még feladatunk van a földön, még meg kell halnunk egymásért, és meg kell halniuk a formáinknak is. A Tieidnek is, és az enyéimnek is.
A formák változásának, folyamatos alakulásának kavalkádjába, sodrába az élő ember bátran beleveti magát. Az élő ember számára, az, hogy valami tegnap jó volt, a legkisebb érv ahhoz, hogy ma ugyanazt a megoldást vagy módszert alkalmazza, az élő ember tudja, hogy nagyon gyakran pont azért kell váltani, mert valami tegnap, a fejlődésnek abban a szakaszában még jó volt, de ma egy másik szakasz kezdődik, amelyben már egyáltalán nem biztos, hogy ugyanolyan jó, illetve lehet, hogy már nagyon rossz. Ez az időbeli helyénvalóság, amelynek nem figyelembe vétele ugyanolyan bűn, mint a ganéj belapátolása a szomszéd nappalijába. Ezért messze nem automatikusan jó a hagyományőrzés (persze a mesterkélt hagyomány meghaladás ugyanannyira és ugyanazért hibás), ezért tévedtek a farizeusok, amikor a tartalom helyébe a formáikat ültették, és ezért téved el mindenki, amikor például NAGYON vallásossá válik. Több barátom van, akiknek az életén látom, hogy pontosan a buzgó vallásosságuk tartja őket vissza attól, hogy nagyon súlyos egzisztenciális problémájuk megoldása felé ténylegesen elinduljanak. Mert annyira kötik őket már vallásuk szűk közelítései, amelyek viszont egy ponton nyilván elégtelenné válnak (hiszen csak formaiak), hogy el sem tudnak képzelni mást. Tehetetlenségük, sorsuk fájdalmát magam is hordozom, már csak azért is, mert annak idején én is erősítettem bennük aránytalanodásukat.
A formák állandó változása, a formák sokszínűsége a lét egyik legalapvetőbb törvényszerűsége, nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy a formák is állandóan vágyakoznak arra, hogy mindig többet fejezzenek ki, és ezért vannak oly sokan, és ezért változnak annyira gyakran. Nem fejezhet ki mindent egy vallás, a tanítás egy rendszere, egy filozófia, ezért van szükség a keresztények mellett buddhistákra, muszlimokra, meg még a jó ég tudja, hogy ki mindenkire. A vallások sokszínűsége nekünk probléma, a mi szűk, félő szívünknek az, de nem a Létnek, nem a Jóistennek, Neki teljesen rendben van úgy, ahogy van, mert a világ Számára jó (miközben nekünk, sajnos, a látásunk homályossága miatt még nem az). Ezért van az, hogy egyetlen izmus, egyetlen szellemi irányzat sem kitüntetett, mindegyiknek szerepe volt, van vagy lesz (de általában mind a három :-) azon az úton, amelyen mi emberek A-ból B-be eljutunk majd. Ezért van az evangélium gyönyörű visszafogottsága, Jézus tanításában számtalan nyitva hagyott, szándékosan le nem zárt, szándékosan nem túlkonkretizált felvetés (ismét az áprilisi levél egyik gondolatát veszem elő), amelyre az Egyházat szervező emberek félelmükben olyan szépen rácsapták a vasajtót, hogy a csapódás még azóta is kong, és süketít meg mindenkit, aki csak egy kicsit is közel állt vagy áll a "tanító" hivatalhoz.
És ezért van az, hogy mihelyt a dolgok természetes rendje, az ember szűkkeblűségén megbomlik, és valamelyik forma tartalmivá léptetve hamis szereppel ruházódik fel, rögtön visszájára fordul, áldásból átokká válik, szellemi távlatok becsukódnak, emberek meghülyülnek, és fegyvert ragadva szereznek érvényt egyetlen egy forma végtelenül leszűkített, a teljességgel köszönőviszonyba se kerülő értelmezésének, miközben szentül meg vannak győződve arról, hogy ezáltal a világot, ha nem is váltják meg, de nagy bajból és nagy sötétségből vezetik ki a fényre. Aztán ki szokott derülni, hogy fény nincs sehol, csak egy ezredik keserű tapasztalat, meg egy csomó hulla, akik nem a világ megváltásáért, csupán egy porszemnyi jóért haltak meg majdnem teljesen hiába. Vallásháborúk tömkelege zajlott le e szerint a forgatókönyv szerint, és szerintem még fog is, hogy mást ne mondjak, a civilizált ember hadviselése az iszlám állam harcosaival szemben például ugyanilyen vallásháború, még akkor is, ha itt első pillanatra csak az egyik érintett csoport tűnik vallásosnak. A másik csoport vallása ugyanis a demokrácia, amely gyönyörű eszme, de az már nagyon régen volt, azóta a demokráciát már nagyon sokan állították és imádták hamis oltárra téve, és a formai eltévelyedés ezen útján most éppen ott tartunk, hogy a demokráciát egy gyilkos és teljesen távlattalan technikai civilizáció kisajátította magának önigazolására, illetve saját érdekeinek a föld minden pontján történő érvényesítéséhez, a rablás praktikus kereteinek megteremtéséhez, és tudatos szemfényvesztésre használja fel. (Nem azt mondom, hogy az iszlám állam jól teszi azt, amit tesz, csak azt, hogy elkeseredésüket, gyűlöletüket, tehetetlenségüket mélyen át tudom érezni.) Ezek azok a szituációk, amelyekben valakik rettenetesen visszaélnek a formákkal, ez az, amikor valami, ami a maga helyén jó, egy illegitim közegbe téve viszont teljesen elromlik és fejre áll, és ez amiért például nagyon veszélyes dolog formákról pozitív vagy negatív jelzők használatával nyilatkozni. A forma nem jó vagy rossz, az ember jó, ha megérti, hogy mire kapja a formát, és úgy tekint rá, és rossz, ha ezt nem teszi meg, és jogtalanul használja fel azt például lényeges kérdéseken való nem gondolkodásra, vagy egyszerűn saját ilyen-olyan lelkiállapota vagy életérzése dédelgetésére.
Ezek azok a mondanivalók, amelyeket, azt hiszem, a körülöttem élőktől, a családomtól és attól a vallási közösségtől kellett volna megtanulnom, amelyikbe beleszülettem, ám ilyen üzenet ezekről a helyekről mégsem érkezett hozzám, csak jó nagy bukások után rengeteg olvasás, gondolkodás, eszmélés árán fedeztem fel nagyon lassan a körülöttem lévő világ gazdagságában. Nem mondom, hogy én egyáltalán nem voltam hibás, de tárgyszerűen megállapíthatom azért, hogy a fenti felismerések nem csak hogy nem igen olvashatók le az Egyház arculatából, hanem sok tekintetben annak inkább szöges ellentétét képezik. És ezt ne magyarázd azzal, hogy más a karizma, meg más a hivatal, mert ha lenne evangéliumi közösség, akkor a hivatal lététől teljesen függetlenül ezek a létstruktúrát érintő mély és alapvető összefüggések nem csengenének annyira idegenül, és érthetetlenül magukat hívő katolikusnak nevező emberek számára, akik a dolgok mostani állása szerint egy nagy torzításba beleszületve nagyon-nagyon lényeges távlatoktól vannak elvágva, illetve a feléjük való haladásban egyáltalán nem motiválva, sőt sokszor kifejezetten fékezve is. Nagyjából ez az oka annak, hogy háromszor is meg fogom gondolni, de inkább harmincháromszor, hogy visszatérjek-e az Egyház ölelésébe. Egyelőre az az érzésem, hogy mostani állapotomban, valamennyire önként is vállalt száműzetésemben egy sokkal intenzívebb érési folyamatra tudok rákapcsolódni, és egy sokkal gazdagabb, inspirálóbb, evangéliumibb életet tudok élni, mintha rendes templomba járó keresztény lennék...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése