A fogalomalkotás minden bizonnyal kikerülhetetlen lépcső az ember fejlődésében és nagy jelentőségű, hisz azzal tesszük meg az első lépést a körülöttünk lévő környezet jelenségeinek értelmezése, a szabályszerűségek leírása, végső soron pedig egy olyan kiszámíthatóság irányába, amelyet aztán számtalan célra hasznosíthatunk. Technikai civilizációnk alapköveit akkor tettük le, amikor elkezdtük az elemzést, egyre több különbséget tettünk a dolgok általunk megfigyelt jellemzői alapján, és kategóriákat, osztályokat vezettünk be, hogy aztán azok segítségével rendszereket, modelleket építsünk, amely a valóság bizonyos aspektusait megjelenítik, kézzel foghatóvá teszik számunkra. Mindazonáltal nem szabad elfelejteni azt sem, hogy ennek a folyamatnak lett egy másik hatása, megszakadt az ember és a másik ember, az ember és a természet közti természetes viszony, mert innentől kezdve egyre inkább úgy tekintünk egymásra és környezetünkre, ahogy azt fogalmaink, praktikus értelmezéseink kívánják, és nem abban a teljességben, amelyben azok valójában léteznek. A tudás terén talán előre lépünk így, viszont a kapcsolatban vissza. Gyönyörűen ír erről a kettősségről Hulej Emese Teleki Géza életéről szóló könyvében (Egy Teleki gróf Afrikában) azoknak a tanulságoknak a kapcsán, amelyet Teleki Géza szerzett, miközben gyakorlatilag csimpánzok közt élt.
Egyszer a csimpánzok, akiket Géza kísért és megfigyelt, felmásztak egy gyümölcsfára lakmározni. Géza is éhes volt, ő is evett volna a gyümölcsből, ám minden erőfeszítése kudarcba fulladt, mert a termő ágak túl magasan kezdődtek. Hiábavaló küzdelmét az egyik csimpánz kifigyelte, megértette, hogy mit szeretne, és lenyújtott neki egy jó darabot. Géza ezt úgy élte meg, hogy abban a pillanatban "megtörtént" a kapcsolat köztük. "Géza ott abban a percben, ahogy áll, kezében a megkapott gyümölccsel, eltelik annak a felismerésnek a nagyságával, hogy ez a teljesen másmilyen lény igenis képes megérteni őt. Megérteni a szándékát, hogy ő is szeretne gyümölcsöt, és ha megértette, kész segíteni neki. Nem elég tanulni arról a másikról, legyen az bárki, bármi. Talán még a figyelem is kevés. Kapcsolatba kell lépni egymással, ez az egyetlen, aminek értelme van. Csak kapcsolatból történhet megismerés." Majd két oldallal később ezt olvashatjuk: "Gombéban az 'állat' szó elveszti a jelentőségét, bárki, aki az ösvényen szembejön: lény. Csak az egyiken több szőr van, a másikon kevesebb. Az egyik a fán készít magának összegyűrt levelekből puha fészket éjszakára, a másik inkább házakba húzódik. De a fákon fészket készítők ettől még nem egyformák, ahogy a házban alvók sem. Az egyik csimpánz valamiért nem szereti a lányokat, a másik a feketéket, a harmadik csak egy-két sima bőrűt tűr meg maga mellett, de hogy mi alapján válogat? Olyan csimpánz is van, amelyik egyáltalán nem kedveli az embereket, egyiket sem, és ha meg akarják közelíteni, kövekkel kezd dobálózni. Mert azt akarja, hogy hagyják békén. Az ember persze olyan, hogy megpróbál valamiféle szabályt keresni. Rendszert, hiszen akkor abba az állatok, mint elemek szépen beilleszthetők. Abban a percben, amikor rádöbben, hogy nem rendszerben, hanem kapcsolatban kell gondolkodni, na, az a perc a vízválasztó. Onnantól kezdve a szembejövőre az egyénnek kijáró tisztelettel néz, és önmagát melléje, nem pedig föléje helyezi. Akivel ez megtörténik, az tudja önmagát is a természet részének tekinteni.A természetet pedig saját környezetének."
Ezek a sorok, pont úgy, ahogy Teleki Géza csimpánzos évei, egy nagy szemléletváltás igényéről szólnak. Egy olyan súlypont áthelyezés fontosságára figyelmeztetnek, amely által az ember a tudás alapú megismerés vágya mellé odateszi a kapcsolat alapú megismerés vitalitását. Nyilván nem járható út a tudás alapú megismerésről való teljes lemondás, de rendkívül fontos, hogy az ne váljon egyoldalúvá, hanem ellenpólusával kiegyensúlyozva egy olyan teret hozzon létre, amelyben a tudás és a kapcsolat is jelen van, az utóbbi pedig sokkal nagyobb súllyal, mint ahogy azt ma, ennek az erősen technológia domináns civilizációnak a szorításában általában vállaljuk. Fogalmi rendszereink szédítő magasságokba repítettek minket, ám egy idő után minden virtuálissá válik, ha a tudás kiöli belőlünk lelket, és megszakad kapcsolatunk a hús-vér valósággal. Nem buzdítok senkit sem olcsó romantikára, a tudás semmibe vételére, hisz nincsen visszaút, de szeretném ha megértenénk, hogy talán a túlélésünk múlik azon, hogy a jó egyensúly, az ember belső erőközéppontja felé haladunk-e vagy sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése