A kórteremben, ahol feküdtem, egy roppant érdekes beszélgetés zajlott le. Hárman vettek részt benne, egy sértett és két nyomozó. A sértett egyébként később érkezett, mint a nyomozók, mert sürgősen be kellett csövezni a mellkasát, hogy a sérüléséből adódóan ott pangó testnedveket ki tudják szívni. A beszélgetés, (illetve inkább kihallgatás volt) rendkívül sok időt vett igénybe, a nyomozók érzésem szerint nagyon gondos munkát végeztek, a legkisebb részletekre is többször rákérdeztek, mindent nagyon egyértelművé akartak tenni a maguk számára. A sértett egész előző napját töviről hegyire kikérdezték, nem is tudtam követni végig az elbeszélés fonalát, már csak azért sem, mert én még részben a saját altatásom hatása alatt voltam, a lényeges dolgokat azonban - úgy érzem - sikerült megértenem. Ez az ember minden bizonnyal elég nehéz életet él. Falun lakik az öccsével, kettőjüknek van egy házuk, ami azonban nem lehet túl jól felszerelt, az például kiderült, hogy a villany nincs bevezetve. Alkalmi építőmunkával keresi a megélhetését, ellentétben az öccsével, aki abszolút munkanélküli, és ezért aztán elég rendesen rá is van szorulva az ő anyagi támogatására. Emberünk az előző nap több hajléktalan barátját is felkereste, a szavai tulajdonképpen akkor kezdtek megérinteni, amikor róluk beszélt. Olyan nagy szeretettel, és olyan természetes tisztelettel emlegette őket, ahogy azt kevesen teszik meg a hajléktalanokkal kapcsolatban manapság Magyarországon.
Ezt követően hazament, és öccsét minden bizonnyal elég nekibúsult hangulatban találta. Akkor szembesült a ténnyel, hogy az öccse aznap délelőtt vett hét liter bort, amelyből estére összesen alig több, mint egy liter maradt. Nekiálltak meginni azt az egy liternél alig több maradékot, hát, az nem volt egy nehéz feladat, hamar végeztek vele. Ezután a báty felállt, és elment a közeli kocsmába két liternyi utánpótlásért, ám az sem tartott sokáig, hamar a nyakára hágtak. Újabb forduló a kocsmába, újabb két liter, na és akkor történt a baj. Iddogálás közben, a báty elővette a köztük már klasszikusnak számító érzékeny témát, hogy az öccsének is sürgősen keresnie kéne valamilyen munkát, mert ez így nem mehet tovább. Az öccse addigra már kb 8-9 liter borral magában bepipult, elkezdtek lökdösődni, egyébként szívszakasztó az is, hogy ehhez ki kellett menniük az udvarra, mert bent közben annyira sötét lett, hogy már nem is látták egymást. A lökdösődést nagyon részletesen mozdulatról mozdulatra leírta a sértett báty, az első pár lökés nem volt veszélyes egyik oldalon sem, azonban, amikor az öcs egyszer csak eltántorodott és nekiesett a ház falának (sérülés akkor sem érte), elszakadt nála a cérna, felkapta a keze ügyébe eső kalapácsot és a bátyja mellkasának dobta. Ő ettől elesett, elterült a földön, ahol a következő öt órát is töltötte (felkelni vagy odébb csúszni nem volt képes), míg valaki meg nem találta, mert az öccse azon nyomban elszaladt. Hajnali ötkor hívták ki hozzá a mentőt, először az intenzív osztály, aztán a csövezés, végül a viszonylag nyugodtabb balsebes kórterem következett, és némi megkönnyebbülés, hogy talán néhány bordatörésnél súlyosabb baj nem történt.
Eddig a tények! Ami az egészben a megdöbbentő, az ennek az embernek a személyisége és viselkedése volt. Ha valaki az index-en olvas egy cikket, hogy egy szabolcsi faluban ez zajlott le, akkor nagy valószínűséggel arra fog gondolni, hogy egy talajtalan, lecsúszott, elnyomorodott emberrel történt meg mindez. Erről az emberről azonban sok mindent el lehet mondani, de azt, hogy talajtalan, lecsúszott, elnyomorodott ember lenne, na, azt biztosan nem. Abban az állapotban, ahogy ő egy ilyen éjszaka után ott az ágyon feküdt, miközben a szivattyú szürcsölte ki a folyadékot a mellkasából, ez az ember mindenkit megszégyenítő nyugalommal és higgadtsággal mesélt a vele történtekről olyan gyönyörűen, olyan tisztán, olyan választékosan használva a szavakat, fűzve a mondatokat, hogy azt Lőrincze Lajos is megirigyelhette volna. Az volt az érzésem, hogy ő (mondjuk nyilván nem veti meg az italt, de annak ellenére) nálam is stabilabban gyökerezik a maga kis valóságában, és hallatlan nagy elszántsággal és tudatossággal küzd a maga és mellette például az öccse életben maradásért. Mindez akkor fordult át bennem homályos érzésből biztos felismeréssé, amikor a nyomozó megkérdezte tőle, hogy 1. haragszik-e az öccsére 2. akarja-e, hogy az öccsét megbüntessék a tette miatt. Tudom, hogy ezek standard kérdések, és a kihallgató tiszteknek kötelező feltenniük, de azt hiszem, hogy a válaszok már egyáltalán nem nevezhetőek szokványosnak, az pedig, ahogy ő ezeket a válaszokat kimondta, még kevésbé, ugyanis nagyon világosan, és teljesen hihetően hangzott el a szájából, hogy egyáltalán nem haragszik az öccsére, és nagyon szeretné, ha semmilyen büntetést nem kapna emiatt. Annyira megdöbbentő volt a határozottsága, hogy még a nyomozó kezéből is kiesett a toll. Persze, az utóbbi profi szakemberként rögtön arra kezdett gyanakodni, hogy talán csak valamilyen családi szövetség megtorló fenyegetésének árnyékában nyilatkozik így, következett tehát egy újabb negyedórás kör a beszélgetésben, amely azt volt hivatva kimutatni, hogy a sértett nem külső körülmények nyomására, hanem szabad akaratából mondta azt, amit mondott, de végül valóban ez lett az elfogadott konklúzió és úgy, ahogy először elhangzott. Én akkor jöttem rá arra, hogy ehhez a talán nyolc általánost végzett emberhez (az kiderült, hogy tud írni, de az is, hogy nem nagyon) valószínűleg sokkal szorosabb lelki szálak kötnek, és vele egy sokkal mélyebb belső analógiát érzek, mint sok nála lényegesen jobban szituált, műveltebb, "kulturáltabb" felebarátommal kapcsolatban. Ott feküdt tőlem három méterre egy ember, aki megajándékozott valami olyasmivel, ami hihetetlen sötétségeket világított át, és aminek nagyszerűségéről egyébként fogalma se volt. Neki annyira magától értetődően jött minden, hogy semmit nem fogott fel saját tanúságtétele felemelő és megrendítő voltából.
Másnap reggel sikerült pár szót beszélgetnem vele, persze, nem az eseményeiről, hanem csak úgy, sőt hoztam neki egy hosszú kávét cukor nélkül az automatából, és nem hagytam, hogy kifizesse. Nagyon-nagyon boldog voltam, hogy elfogadta, mert ez volt az összes, amit tenni tudtam érte. Aztán hazajöttem a kórházból, mert nekem összesen egy bő napot kellett bent töltenem, ő pedig még maradt, illetve marad is még ki tudja meddig. Mint ahogy azt sem tudja senki, hogy mi lesz vele utána. Lehet, sőt valószínű, hogy soha többé nem fogom látni őt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése