Európaiság (levélrészlet)

Nehogy azt hidd, hogy nem becsülöm meg mindazt, amit az európai gyökerű ember kivívott. Nehogy azt hidd, hogy nem volt csodálatos élmény elbicajozni Budapestről Strassburgig, nehogy azt hidd, hogy nem dobbant meg a szívem attól a rengeteg gyönyörűségtől, amelyet útközben láttam, és attól a rengeteg találkozástól, amelyet útközben átéltem. Az európaiságnak ez a része gyönyörű, és akarom, hogy megmaradjon, és beépüljön a jövő emberébe minden, ami abból jó, de ez csak egyféleképpen valósulhat meg: ha az európai ember mer szembenézni a saját sötét oldalával is, és mer ujjá születni nem másból, mint abból a szörnyű pokoljárásból, amelyet pont e magával való szembenézés jelent neki. Ha az elől kitér, akkor viszont tényleg vége, és vergődhetnek milliók, mert semmi értelme sem lesz. Pont azért mondom ki annyiszor, hogy állj! Mert be kell fejezni ezt az ámokfutást, amíg még lehet, és meg kell menteni minél többet abból, ami valóban érték, de az csak nagyon nagy alázattal, egy mély, több évszázad bűnével elszámolni vágyó tudatosság jegyében érhető el. Pont azért mondom ki, mert tapintható a feszültség növekedése mindenütt, és a rendelkezésre álló csúcstechnológiával irtózatos pusztítást is végbe lehet vinni ezen a bolygón, amely még soha nem volt ennyire sérülékeny, mint most. Nincs más mód, mint lemenni kutyába, feltárni, beismerni európai létünk nagy ellentmondásait, feltárni azt is, amit rettenetesen fájdalmas kimondani, és aztán elindulni nincstelenül oda, ahol a falak talán majd újraépülnek, tudván h sem emlék sem varázslat nem véd minket de nem is baj mert így legalább tényleg szabadok leszünk, sőt még az is lehet, hogy életünkben először egy kis szeretet is lesz bennünk és a tetteinkben. (Egy európai ember szavait csempéztem bele az utolsó mondatba. Radnóti Miklós egyik legszebb verséből választottam ki azokat.)