A férfi útja a küzdés (levélrészlet)

Mindannyian különbözőek vagyunk, legalábbis kívül, ahol a megjelenési formák még számítanak. Viszont a befelé történő elmozdulás nem következhet be, ha akár saját belső ellentmondásainkat elrejtjük, akár másokkal való ütközéseink elől kitérünk. NINCS VERTIKÁLIS ELMOZDULÁS MÁSHOGY!!! Leírtam Neked egyszer Unamuno kifejező sorát, amellyel egyik írását zárja: Isten ne adjon Neked békét csak üdvösséget! A férfi léte a küzdés, nagy és mély egzisztenciális küzdelmek szakadatlan folyama, a saját megszületéséig vezető átalakulások hosszú-hosszú sora. Jézus útja is ez volt, és a Te utad is ez, meg az enyém is...

Tanuld a létet

Számtalanszor esünk abba a hibába, hogy nagy léptékű küldetéseket fogalmazunk meg magunk számára, miközben valódi feladataink azoknál sokkal egyszerűbbek és természetesebbek. Éld azt a pillanatot, amely Számodra itt és most adottság, érezd, ízleld, fedezd fel gazdagságát, fogadd el minden esélyét, borzongj bele veszélyeibe, sirasd meg a fájdalmas részét, emelkedj az örömön, amelyet magában rejt, és közben tedd azt, amit a leginkább helyénvalónak érzel. Ennyire egyszerű. Mindebben a legnagyobb nehézséget pont az egyszerűség jelenti. Olyan nehezen hisszük el, hogy csak ennyi a titok, annyira szeretnénk valamilyen bonyolultabb, összetettebb kimenetelt, még sincs szükség rá. Olyan nehezen hisszük el, hogy pont az a legtöbb, ami annyira kevés, hogy akár máris a miénk lehetne. Azért vagy itt, hogy megérj az ilyen és hasonló feszítő paradoxonok magadban való feloldására, azért vagy itt,  hogy az úton, amelyen majd odáig eljutsz, érettebb és teljesebb emberré vélj, azért vagy itt, hogy 7 milliárd másik emberrel együtt Te is tanuld és gyakorold a létet, mert senki nem tudja megmondani, hogy milyen nagy szükséged lesz még arra a tudásra, amelyet így megszerezhetsz.

Mennyországjárás 1.

Pár napja a kedvenc könyvesboltomban egy átlagosnál értékesebb könyvet vásároltam. Az eladó nagyon figyelmes volt, megkérdezte, hogy nincs-e olyan kuponom, amelyet karácsony előtt osztogattak, mert ha lenne, akkor azt 1000 Ft értékben be tudná számítani. Halványan rémlett, hogy kaptam ilyen kupont annak idején, de ezeknek az akcióknak a követésében én, sajnos, elég rossz vagyok, és ha el is teszem a kedvezményre jogosító igazolást, általában nem jut figyelmem arra, hogy alkalomadtán fel is használjam azt. Éppen azon kezdtem el gondolkodni, hogy 1000 forintért talán érdemes tennem egy félórás kanyart hazáig meg vissza, amikor az eladó, látva arcomon a bizonytalanságot, megelőzött. Átvette az irányítást, kijelentette, hogy márpedig ő egész pontosan emlékszik arra, hogy én karácsony előtt többször is jártam náluk, elővett a fiókból egy szűz kupont, és lehúzta a kódját, pont úgy, mintha tőlem kapta volna. Valóban elég jó vásárló vagyok, az átlagosnál talán több könyvet veszek náluk, de ez a szolgálat, figyelmesség a részéről azért nagyon megérintett. Egyébként az 1000 Ft-os kedvezmény mellé, még törzsvásárlói kedvezményt is kaptam, vagyis ezúttal nagyon jól jártam, ám fontosabb, hogy az a tapasztalat, amelyet e kedves ember egyszerű, de nagyon megható gesztusának köszönhetően átélhettem, tulajdonképpen még most, napok múlva is örömmel tölt el.

A pillanat

A pillanat, amelyet éppen átélsz, nem más, mint a Teljesség jelenléte Benned.

Ez a perc a Tiéd

Ez a perc a Tiéd,
Érted lett, szeret Téged,
Hagyd el hát minden ruhád,
Meztelenül fürödj benne, hiszen
Mélyéig lejutni a legszebb áldozat,

Mert aki bátran
És engedelmesen fogadja,
Az szép lassan áttetszővé válik,
S tisztábban jön majd fel belőle,
Ha közben szerelmet áldoz,
S fájdalmat, könnyet ad

Fontosabb

Olyan ember szeretnék lenni, amilyen vagyok. Olyan szeretnék lenni, amilyennek az engem létrehozó Teremtő Szándék kigondolt, azt a pályát szeretném befutni, amelyet Ő szánt nekem. Tudom, hogy ebből a legbensőbb vágyamból folyamatos feszültség fakad, hisz a személyes, az egyedi mindig eltávolodik a többestől, ami viszont erőfeszítést és a fájdalom, sokszor a magány érzésének elviselését kívánja. Tudom, hogy eddigi életem során számtalanszor engedtem a többesnek, és azt is tudom, hogy ez szükségszerű volt, hisz ha nem ezt tettem volna, talán már nem is élnék, és bizonyára hátralévő életem során is nagyon sokszor fogok kompromisszumot tenni. De a végcélt, a saját magammá válást nem akarom szem elől téveszteni mégsem. Tudom, hogy rengeteg hatalmi törekvés dolgozik ellenem, sőt örökségem elfogadásával rengeteg múltbeli hatalmi törekvés terhét is magamra vettem. Valószínű az is, hogy közülük a leggonoszabbakról még benyomásom sincs, hiszen a tudatos mindig csak a jéghegy csúcsa. Mélyre menni viszont főleg nem a külső körülmények miatt nehéz, az legtöbbször az ember saját bátorságán bukik meg. Mert könnyebb követni, mint eltérni, könnyebb betagozódni a már kijártba, mint nekivágni a még ismeretlennek. Az első könnyebb, a második fontosabb. Persze, azt ne gondolja senki, hogy ez egy remeteség, egy elvonulás külső, formai megvalósításának igényét támasztja. Egyáltalán nem erről van szó, sőt erre még gondolni is végzetes hiba lenne. Hisz az ember saját egyediségét, saját személyiségét csak a kapcsolatai tükrében képes megismerni. Végtelenül nagy szükségünk van egymásra, de nem azért, hogy koagulálódjunk, a magányunk elől egymáshoz meneküljünk, hanem azért, hogy a különbözőségeinkből adódó feszültséget pozitívan és egymásért megélve és elviselve ki-ki növekedjék. Fontos, hogy mindnyájan feltárjuk lényünk legvalódibb gyökereit, fontos, hogy ne csak a fogalmi leszűkítésekbe sorolható indíttatásainkat tekintsük valóságosnak, hiszen azok kevésbé valóságosak és kevésbé teljesek, mint természetünk mélyből feltörő erői. Az utóbbiakat sokszor próbáljuk elfojtani magunkban, mert érezzük, hogy kényelmetlenné tennék életünket, kibillentenének minket felszínes nyugalmunkból, de az igazság az, hogy az ilyen kibillenések tulajdonképpen kikerülhetetlenek, mert az egyensúly állapotába a kiegyensúlyozatlanság megtapasztalásának keservei vezetnek. Ne féljünk hát ettől a belső utazástól, amely nagyon személyes, de egyben nagyon egyetemes is, hisz ez az a törekvés, amely a leginkább közös bennünk, emberekben, és akár kimondja, megfogalmazza valaki ezt így, akár nem, mindenki ennek a törekvésnek az útján halad egész élete során. Ami a legszemélyesebb, az köt minket össze a legjobban, ami a személyes szabadság felé vezet, az egyben a legerősebb kohézió, a legerősebb közösségformáló erő.

Egy Teleki gróf üzen

Teleki Géza csimpánz kutatásai és a csimpánzokkal megélt tapasztalatokból fakadó aktivitása sokkal többről szól, mint egy állatfaj megismeréséről, és védelméről. Azokban az években, amikor jóformán teljesen eszköztelenül belevetette magát a vadonba, hogy kövesse, megfigyelje a csimpánzokat, és megértse őket, egy olyan utat járt végig, amely nem csak a csimpánzok felé vezetett. Ez az út egy kapcsolatteremtés volt, amely csimpánz és ember között is lehetségesnek bizonyult azáltal, hogy az ember a helyzetnek megfelelő viselkedéssel, türelemmel sőt tisztelettel közeledett egy mások lényhez. A legfontosabb mozzanat itt nem a csimpánz, mint állatfaj, hanem a hozzájuk való közeledés mikéntje. Ha az ember megtalálja és kijárja a megfelelő utat, akkor létrejöhet egy kapcsolat akár egy ember és egy csimpánz közt is (a könyvben rengeteg megható jelenet szól erről), és ha ez ember és csimpánz között működik akkor mért ne működhetne akár két ember között is ugyanúgy. Jane Goodall, egy másik világhírű csimpánzkutató - tulajdonképpen Géza is az ő révén került Afrikába - gyakran mondta: Ha az őserdőben mész egy ösvényen, és egy csimpánz jön veled szembe, akkor neked kell kitérned, mert abban a közegben, ő az őslakós, és Te vagy a vendég. Ez az egyszerű "eligazítás" sok mindent megmagyaráz, illetve kijelöli a másik megismerésének az irányát. Azt az irányt, amely nagyon hiányzik a gondolkodásunkból. Ha így közelítenénk egymáshoz, ha figyelembe vennénk a másik ember adottságait, ha nem leigázni, vagy megtanítani akarnánk, hanem csak követni és vele lenni, akkor sokkal hamarabb létrejönne az igazi találkozás közte és köztünk. Ha a gyarmatosítóink ilyen lelkülettel léptek volna az új földrészekre, akkor talán nem aknáztunk volna ki annyi természeti és emberi erőforrást, talán nem lennénk technológiailag ennyire fejlettek, de könnyen lehet, hogy egy sokszínűbb, gazdagabb, végső soron pedig boldogabb világ venne minket körül. Azt a könyvet, amely Teleki Gézáról szól, ezzel a szemüveggel kell olvasni, mert munkásságának, életének központi üzenete is csak ezáltal válik értelmezhetővé. Mert a csimpánzok fontosak voltak a számára, de úgy gondolom, hogy az okok oka nála mégsem egy állatfajba való beleszerelmesedés volt, hanem az a szabadság, és az a teljesség, amelyet történetesen a velük való kapcsolaton keresztül élt át élete egy nagyon fontos és meghatározó szakaszában. Nem kell mindannyiunknak csimpánzkutatókká válnunk, ez teljesen természetes, viszont mindnyájan fordíthatjuk figyelmünket egy olyan hangoltság, egy olyan létállapot felé, amelyben mélyebb és teljesebb tapasztalataink lehetnek egymásról, a világról, és benne magunkról is pusztán azáltal, hogy mindenki felé az őt megillető módon közelítünk, az vele szemben az őt megillető viselkedést választjuk, és a neki járó tiszteletet tanúsítjuk iránta.

A tudás alapú és a kapcsolatot alapú megismerés

A fogalomalkotás minden bizonnyal kikerülhetetlen lépcső az ember fejlődésében és nagy jelentőségű, hisz azzal tesszük meg az első lépést a körülöttünk lévő környezet jelenségeinek értelmezése, a szabályszerűségek leírása, végső soron pedig egy olyan kiszámíthatóság irányába, amelyet aztán számtalan célra hasznosíthatunk. Technikai civilizációnk alapköveit akkor tettük le, amikor elkezdtük az elemzést, egyre több különbséget tettünk a dolgok általunk megfigyelt jellemzői alapján, és kategóriákat, osztályokat vezettünk be, hogy aztán azok segítségével rendszereket, modelleket építsünk, amely a valóság bizonyos aspektusait megjelenítik, kézzel foghatóvá teszik számunkra. Mindazonáltal nem szabad elfelejteni azt sem, hogy ennek a folyamatnak lett egy másik hatása, megszakadt az ember és a másik ember, az ember és a természet közti természetes viszony, mert innentől kezdve egyre inkább úgy tekintünk egymásra és környezetünkre, ahogy azt fogalmaink, praktikus értelmezéseink kívánják, és nem abban a teljességben, amelyben azok valójában léteznek. A tudás terén talán előre lépünk így, viszont a kapcsolatban vissza. Gyönyörűen ír erről a kettősségről Hulej Emese Teleki Géza életéről szóló könyvében (Egy Teleki gróf Afrikában) azoknak a tanulságoknak a kapcsán, amelyet Teleki Géza szerzett, miközben gyakorlatilag csimpánzok közt élt.

Egyszer a csimpánzok, akiket Géza kísért és megfigyelt, felmásztak egy gyümölcsfára lakmározni. Géza is éhes volt, ő is evett volna a gyümölcsből, ám minden erőfeszítése kudarcba fulladt, mert a termő ágak túl magasan kezdődtek. Hiábavaló küzdelmét az egyik csimpánz kifigyelte, megértette, hogy mit szeretne, és lenyújtott neki egy jó darabot. Géza ezt úgy élte meg, hogy abban a pillanatban "megtörtént" a kapcsolat köztük. "Géza ott abban a percben, ahogy áll, kezében a megkapott gyümölccsel, eltelik annak a felismerésnek a nagyságával, hogy ez a teljesen másmilyen lény igenis képes megérteni őt. Megérteni a szándékát, hogy ő is szeretne gyümölcsöt, és ha megértette, kész segíteni neki. Nem elég tanulni arról a másikról, legyen az bárki, bármi. Talán még a figyelem is kevés. Kapcsolatba kell lépni egymással, ez az egyetlen, aminek értelme van. Csak kapcsolatból történhet megismerés." Majd két oldallal később ezt olvashatjuk: "Gombéban az 'állat' szó elveszti a jelentőségét, bárki, aki az ösvényen szembejön: lény. Csak az egyiken több szőr van, a másikon kevesebb. Az egyik a fán készít magának összegyűrt levelekből puha fészket éjszakára, a másik inkább házakba húzódik. De a fákon fészket készítők ettől még nem egyformák, ahogy a házban alvók sem. Az egyik csimpánz valamiért nem szereti a lányokat, a másik a feketéket, a harmadik csak egy-két sima bőrűt tűr meg maga mellett, de hogy mi alapján válogat? Olyan csimpánz is van, amelyik egyáltalán nem kedveli az embereket, egyiket sem, és ha meg akarják közelíteni, kövekkel kezd dobálózni. Mert azt akarja, hogy hagyják békén. Az ember persze olyan, hogy megpróbál valamiféle szabályt keresni. Rendszert, hiszen akkor abba az állatok, mint elemek szépen beilleszthetők. Abban a percben, amikor rádöbben, hogy nem rendszerben, hanem kapcsolatban kell gondolkodni, na, az a perc a vízválasztó. Onnantól kezdve a szembejövőre az egyénnek kijáró tisztelettel néz, és önmagát melléje, nem pedig föléje helyezi. Akivel ez megtörténik, az tudja önmagát is a természet részének tekinteni.A természetet pedig saját környezetének."

Ezek a sorok, pont úgy, ahogy Teleki Géza csimpánzos évei, egy nagy szemléletváltás igényéről szólnak. Egy olyan súlypont áthelyezés fontosságára figyelmeztetnek, amely által az ember a tudás alapú megismerés vágya mellé odateszi a kapcsolat alapú megismerés vitalitását. Nyilván nem járható út a tudás alapú megismerésről való teljes lemondás, de rendkívül fontos, hogy az ne váljon egyoldalúvá, hanem ellenpólusával kiegyensúlyozva egy olyan teret hozzon létre, amelyben a tudás és a kapcsolat is jelen van, az utóbbi pedig sokkal nagyobb súllyal, mint ahogy azt ma, ennek az erősen technológia domináns civilizációnak a szorításában általában vállaljuk. Fogalmi rendszereink szédítő magasságokba repítettek minket, ám egy idő után minden virtuálissá válik, ha a tudás kiöli belőlünk lelket, és megszakad kapcsolatunk a hús-vér valósággal. Nem buzdítok senkit sem olcsó romantikára, a tudás semmibe vételére, hisz nincsen visszaút, de szeretném ha megértenénk, hogy talán a túlélésünk múlik azon, hogy a jó egyensúly, az ember belső erőközéppontja felé haladunk-e vagy sem.

A formáról és a tartalomról a párizs merénylet kapcsán (levélrészlet)

Abban a szellemi térben, amelyben mindnyájan létezünk, kijáródnak utak, melyek segítségünkre lehetnek a megismerésben. Ezeknek az utaknak a természete sokféle, van köztük nem kevés filozófiai (bölcseleti) gyökerű eszmerendszer, vannak spirituálisabb közelítések, vallások, lelkiségek, vannak művészeti irányzatok, izmusok, de a kör tulajdonképpen még ennél is szélesebbre tágítható, hisz - többek között - ide lehet sorolni életérzéseket és hagyományokat, illetve olyan tevékenységek űzését is, amelyeknek misztikus távlatuk van. (Egyébként melyik tevékenységnek nincs misztikus távlata?) Ezek az utak ugyanazt a szerepet töltik be az eszmélésünkben, amelyet például egy antik edény (legyen amfora) megismerése során annak formai jellemzői ellátnak, azáltal, hogy mintegy vetületet képeznek számunkra az amfora teljes valósága és a mi érzékelésünk közé. Valamennyi formai összetevőnek a felfogása közelebb visz minket az adott tárgy teljes valóságának megértéséhez, miközben tudjuk azt, hogy egyik formai jellemző sem az amfora teljes valósága, hisz mindegyik csupán egy utalás arra. Adva van tehát egy közvetlenül nem érzékelhető belső tartalom, amelyhez azonban formai tulajdonságainak szemlélése és átgondolása, leginkább szintézisbe hozása által közelebb juthatunk, feltéve, hogy nem követjük el azt a hibát, hogy valamelyik formai jellemzőnél megállunk, és úgy tekintünk rá, mintha az már maga a tartalom lenne. Ugyanis - ha jellemző módon nem is az amfora esetében - szinte mindnyájan és nagyon sokszor elkövetjük ezt az illetlenséget.

Képzeljük el azt a helyzetet, amikor egy vallás létrendben elfoglalt helyét akarjuk meghatározni mondjuk az adott vallás híveinek körében. Ilyenkor általában nincs könnyű dolgunk, hiszen sok vallásos ember esik abba a hibába, hogy a formára úgy néz, mintha az a tartalom volna. Ez az, amikor nem a vallás belső magja, hanem a külsőségei értékelődnek fel, illetve ruházódnak fel tartalmi szereppel. Ez az, amikor a fogalmi utalásban az ember nem egy útjelzőre tekint, hanem annak a bizonyos dolognak a lényegét, vagyis magát az utat véli felfedezni benne. Ez az, amikor a tartalom helyébe valami olyasmi tesz, ami egyáltalán nem odavaló, miközben a tartalom maga teljesen elsikkad. Ez - sajnos - nagyon-nagyon gyakran bekövetkezik, és nem is kell különösebben meglepődnünk rajta! Az a váltás, amely ahhoz szükséges, hogy az ember ne kötődjön túlságosan egy formavilág leszűkítéseihez, és képes legyen az azzal való könnyű és létlegitim viszony kialakítására, miközben engedi, hogy a tartalom valóban megjelenjék, és súllyal jelenjék meg az életében, az egyik legnehezebb személyiségfejlődési stáció. És ez nem csak a vallásra vonatkozik, hanem valamennyi formához való kötődésünkre.

Útkereséseink egyik teljesen tipikus kifejlete az, hogy miközben felismerjük egy adott kötődés torzító hatását magunkon, és büszkén ott hagyjuk, máris egy talán ellentétes előjelű, de az elsőhöz mégis nagyon hasonló kötődésben találjuk magunkat, és ott torzulunk tovább. Mert úgy gondolkodunk, hogy az elsőt bizonyára elrontottuk, de másodszorra már nem tévedhetünk, illetve másodszorra már csak az a dolgunk, hogy az utolsó vérig kitartsunk, hiszen mi már az első alkalom során megvilágosodottakká váltunk. Kisétálunk egy csapdából, mert hát milyen ügyesek vagyunk mi, felismertük benne a megvezetést, és már a következő pillanatban egy másik ugyanolyan rendű csapdában találjuk magunkat, csak azt már nem akarjuk tudomásul venni akkor sem, ha ezrek mondják nekünk. Mert azt gondoljuk, hogy mi ezt a csapda kérdést egyszer s mindenkorra elintéztük, most már túl vagyunk rajta, vagyis mindenki hagyjon minket békén. Na, pont erre mondom, hogy az európai ember gőgje és elszállása. Az európai emberé, aki maximum egyszer képes tévedni, illetve maximum egy tévedését képes elviselni. Azé az európai emberé, aki egy vizsgán nagy nehezen átvergődött, és utána azt hiszi, hogy most már neki a diploma is jár. Ez az, amikor a Charlie nagyon szépen felismeri a vallási külsőségekkel való visszaélés jelenségét, de azt teljesen hamis arányokkal reagálja le, és a végén csaknem ugyanolyan fanatikussá válik a liberalizmusban, mint amennyire az általa kifogásolt iszlám szélsőségesek fanatikusak a maguk kis formavilágukban. (És ezzel az ellentétes előjelű fanatizmussal természetesen nem kompenzál semmit, hanem csak tovább rontja a helyzetet, hisz itt nem olyan borulásokról beszélek, amelyek kioltják egymást, hanem olyanokról, amelyek csak erősítik az általános kiegyensúlyozatlanságot.) Az öngyilkos francia karikaturista és az öngyilkos iszlám terrorista talán nem minősíthető egyformán veszélyesnek (bár mind a kettő nagyon az), de hogy a fanatizmusuk lényegében ugyanarról a gyökérről fakad, ahhoz nem férhet kétség. Persze, tragédia mind a kettő!

A baj nem a formával van. A forma olyan, amilyen, nem is lehet másmilyen. Persze, hogy torzít, illetve egysíkú, minden vetület nélkülözi a teljességet, minden vetület csak egy oldalt ábrázol helyesen. Ez nem baj, a formától más nem is várható. A baj velünk van, ha másra használjuk fel a formát, mint amire az való. Mit csinálunk? Azt szuggeráljuk egymásba és magunkba, hogy a helyzet rosszasága a forma rosszaságából fakad, tesszük ezt olyan határozottsággal, hogy utána hat ökör se tudja kirángatni a médiumainkat és minket magunkat sem az ítéletünkből. Pedig ez az ítélet teljesen hamis, a forma nem rossz, legalábbis formának nem rossz, csak tartalomnak alkalmatlan, mi magunk vagyunk rosszak, amikor a formát tartalomnak tekintjük, olyasmit vetítünk bele, amihez valójában semmi köze sincs. Csinálunk egy teljesen inkorrekt dolgot, viszont verjük a mellünket, és mellesleg nem értjük, hogy mért nem köszönt be a kánaán. (Biztos az iszlám terroristák tehetnek a késlekedéséről!) Rossz a kommunizmus? Csudát! Rossz az ember. Rossz a kapitalizmus? Csudát! Rossz az ember. Amit a világban látunk, azt mind mi csináltuk. Mi vagyunk rosszak, az összes többi csak a mi rosszaságunknak a kivetülése. Ezt kéne egyszer s mindenkorra megérteni, és nem nekiesni a formáknak mérgünkben, hanem nekiesni magunknak végre. Az ilyen "rossz valamelyik forma" tévedések sodrában kaszaboltuk le a forradalmaink során a régi forma szerelmeseinek ezreit, tízezreit, és aztán mindig kiderült, hogy nem csináltunk semmit, mert az új forma is ugyanannyira csak forma, és az ember az új formában is ugyanolyan kegyetlen és önző, mint a régi formában volt. A forma tartalomként való felfogása nem más, mint öntudatlan elmozdulás a kisebb ellenállás irányába. Hiszen mennyivel könnyebb egy külső dologtól várni a megoldást , mint kiküzdeni saját belső érésünkön keresztül a mi saját, személyre szabott megoldásunkat. Mennyivel könnyebb bizakodni abban, hogy majd a kommunizmus vagy a liberalizmus vagy a demokrácia rendet tesz, és közben nem foglalkozni azzal, amivel nekünk magunknak kéne egy kicsit segíteni a rend előállását. Mennyivel könnyebb beállni egy eszme mögé, és húzatni magunkat vele, mint egy sílifttel ahelyett, hogy saját személyes erőközéppontunk felé törekedve váljunk azzá az úttá, amelyik eddig még soha nem volt, és ezután se lesz.

Európa egész története a formák és az eszmék kirakatainak végigjárása, és ez a tárlatvezetés még ma is tart. Látom az embert, aki kétségbeesésében, illetve a tartalmi kérdések elől való menekülés kábulatában formától formáig rohangál, miközben lényegében semmit sem csinál. Illetve csinál, de csak olyat, amitől a zavar és a világban való jelenlétünk okozta feszültség folyamatosan növekszik. És ez az, amit most már nagyon be kéne fejezni. Hogy az életünk nem áll ki másból, mint az ideológiák harcában valamelyik oldalról a másik oldalra való fröcsögésből. Ez az, ami nem vezet sehová, amitől senkinek semmivel sem lesz jobb itt a Földön, amitől senki sem lesz sem szabadabb, sem boldogabb, illetve egyértelműen lekötözöttebb és boldogtalanabb lesz. Most kell egy nagyot lépni, egy olyat, amilyet eddig még soha senki nem lépett meg igazán. Illetve dehogy nem! Sokan meglépték, nagyon sokan, csak valahogy nem kapott elegendő figyelmet. A múltkori levelemben már írtam pár tartalmi kérdést, amelyet mindenkinek fel kéne tennie magának. Most írok egy másikat, amelyik ugyanebbe a kategóriába tartozik.Mi volt az én részem abban, hogy ez a terrorakció megtörtént? Ha azt mondod, hogy semmi, akkor rettenetesen el vagy tévedve. Mert például a fent részletezett formai kötődéseink mind azokat a feszültségeket táplálják, amelyek az ilyen akciók során robbannak. Az egészet rá lehet kenni az iszlám fundamentalizmusra, mint valami rajtunk kívül álló gonoszságra, persze, nagyon könnyű így eljárni, ám ennél nagyobb hazugság nem létezik a földön, és szégyellem azt az európai honfitársaimat, aki ezt teszi, és ha idejönne egy muszlim, akkor nem tudnám hogyan kimenteni őt nála. Nagyon könnyű eltolni a felelősséget! De amíg az iszlám fanatizmust vádolom, és más eszembe se jut, addig én magam vagyok Pilátus, aki mossa kezeit, és itt aztán nincs helye magyarázkodásnak, hogy hát azért mégse, mert DE!!! Ez a párizsi mészárlás mindannyiunk bűne, mindannyian csináltuk! Nem szörnyülködni kell azon, hogy milyen gazok mások, hanem magunkba nézni, és holnap úgy felkelni, azzal a szándékkal, hogy jobb akarok lenni a tegnapi énemnél. Az európai válaszlépés lenne, méltó Európa nagyjaihoz, Thomas Mannhoz, Hermann Hesse-hez, Dosztojevszkijhez, József Attilához, Radnóti Miklóshoz, hogy magyarokat is említsek. Ez a fröcsögés nem méltó senkihez, ez a legrosszabb, legállatiasabb oldala az embernek, és Európa említett személyiségei a sírjukban zokognának ezt látván...

Az iszlám fundamentalizmusról... (levélrészlet)

Az iszlám fundamentalizmusról pont annyit tudok, mint egy közepesen tájékozott európai értelmiségi, nincsen speciális ismeretem róla, és gyanítom, hogy egy jó darabig nem is lesz főleg időhiányból adódóan, ez a körülmény egyébként mindnyájunkat nagyon komolyan korlátoz. Nincs ember, akinek annyi ideje és energiája lenne, hogy minden apró részletnek utánaolvasson, egy "modern" felnőtt férfinak munkahelyi és családi feladatai mellett már a gondolkodásra se nagyon futja, pedig az messze nem csak a kutatói szintű tájékozottság kérdése, gondolkodni anélkül is lehet(ne) bőven. Én a gondolkodásról még nem mondtam le, és igyekszem összerakni magamban azokat a dolgokat, amely felett a közmédia, meg a közmédiát követő főáramlat - finoman szólva - elsiklik. Úgy gondolom, hogy az iszlám fundamentalizmus, amely tudomásom szerint nagyon hosszú időtávra tekint vissza egy olyan aránytalanság, formai túlhangsúlyozás, amelyhez hasonló szinte az összes vallásban megjelent. Nagyon nagy csodálkozni való nincs rajta, keresztények is hitték nem egyszer már, hogy igazuknak a fegyverek hatalmával kell érvényt szerezniük. Az izgalmasabb kérdés az, hogy milyen folyamatok erősítik vagy gyengítik a fundamentalista közelítések virulását. Természetesen globális folyamatok, hiszen minden mindennel összefügg. Tényleg nem vagyok nagy tudós, de ha végignézek a iszlám fundamentalizmus XX. századi térnyerésén, akkor egyértelműen meg tudom figyelni, hogy az nagyon erősen kötődik a nyugati civilizáció terjeszkedésével szembeni ellenálláshoz. Vagyis magyarra lefordítva elég világos az üzenet: meg van nekünk a mi kis világunk, hagyjatok minket békén! És ez valahol egy végtelenül érthető és méltányolható szempont. Ezeknek az országoknak a fejlődése ugyanis teljesen más utat tett meg, mint a miénk, és így ők a mi utunkkal nem is tudnak mit kezdeni. Persze, egy idő után el tudnak jutni odáig, mint az amerikai indiánok, hogy pálinkáért eladják a földjüket, ők anyagi jólétért az olajukat, de ezzel semmi sincs megoldva, mert ahhoz az anyagi jóléthez semmi érdemi kötődésük nem lesz, és nem is tudnak mást tenni benne, mint totálisan gyökértelenné válni és leépülni. Erre páran, nyilván a szegényebbek, nyilván a sokat szenvedettek, az érzékenyebbek ráéreznek, és tehetetlenségükben nekiállnak lövöldözni. Nem egy nagyszerű megoldás, de hogy meg tudom érteni az elkeseredésüket, az biztos! A világon számtalan nép hagyta magát kipusztítani, számtalan kultúra, nyelv világlátás tűnt el a nagy állat gyomrában, hát ők nem adják magukat olyan könnyen, még azt is mondhatom, hogy valahol igazuk van. Na, ezen gondolkodj el, de nagyon, meg mindenki, aki bele van szédülve a nyugat meg a mi kis civilizációnk istenítésébe. Erre mondom azt, hogy valamilyen értelemben nagyon fejlettek vagyunk, miközben egy másik értelemben nálunk nagyobb gazembereket még nem hordott a Föld a hátán. Ezekbe a kérdésekbe kell beleremegni egy kicsit, itt kell olyan szembesüléseken keresztül menni, mint a földindulás, és nem büfögni azokat a szólamokat, amelyeket a rendszerünk kiagyalt a tökéletes ködösítés megvalósítása végett. A liberalizmusba beleszédült francia karikatúrája ugyanolyan fanatizmust tükröz, mint az öngyilkos arab terrorista robbantása. A kettőnek szóról szóra ugyanaz a gyökere, csak mögöttünk ott van egy európai múlt, amitől állítólag értelmesnek kéne lennünk. Hát nem vagyunk azok, egyelőre nagyon nem!

Elszakad a cérna (levélrészlet)

Ami nagyon fontos, szerintem, és ami nélkül tényleg nem lehet sem megérteni ezeket a párizsi eseményeket, sem máshogy tekinteni rájuk, mint ahogy azt az elfogódott európai sajtó szörnyülködése teszi, az nem más, mint az európai civilizációról alkotott kicsit reálisabb kép, úgy értem, reálisabb annál, mint ami közkézen forog. Kétségkívül egy olyan civilizációval van dolgunk, amely bizonyos tekintetekben megdöbbentő fejlődést produkált, viszont ez a fejlődés 1. nem járt jelentős tudati átalakulással, vagyis fontos, illetve a legfontosabb dimenziók kimaradtak belőle, vagy legalábbis nagyon háttérbe szorultak 2. a többi kontinens őslakosságával és ősi kultúrájával szemben agresszív, terjeszkedő, hódító, sőt leigázó fellépésre alapult. Lehetne tovább folytatni a felkavaró kijelentések sorát, de már az is óriási ellentmondásokat eredményez, hogy ezzel a kettővel sem vagyunk képesek szembenézni annyi véres évszázad után sem, mint ahogy azzal sem, hogy ezek az ellentmondások a világ többi részén milyen hatalmas feszültségeket generáltak és generálnak folyamatosan a jelenben is. Vannak sokan, akik ezeket a feszültségeket így vagy úgy kezelni tudják, viszont egy cseppet sem kell csodálkoznunk azon, hogy több milliárdból néhányan nem. És amikor nem, akkor valami robban. Vagy egy terrorszervezet árnyékában, vagy csak úgy magától, vagy ki tudja. Elszakad a cérna, mert a sokáig feszített cérnával ez bizony megtörténhet. És hol szakad el? Nyilván ott, ahol a leggyengébb, vagy a legfájóbb a pont. Borzasztó, hogy ez megtörtént pár "ártatlan" újságíróval, de meglepődni annyira azért nem lehet. Gondolj bele abba, hogy mi lett volna, ha Te nősz fel ott és úgy, és olyan körülmények, és olyan ingerek és olyan hatások közt, amely között ők éltek eddig. Nem mindenki boldog tőlünk a világban, sőt nagyon sokan nem azok. Nagyon sokan nem azt látják, hogy milyen nagyszerű dolgokat csinálunk, hanem csak azt, hogy mennyit pusztítunk, és mennyire illetéktelenül avatkozunk be az ő dolgaikba. Sok-sok, őrült sok fájdalmat és szenvedést és háborút és zavart és kizsákmányolást viszünk mindenhova, ahol csak megjelenünk. És ezt nem lehet büntetlenül csinálni, ennek néha bizony az a vége, mint ami most Párizsban is történt. És nem azért, mert szörnyű az iszlám szélsőségesség, hanem azért, mert az iszlám szélsőségesek haragját, dühét a mi magatartásunk korbácsolja fel, illetve tartja életben. Akkor meg pláne, ha a lap következő száma csak azért is több millió példányban fog megjelenni, és a hivatalos fórumokon mindenki csak az arabok felelősségét büfögi, ami így őrült hazugság, és ezt ők is nagyon jól érzik, és FÁJ NEKIK, mint ahogy Neked is fájna a helyükben. Vagyis tarthatunk gyönyörű virrasztásokat, meg csinálhatunk mártírokat, de azzal csak tovább locsoljuk az olajat a tűzre. És annak fényében, hogy ez itt az egyetlen Föld, ahol lakhatunk, és laknunk kell együtt, egymással, egymás hegyén-hátán valahogy, ez tulajdonképpen borzasztó. Szóval nem! Nagyon sajnálom, hogy Charlie így járt, de nem arra van szükség, hogy tovább hergeljük az arab világot az események végtelenül torz, és egyoldalú értelmezésével, és tovább altassuk a saját felelősségtudatunkat. Arra akkor lenne szükség, ha elvakultan, és a saját részünkből semmit fel nem fogva háborúzni akarnánk velük. Akkor szükség lenne rá, de attól a Jóisten óvjon meg minket, mert abból nem lenne semmi más, mint további hullahegyek, illetve azok tényleg hegyek lennének, mert nem ennyi ember halna meg, mint most Párizsban, hanem sokkal-sokkal több...

Nekem szülőhazám... (levélrészlet)

Senki nem vágyakozik vissza a múltba, én meg pláne nem. Nincs visszaút, a folyamataink nem reverzibilisek, a forma demisztifikálása nem hozza el a tartalmat, leírtam a Charlie Hebdo karikaturistái, meg az összes forma forradalmár kapcsán. Amikor létállapotról beszélek, akkor nem életmódra gondolok, hanem egy olyan szembesülés eredményére, amely számot vet gyökerei torzulásával. Csak arra, másra nem! Hogy aztán az a szembesülés konkrétan miben nyilvánul meg, illetve hogy kinek mi a következő lépés, arról nem vagyok hajlandó beszélni, de még gondolkodni sem, mert egyáltalán nem érdekel, lévén, hogy semmi közöm sincs hozzá. Nem kell földműves szektát alapítani, nem kell kreálni anakronisztikus vagyonközösségeket sem, mert ezek magukban mind hiábavalóságok, illetve mind formák, amelyek tartalmi változás kiváltására tökéletesen alkalmatlanok. Éppen arról van szó, hogy a gondolkodásunk súlypontját a formai kísérletezgetések teljesen sziszifuszi erőfeszítéseiről át kell tennünk oda, ahol valódi helye van. Mért nem vagyok szabad? Milyen kötelékek tartanak fogva? Mért nem élem az életemet úgy, ahogy szeretném? Mitől félek? Mibe nőttem bele? Hol tettem kompromisszumokat? Hol csaptam be másokat vagy magam? Hol mentem el a könnyebb ellenállás irányába? Milyen megvezetéseknek hódoltam be? Ezekre a kérdésekre kell válasz, nem arra, hogy akkor most mihez kezdjünk. Ne kezdjünk semmihez, főleg ne együtt kényszeresen és falanszteresen! A Jóisten mentsen meg minket még ezer újabb hülye mozgalomtól, mentsen meg minket, de nagyon! A kérdésekre kell válaszolni, aztán a többi majd kirajzolódik gyönyörűen, illetve az ölünkbe fog hullni, mint a manna minden nap, ne aggódj! És hála Istennek mindenkinek más fog hullni, ez olyan biztos, mint az, hogy létezem. A kérdésekre kell válaszolni, de az összesre és nagyon becsületesen. Ezeken a kérdéseken végigmenni borzalmas fájdalom és megszégyenülés, de ha nem csinálod meg, akkor nem lesz csak egy vetülete az életednek, vagy maximum kettő-három, ha meg végigcsinálod, akkor minden ki fog nyílni, és meg fogod érteni azt is, hogy mi ez a rengeteg ellentmondás a mi kis gyilkos civilizációnk kapcsán. Mert jól tönkre teszünk másokat, aztán hullajtunk nekik egy kis alamizsnát, és utána meg örvendezünk, hogy milyen jó a mi fejlettségünk, mert így legalább meg tudjuk segíteni azokat, akiknek semmi szükségük nem lenne ránk, ha annak idején békén hagytuk volna őket. Ilyen rendű megvezetésekben élünk. Ekkora hazugságokban. Ilyen hazugságokat alkalmazol magadon, meg próbálsz alkalmazni rajtam is most. Nem bántalak, nehogy azt hidd, tudom, hogy ezek a hamisságok kegyetlenül megkötözik az embert, végigjártam én is, ismerős. De ha valaki a mennybe vágyik, akkor előtte végig kell járni a poklot is, ez olyan általános szabály, amely alól egyszerűen nem létezik kivétel. A világ abban a feszültségben él, amelyet mi programozunk rá 500 éve. Persze, van egy csomó részlet, meg körülmény, meg játszi könnyedséggel lehet terelni, de minek? Mi lesz attól jobb? Nem döntök meg semmit, sőt még valahogyan büszke is vagyok Európa összes műalkotására, egyet se fogok kidobni közülük, és egyetlen épületet sem fogok lerombolni. Csak tudni fogom, hogy miből lett. Tudni fogom, hogy hányan haltak meg érte, és ebben a tudásban az életem nem egy olcsó szórakozás lesz meg egy esztétikai élvezkedés lesz, hanem egy állandó, szenvedélyes keresés, hogy mivel szolgálhatom meg azt, amit kaptam, az adottságaimat és a lehetőségeimet hogyan forgathatnám vissza a lehető legjobban másokért, hogyan tehetek jóvá valamit abból, amit az őseim - akár az én javamra - elkövettek, és aminek az elkövetésére engem is kiválóan kioktattak. Mi baj van abban, hogy így nézek Európára, kinek ártok vele? Mért baj az, hogy nem akarom továbbhazudni  a sok hülye ideológiát? Mért baj az, hogy a merénylőben ugyanúgy áldozatot látok, mint abban, akit lelőtt? Mért baj az, hogy ki akarom emelni az embert a saját piszkából? Nem akarok hatalmat, nem akarok látványos sikereket, nem akarok semmi kézzel foghatót, a rendszert csak belülről néző, és ezért agymosásainak végtelenül kitett, az egyik csapdából a másikba büszkén, öntelten és vakon besétáló "felvilágosult" polgár szerencsétlenségét meglátó, a különböző eszmék és elméletek szorításából kiszabaduló, a formai leszűkítésekből fellélegző, boldogabb, saját személyes valóságukban gyökerező intenzív életet élő embereket és az ő tudati változásuk, útkeresésük számtalan gyümölcsét szeretném látni magam körül, és mindkettőből minél többet. Akárcsak Te!

Délben és este (levélrészletek)

Délben:

Az európaiság elég egzakt jelenség, még akkor is ha itt-ott elmosódnak a határok, főleg azért, mert mostanra szinte teljesen globálissá vált, és valamekkora szereppel szinte mindenhol feltűnik. Számomra az alapellentmondás a gyakorlati hatékonysága, az egy irányban felmutatott óriási fejlődése és az agresszivitása illetve a gőgje, beképzeltsége között húzódik. Persze az agresszivitás és a gőg nem csak az európaiság jellemzője, de nem fér kétség ahhoz, hogy mi visszük a pálmát. Amit már írtam is: az az "én vagyok az Isten" érzés, amellyel partra szálltunk a primitív népek szigetein és kontinensein, és aztán az ő életükből, az ő értékeikből jóformán semmit meg nem értve pillanatok alatt és nagyon hatékonyan tönkre tettük őket. Csak azért mert mi tudunk, mert mi civilizáltak vagyunk, meg szellemileg emelkedettek, mert nekünk nincs szükségünk arra, hogy másoktól tanuljunk valamit És ezt a gőgöt azóta is pont ugyanúgy hordozzuk, mint a gyarmatosítás hőskorában. Ne ezt senki más nem csinálta így csak mi.

Este:

Délben nagyon kevés időm volt, de a lényeget egyébként leírtam akkor is, immáron sokadszor. Egy olyan magabiztosságról beszélek az európai civilizációval kapcsolatban, sőt a magabiztosság egy olyan dicsőítéséről, amely rövid távon és bizonyos dimenziókban tényleg beindított egy hatalmas növekedést, ez a fejlődés azonban mások kárára zajlott és zajlik (meg a magunkéra is), és sem belső tartással, sem lelki egyensúllyal, sem tudatossággal nincs lekövetve. Ezeknek az aránytalanságoknak a hatása világosan látszik, megint az jön elő, amiről már pár hete is leveleztünk, hogy egy piramis játékhoz hasonlatos távlattalan és fenntarthatatlan modell szabályrendszereinek vonalán tulajdonképpen rablógazdálkodást folytatunk, amelyben történelmi léptékkel mérve szemvillanásnyi idő alatt égetünk fel millióféle könnyen beváltható erőforrást a kőolajtól kezdve egészen az élhető és emberséges mentális környezetig, miközben a rendszer tulajdonképpen kicsúszik a kezünkből, sőt átveszi az irányítást felettünk. Ezek a veszélyek minden civilizációban ott voltak, de vagy nem nőttek túl bizonyos határokon, vagy túlnőttek bizonyos határokat, de aztán összeomlás következett, amely maga alá temette az adott kultúrát, mielőtt világkatasztrófát okozott volna. Azzal az "állhatatossággal", amellyel mi megőriztük és dédelgettük ezeket a veszélyeket, rajtunk kívül senki más nem büszkélkedhet. Mi ezekhez a veszélyekhez makacsul ragaszkodtunk, mi úgy gondoltuk, hogy értünk a világ dolgaihoz, és előbb-utóbb majd mindent legyőzünk. Mi nem tiszteltük a természet egyensúlyát, miközben a nálunk hatszor "primitívebb" népek ösztönösen is és folyamatosan a természet egyensúlyának tiszteletében éltek. Mi azt hittük, hogy bármit megtehetünk, és semmit nem kell tanulnunk azoktól a vadászoktól, akik még örömmel és magától értetődően az egész közösség számára hajtották és ejtették el a zsákmányt, és fel sem merült bennük, hogy ne adjanak belőle mindenkinek. Mi azt hisszük, hogy tudunk élni, de elmentem Taizébe, és láttam az afrikaiak táncát, és megértettem, hogy az ő 40 éves várható élettartamuk alatt, és az ő kis Isten háta mögötti kunyhóikban élve lehet, hogy több valódi pillanatuk lesz, mint nekem, és lehet, hogy boldogabbak lesznek, mint én, aki talán kétszer annyit fogok élni üvegpalotákban, de az általuk élt vitalitásnak az árnyékával sem. Nem akarok olcsó romantikát, nem akarok géprombolást, nem akarok világtól való szektás elvonulást, meg egyáltalán nem akarok semmi formai meg forradalmi dolgot. Sehol sem minden rózsaszín, mindenütt van rengeteg nyomorúság. (Főleg akkor, ha mi a fehér emberek odavisszük, mert sok helyen akkor lett a nyomorúság, amikor mi megjelentünk.) De más kultúrákban nincs az a gőg, és nincs az az elszálltság, amely itt viszont kitéphetetlenül gazol, mint a parlagfű, mi pedig nem akarunk tudomást venni róla, ha agyonvernek minket, akkor sem. Máshol nincs az, hogy enyém a Föld nevű bolygó, és mindenki előre köszönjön, mert én vagyok a civilizáció maga. Nincs ez a förtelmes beképzeltség, és nincs az az agresszív világuralomra törés, amit mi 500 éve gyakorlunk. Tudati változást szeretnék, és elsősorban a saját tudatomban, mert a rossz reflexek csontig égtek mindnyájunkba, így aztán belém is. Tudati, létállapotbeli átrendeződést! A szabadságért! Hogy tudjam, hogy mit csinálok, hogy azt csináljam, amit valóban én akarok, legalábbis ebben a dimenzióban (hiszen a szabadság is sok dimenziós). Hogy ne a közeg belső, önszabályozó tréningjeinek a hatása alatt álljak, hanem legyen egy tágasabb ölelésem, amelyben mindenki egyformán fontos. (Ez az, amit az orosz kollégám, meg a háborújuk után már a szerb is nagyon világosan lát. De van egy osztrák barátom. aki szintén. Nem kötődik helyhez az ilyesmi, de Európában nehezebb találni ilyen embereket, mint Európán kívül, mert itt egy ernyő terül ránk, a civilizáció "védőernyője", amely folyamatosan újraépül a médiával, a közhangulattal, a közvéleménnyel, a hagyományainkkal, az agyonjátszott sablonjainkkal, és még sorolhatnám, hogy mi mindennel együtt.) Mindenki egyformán fontos, ehhez kétség se férhet, minden szellemi hagyomány erről beszél. Mert szét se lehet választani minket, nem tudni, hogy hol ér véget XY, és hol kezdődik Z. Mert mi emberek annyi szállal kapcsolódunk egymáshoz, hogy azt soha senki nem fogja visszafejteni, mert abból épülünk fel, alakulunk, hogy látjuk, halljuk egymást nap mint nap, egymástól tanulunk, egymással vívva erősödünk, egymástól kapunk jót, rosszat, sérülést és gyógyítást, ételt, italt, barátságot és szeremet, életet és halált, mindent. Ehhez nem kell tájékozottság, meg nem kellenek elméletek, ehhez józan belátás kell, és tudatosság, és szándék, hogy azt az időt akarjuk élni, amelyik éppen van, és ne azt, amelyiket mindenki magának gyárt eszelősen, hogy nagy legyen és legyőzhetetlen. És aztán hozzá az ideológiát is, hogy jó az úgy!

Szeresd embertársadat, mint önmagadat! Vigyázat! Nem mennyiség vagy minőség hangzik itt el, csak félreérthető a fordítás. Szeresd embertársadat önmagadként, tudva, hogy ő is Te vagy! Mindenki Te vagy! És ne keress kibúvót, hogy ezt nem úgy kell érteni. Úgy kell érteni, mert nem is lehet máshogy, és ahhoz kell felnőni, és ahhoz való felnövésnél kevesebbel nem elégedhet meg senki ember fia, vagyis Te se! Ha nagyon veszélyes, meg nagyon sokan vissza tudnak vele élni, akkor se. Az az ő problémájuk, és nem a Tied! Számodra az az érdekes, hogy ez az út, az egyetlen! És akkor otthon leszel a világban, bárhová is mész. Népek hazája, nagy világ... Lehet, hogy Vörösmarty is európai ember volt? Lehet, hogy nem véletlenül került bele Radnóti Nem tudhatom című egyik legeurópaibb versébe Vörösmarty neve? Lehet, hogy Szabó Lőrinc is tudta, hogy hol él, amikor a Hazám, keresztény Európa című versében azt írta, hogy "a gonoszok vére árán"? Pedig 1923-ban még nem látszott, hogy a xxi. század elején gonosz arab öngyilkos merénylők fognak majd szembesíteni minket azzal, hogy mi hoztuk létre, mi tenyésztettük ki őket... Nem találok szavakat. Éjfélig tudnék írni ezekről, vagy reggelig! De nincs időm. Meg nem is írni kell, hanem élni. Az sokkal nehezebb...

Az úgy volt, hogy... (levélrészlet)

Annak a gondolatnak, hogy mi emberek egyek vagyunk, és amikor lelövöm a terroristát, akkor az olyan mintha saját magamra lőnék, van szellemi rangja. Annak a gondolatnak, hogy a szabadságért úgy harcolok, hogy ízléstelen karikatúrákkal sértem meg emberek millióinak önérzetét, amikor amúgy is pattanásig feszült a helyzet, még akkor sincs, ha a tabudöntögetés szándéka egyébként akár dicséretes is lehetne, sőt még akkor sincs, ha tudom, hogy közben az életemmel játszom. Lehetnek, illetve vannak olyan hatalmi körök, amelyek stratégiájába az ilyen típusú kifejeződések illeszkednek, és ezt az kockázatvállalást értékelik, én nem tartozom a képviselőik közé! A párizsi vérengzést nem mi, az öreg kontinens polgárai csináltuk, csak nagyon nagy részünk van benne (és boldog lennék, ha annak a nagy résznek csak a negyedét az európaik 5%-a megértené). Mert ha Pistike engem megver az oviban, akkor ő tehet róla, de ha előtte hetekig húzom, mire elszakad nála a cérna, akkor én vagyok a nagyobb bűnös. Márpedig az agresszívan terjeszkedő Európa félévezrede programozza bele a világ többi részébe azokat a feszültségeket, amelyek a terror cselekmények során robbannak fel, és ha ezt egyszer nem mondja ki, és nem vonja le belőle az abból fakadó tanulságokat, akkor a saját levébe fogják belefojtani, és azt már én sem fogom tudni sajnálni. (Mellesleg nyilván bele fogok pusztulni én is, de annak a plusz egynek már édeskevés jelentősége lesz.) Számomra ebben a témában minden más közelítés elfogadhatatlan! Sőt, mi több, totálisan európaiatlan is, feltéve persze, hogy az európaiság magjáról beszélünk, és nem mindenféle ideologikus vadhajtásairól.

Levélrészletek a párizsi terror után

A párizsi terrorakció után beindult egy levelezés, mely rendkívül sok nagyon súlyos kérdést felszínre hozott levelezőpartnereim és köztem. Már a tegnapi bejegyzés is ilyen levélből lett kivágva, a mai pedig folytatja a sort, sőt úgy néz ki, hogy még az elkövetkezendő napokra is jut "anyag". Egyelőre jöjjön két elég fontos bekezdés:

A világban sok kultúra virágzott már, mindnek volt sötét oldala, mért ne lett volna?! Ám egyik sem vált globálisan annyira meghatározóvá, úgy is mondhatnám, egyik sem volt annyira agresszíven terjeszkedő, mint az európai. Ez napnál világosabb tény, kár róla beszélni is. Az okokról lehet, és azt is lehet mondani, hogy egy másik is meglépte volna, ha lett volna hozzá ereje, de az utóbbi már csak puszta fikció. Mert lehet, hogy ereje lett volna, csak mellette alázata is több volt ahhoz, hogy azt az erőt kordában tartsa. A világban ma a legnagyobb, legmeghatározóbb feszültség ide megy vissza, aztán arra rárakódik egy csomó minden, az iszlám pl, de az, meg a többi is csak háttérzaj. Ez a feszültség rengeteg olyan jelenséget produkált, amelyet sokan nem is idekötnek, de attól még idetartozik. Óriási egyensúly bomlások következtek be, amelyek továbbgyűrűztek, és most globális problémák megnevezés alá tömörülve megoldhatatlannak tűnő helyzetek elé állítanak minket. Az egész gyarmatosítás egy óriási genyóság volt pl, főleg azért, mert a többi földrészen élő közösségek természetes önfejlődési folyamatai teljesen megakadtak miatta, és ettől aztán annyira borult minden, hogy abból azóta sem tudtak talpra állni. Aki ezzel nem néz szembe, az álomvilágban ringatja magát...

...az öngyilkos merénylőket mi csináljuk például a hülye és ízléstelen karikatúráinkkal, amikor nem gondolunk bele abba, hogy az, amit mi a szólásszabadság címkéjével ellátva eladunk, mit vált ki olyanokban, akik nem Európában nőttek fel, és lövésük sincs arról, hogy mi értelme az ilyen rajzolgatásoknak. Ennek az egész drámának ez a legnagyobb tanulsága. És ha ezt nem fogjuk fel, akkor majd jönnek csőstül, és vergődhetünk, hogy iszlám így, meg iszlám úgy, meg hűűűűűűűű, meg báááááááá, de sajnos semmi nem lesz jobb, sőt rosszabb lesz, és leginkább mi magunk tehetünk majd róla. Az, hogy erre senki nem érez rá, és senki nem beszél most például a sajtóban, engem nagyon megriaszt, mert ez azt jelenti, hogy most már egyáltalán nem gondolkodunk, csak büfögjük vissza azt, amit mondanak nekünk mások. Ugyanolyan agymosás, ugyanolyan szűk látókörű, ideologikus befolyásoltság, ugyanolyan szolgalelkűség, mint amilyet minden rendszer kitenyészt magából. És amelybe minden rendszer bele is bukik egy bizonyos, történelmi mértékkel mérve általában nem túl hosszú idő után...

Európaiság (levélrészlet)

Nehogy azt hidd, hogy nem becsülöm meg mindazt, amit az európai gyökerű ember kivívott. Nehogy azt hidd, hogy nem volt csodálatos élmény elbicajozni Budapestről Strassburgig, nehogy azt hidd, hogy nem dobbant meg a szívem attól a rengeteg gyönyörűségtől, amelyet útközben láttam, és attól a rengeteg találkozástól, amelyet útközben átéltem. Az európaiságnak ez a része gyönyörű, és akarom, hogy megmaradjon, és beépüljön a jövő emberébe minden, ami abból jó, de ez csak egyféleképpen valósulhat meg: ha az európai ember mer szembenézni a saját sötét oldalával is, és mer ujjá születni nem másból, mint abból a szörnyű pokoljárásból, amelyet pont e magával való szembenézés jelent neki. Ha az elől kitér, akkor viszont tényleg vége, és vergődhetnek milliók, mert semmi értelme sem lesz. Pont azért mondom ki annyiszor, hogy állj! Mert be kell fejezni ezt az ámokfutást, amíg még lehet, és meg kell menteni minél többet abból, ami valóban érték, de az csak nagyon nagy alázattal, egy mély, több évszázad bűnével elszámolni vágyó tudatosság jegyében érhető el. Pont azért mondom ki, mert tapintható a feszültség növekedése mindenütt, és a rendelkezésre álló csúcstechnológiával irtózatos pusztítást is végbe lehet vinni ezen a bolygón, amely még soha nem volt ennyire sérülékeny, mint most. Nincs más mód, mint lemenni kutyába, feltárni, beismerni európai létünk nagy ellentmondásait, feltárni azt is, amit rettenetesen fájdalmas kimondani, és aztán elindulni nincstelenül oda, ahol a falak talán majd újraépülnek, tudván h sem emlék sem varázslat nem véd minket de nem is baj mert így legalább tényleg szabadok leszünk, sőt még az is lehet, hogy életünkben először egy kis szeretet is lesz bennünk és a tetteinkben. (Egy európai ember szavait csempéztem bele az utolsó mondatba. Radnóti Miklós egyik legszebb verséből választottam ki azokat.)

Terror Párizsban

Gúnyolódunk, mint a rossz ovisok, aztán csodálkozunk, hogy vannak olyanok, akik nem vevők a humorunkra, például azért nem, mert az önérzetüket súlyosan megbántjuk vele. Nem tűnik fel senkinek ebben az agymosott Európában, hogy ez mennyire bizarr sőt ocsmány viselkedés a részünkről? Ennek a tragédiának tényleg az az egyetlen tanulsága, hogy az arabok vadállatok? Mert mi mik vagyunk?

Piros

Mióta csak magadban hervadsz,
A piros lett a legkifejezőbb színem,
Távollétedtől a fájdalom egyre mélyül,
Elviselni tudom, de letagadni nem

Ugye, nem lesz több ilyen?

Ugye, nem lesz több ilyen karácsony,
Nem hagysz többé így magamra?
A hetedik év fájdalmával
Telik a pitvar és a kamra

Telik a kamra, a verem, a gödör,
Sétálj rajta értem, Édes,
A szó ne legyen kimondható,
Simogatásod legyen beszédes

Beszédesebb, mint annyi bánat,
Beszédesebb, mint száz öröm,
Tudod, hogy átkeringenék
Érted száz lángoló körön?

Keringenék, s Beléd zuhannék,
Barlangodba rejts el végre,
Tiéd vagyok, az tiszta sor,
Csak még nem tudom, mi végre :-):-(:-)...

Igazi tragédia

Ha két ember szereti egymást, de nem tesznek a kapcsolatukért, az igazi tragédia.

Részlet a Holtodiglan című filmből

Úgy, ahogy régen

Mi vagyunk itt egymásnak. Minden más csak háttérzaj.

Részlet a Holtodiglan című filmből

Nem sokan hisznek már Benned

Nem sokan hisznek már Benned, de páran azért igen, s én még e néhány között is kiválasztott vagyok,
Pár vércsepp nyomára lelsz? Én jártam ott. Úton vagyok saját erőközéppontom felé és közben Neked is jeleket hagyok.

Jeleket hagyok csak, mert nem mehetek utánad, a Te teredet Neked magadnak kell bejárnod,
A Te erőközéppontodat, vulkánod mélyét, és az ott égő tüzet, saját tüzedet Neked magadnak kell megtalálnod.

Két ember, két út, de várni Rád mégis helyénvaló lehet, hisz az erőközéppontok a végén gyakran összeolvadnak,
S az összeolvadásokból sokszor meglepő, szívet rengető dolgok születnek, elképesztő csodák, felfoghatatlan energiák fakadnak.

A férfi és a nő léte

A férfi léte a küzdés
A nő léte az odaadás
Ezt értenie kell mindenkinek
Mert a szerelmes erőteret
E kettő együtt teremti meg

A tökéletes pár

Mi egy tökéletes párt alkotunk. A Te tüskéid, és az én sérüléseim tökéletesen illeszkednek egymásba...

Gillian Flynn nyomán

Irgalmatlanul nehéz

Tudom, hogy irgalmatlanul nehéz,
Illetve inkább irgalmatlanul nehéznek tűnik,
Hogy a sebek kint lassan begyógyulnak,
Ám lüktetésük bent mégsem szűnik

Engedtelek, de látom, hogy nem tudsz elmenni tőlem,
Mint az oltó fájdalom úgy jársz hozzám vissza
Feszülő hártyákon át érkező szúrásként,
De nem baj! Sikolyomat a föld majd felissza

Költő lettem s csokoládét majszoló tudós
Neked találom fel a verseket, bizony!
A szívzörejek közt Érted hallgatózom,
S Érted foglalkoztat e különleges viszony

Hány verset kell még írnom, hogy megértsd világod,
S azt, hogy a tartalom, melyet magadban hordozol, valódi,
Hogy nem kell keresni rajta sem fogódzót, sem külső csillogást,
Mert belülről kell szépnek lennie, mert ez egy ilyen módi...