Képzeljük el azt a helyzetet, amikor egy vallás létrendben elfoglalt helyét akarjuk meghatározni mondjuk az adott vallás híveinek körében. Ilyenkor általában nincs könnyű dolgunk, hiszen sok vallásos ember esik abba a hibába, hogy a formára úgy néz, mintha az a tartalom volna. Ez az, amikor nem a vallás belső magja, hanem a külsőségei értékelődnek fel, illetve ruházódnak fel tartalmi szereppel. Ez az, amikor a fogalmi utalásban az ember nem egy útjelzőre tekint, hanem annak a bizonyos dolognak a lényegét, vagyis magát az utat véli felfedezni benne. Ez az, amikor a tartalom helyébe valami olyasmi tesz, ami egyáltalán nem odavaló, miközben a tartalom maga teljesen elsikkad. Ez - sajnos - nagyon-nagyon gyakran bekövetkezik, és nem is kell különösebben meglepődnünk rajta! Az a váltás, amely ahhoz szükséges, hogy az ember ne kötődjön túlságosan egy formavilág leszűkítéseihez, és képes legyen az azzal való könnyű és létlegitim viszony kialakítására, miközben engedi, hogy a tartalom valóban megjelenjék, és súllyal jelenjék meg az életében, az egyik legnehezebb személyiségfejlődési stáció. És ez nem csak a vallásra vonatkozik, hanem valamennyi formához való kötődésünkre.
Útkereséseink egyik teljesen tipikus kifejlete az, hogy miközben felismerjük egy adott kötődés torzító hatását magunkon, és büszkén ott hagyjuk, máris egy talán ellentétes előjelű, de az elsőhöz mégis nagyon hasonló kötődésben találjuk magunkat, és ott torzulunk tovább. Mert úgy gondolkodunk, hogy az elsőt bizonyára elrontottuk, de másodszorra már nem tévedhetünk, illetve másodszorra már csak az a dolgunk, hogy az utolsó vérig kitartsunk, hiszen mi már az első alkalom során megvilágosodottakká váltunk. Kisétálunk egy csapdából, mert hát milyen ügyesek vagyunk mi, felismertük benne a megvezetést, és már a következő pillanatban egy másik ugyanolyan rendű csapdában találjuk magunkat, csak azt már nem akarjuk tudomásul venni akkor sem, ha ezrek mondják nekünk. Mert azt gondoljuk, hogy mi ezt a csapda kérdést egyszer s mindenkorra elintéztük, most már túl vagyunk rajta, vagyis mindenki hagyjon minket békén. Na, pont erre mondom, hogy az európai ember gőgje és elszállása. Az európai emberé, aki maximum egyszer képes tévedni, illetve maximum egy tévedését képes elviselni. Azé az európai emberé, aki egy vizsgán nagy nehezen átvergődött, és utána azt hiszi, hogy most már neki a diploma is jár. Ez az, amikor a Charlie nagyon szépen felismeri a vallási külsőségekkel való visszaélés jelenségét, de azt teljesen hamis arányokkal reagálja le, és a végén csaknem ugyanolyan fanatikussá válik a liberalizmusban, mint amennyire az általa kifogásolt iszlám szélsőségesek fanatikusak a maguk kis formavilágukban. (És ezzel az ellentétes előjelű fanatizmussal természetesen nem kompenzál semmit, hanem csak tovább rontja a helyzetet, hisz itt nem olyan borulásokról beszélek, amelyek kioltják egymást, hanem olyanokról, amelyek csak erősítik az általános kiegyensúlyozatlanságot.) Az öngyilkos francia karikaturista és az öngyilkos iszlám terrorista talán nem minősíthető egyformán veszélyesnek (bár mind a kettő nagyon az), de hogy a fanatizmusuk lényegében ugyanarról a gyökérről fakad, ahhoz nem férhet kétség. Persze, tragédia mind a kettő!
A baj nem a formával van. A forma olyan, amilyen, nem is lehet másmilyen. Persze, hogy torzít, illetve egysíkú, minden vetület nélkülözi a teljességet, minden vetület csak egy oldalt ábrázol helyesen. Ez nem baj, a formától más nem is várható. A baj velünk van, ha másra használjuk fel a formát, mint amire az való. Mit csinálunk? Azt szuggeráljuk egymásba és magunkba, hogy a helyzet rosszasága a forma rosszaságából fakad, tesszük ezt olyan határozottsággal, hogy utána hat ökör se tudja kirángatni a médiumainkat és minket magunkat sem az ítéletünkből. Pedig ez az ítélet teljesen hamis, a forma nem rossz, legalábbis formának nem rossz, csak tartalomnak alkalmatlan, mi magunk vagyunk rosszak, amikor a formát tartalomnak tekintjük, olyasmit vetítünk bele, amihez valójában semmi köze sincs. Csinálunk egy teljesen inkorrekt dolgot, viszont verjük a mellünket, és mellesleg nem értjük, hogy mért nem köszönt be a kánaán. (Biztos az iszlám terroristák tehetnek a késlekedéséről!) Rossz a kommunizmus? Csudát! Rossz az ember. Rossz a kapitalizmus? Csudát! Rossz az ember. Amit a világban látunk, azt mind mi csináltuk. Mi vagyunk rosszak, az összes többi csak a mi rosszaságunknak a kivetülése. Ezt kéne egyszer s mindenkorra megérteni, és nem nekiesni a formáknak mérgünkben, hanem nekiesni magunknak végre. Az ilyen "rossz valamelyik forma" tévedések sodrában kaszaboltuk le a forradalmaink során a régi forma szerelmeseinek ezreit, tízezreit, és aztán mindig kiderült, hogy nem csináltunk semmit, mert az új forma is ugyanannyira csak forma, és az ember az új formában is ugyanolyan kegyetlen és önző, mint a régi formában volt. A forma tartalomként való felfogása nem más, mint öntudatlan elmozdulás a kisebb ellenállás irányába. Hiszen mennyivel könnyebb egy külső dologtól várni a megoldást , mint kiküzdeni saját belső érésünkön keresztül a mi saját, személyre szabott megoldásunkat. Mennyivel könnyebb bizakodni abban, hogy majd a kommunizmus vagy a liberalizmus vagy a demokrácia rendet tesz, és közben nem foglalkozni azzal, amivel nekünk magunknak kéne egy kicsit segíteni a rend előállását. Mennyivel könnyebb beállni egy eszme mögé, és húzatni magunkat vele, mint egy sílifttel ahelyett, hogy saját személyes erőközéppontunk felé törekedve váljunk azzá az úttá, amelyik eddig még soha nem volt, és ezután se lesz.
Európa egész története a formák és az eszmék kirakatainak végigjárása, és ez a tárlatvezetés még ma is tart. Látom az embert, aki kétségbeesésében, illetve a tartalmi kérdések elől való menekülés kábulatában formától formáig rohangál, miközben lényegében semmit sem csinál. Illetve csinál, de csak olyat, amitől a zavar és a világban való jelenlétünk okozta feszültség folyamatosan növekszik. És ez az, amit most már nagyon be kéne fejezni. Hogy az életünk nem áll ki másból, mint az ideológiák harcában valamelyik oldalról a másik oldalra való fröcsögésből. Ez az, ami nem vezet sehová, amitől senkinek semmivel sem lesz jobb itt a Földön, amitől senki sem lesz sem szabadabb, sem boldogabb, illetve egyértelműen lekötözöttebb és boldogtalanabb lesz. Most kell egy nagyot lépni, egy olyat, amilyet eddig még soha senki nem lépett meg igazán. Illetve dehogy nem! Sokan meglépték, nagyon sokan, csak valahogy nem kapott elegendő figyelmet. A múltkori levelemben már írtam pár tartalmi kérdést, amelyet mindenkinek fel kéne tennie magának. Most írok egy másikat, amelyik ugyanebbe a kategóriába tartozik.Mi volt az én részem abban, hogy ez a terrorakció megtörtént? Ha azt mondod, hogy semmi, akkor rettenetesen el vagy tévedve. Mert például a fent részletezett formai kötődéseink mind azokat a feszültségeket táplálják, amelyek az ilyen akciók során robbannak. Az egészet rá lehet kenni az iszlám fundamentalizmusra, mint valami rajtunk kívül álló gonoszságra, persze, nagyon könnyű így eljárni, ám ennél nagyobb hazugság nem létezik a földön, és szégyellem azt az európai honfitársaimat, aki ezt teszi, és ha idejönne egy muszlim, akkor nem tudnám hogyan kimenteni őt nála. Nagyon könnyű eltolni a felelősséget! De amíg az iszlám fanatizmust vádolom, és más eszembe se jut, addig én magam vagyok Pilátus, aki mossa kezeit, és itt aztán nincs helye magyarázkodásnak, hogy hát azért mégse, mert DE!!! Ez a párizsi mészárlás mindannyiunk bűne, mindannyian csináltuk! Nem szörnyülködni kell azon, hogy milyen gazok mások, hanem magunkba nézni, és holnap úgy felkelni, azzal a szándékkal, hogy jobb akarok lenni a tegnapi énemnél. Az európai válaszlépés lenne, méltó Európa nagyjaihoz, Thomas Mannhoz, Hermann Hesse-hez, Dosztojevszkijhez, József Attilához, Radnóti Miklóshoz, hogy magyarokat is említsek. Ez a fröcsögés nem méltó senkihez, ez a legrosszabb, legállatiasabb oldala az embernek, és Európa említett személyiségei a sírjukban zokognának ezt látván...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése