Az úgy volt, hogy... (levélrészlet)

Annak a gondolatnak, hogy mi emberek egyek vagyunk, és amikor lelövöm a terroristát, akkor az olyan mintha saját magamra lőnék, van szellemi rangja. Annak a gondolatnak, hogy a szabadságért úgy harcolok, hogy ízléstelen karikatúrákkal sértem meg emberek millióinak önérzetét, amikor amúgy is pattanásig feszült a helyzet, még akkor sincs, ha a tabudöntögetés szándéka egyébként akár dicséretes is lehetne, sőt még akkor sincs, ha tudom, hogy közben az életemmel játszom. Lehetnek, illetve vannak olyan hatalmi körök, amelyek stratégiájába az ilyen típusú kifejeződések illeszkednek, és ezt az kockázatvállalást értékelik, én nem tartozom a képviselőik közé! A párizsi vérengzést nem mi, az öreg kontinens polgárai csináltuk, csak nagyon nagy részünk van benne (és boldog lennék, ha annak a nagy résznek csak a negyedét az európaik 5%-a megértené). Mert ha Pistike engem megver az oviban, akkor ő tehet róla, de ha előtte hetekig húzom, mire elszakad nála a cérna, akkor én vagyok a nagyobb bűnös. Márpedig az agresszívan terjeszkedő Európa félévezrede programozza bele a világ többi részébe azokat a feszültségeket, amelyek a terror cselekmények során robbannak fel, és ha ezt egyszer nem mondja ki, és nem vonja le belőle az abból fakadó tanulságokat, akkor a saját levébe fogják belefojtani, és azt már én sem fogom tudni sajnálni. (Mellesleg nyilván bele fogok pusztulni én is, de annak a plusz egynek már édeskevés jelentősége lesz.) Számomra ebben a témában minden más közelítés elfogadhatatlan! Sőt, mi több, totálisan európaiatlan is, feltéve persze, hogy az európaiság magjáról beszélünk, és nem mindenféle ideologikus vadhajtásairól.