Fontosabb

Olyan ember szeretnék lenni, amilyen vagyok. Olyan szeretnék lenni, amilyennek az engem létrehozó Teremtő Szándék kigondolt, azt a pályát szeretném befutni, amelyet Ő szánt nekem. Tudom, hogy ebből a legbensőbb vágyamból folyamatos feszültség fakad, hisz a személyes, az egyedi mindig eltávolodik a többestől, ami viszont erőfeszítést és a fájdalom, sokszor a magány érzésének elviselését kívánja. Tudom, hogy eddigi életem során számtalanszor engedtem a többesnek, és azt is tudom, hogy ez szükségszerű volt, hisz ha nem ezt tettem volna, talán már nem is élnék, és bizonyára hátralévő életem során is nagyon sokszor fogok kompromisszumot tenni. De a végcélt, a saját magammá válást nem akarom szem elől téveszteni mégsem. Tudom, hogy rengeteg hatalmi törekvés dolgozik ellenem, sőt örökségem elfogadásával rengeteg múltbeli hatalmi törekvés terhét is magamra vettem. Valószínű az is, hogy közülük a leggonoszabbakról még benyomásom sincs, hiszen a tudatos mindig csak a jéghegy csúcsa. Mélyre menni viszont főleg nem a külső körülmények miatt nehéz, az legtöbbször az ember saját bátorságán bukik meg. Mert könnyebb követni, mint eltérni, könnyebb betagozódni a már kijártba, mint nekivágni a még ismeretlennek. Az első könnyebb, a második fontosabb. Persze, azt ne gondolja senki, hogy ez egy remeteség, egy elvonulás külső, formai megvalósításának igényét támasztja. Egyáltalán nem erről van szó, sőt erre még gondolni is végzetes hiba lenne. Hisz az ember saját egyediségét, saját személyiségét csak a kapcsolatai tükrében képes megismerni. Végtelenül nagy szükségünk van egymásra, de nem azért, hogy koagulálódjunk, a magányunk elől egymáshoz meneküljünk, hanem azért, hogy a különbözőségeinkből adódó feszültséget pozitívan és egymásért megélve és elviselve ki-ki növekedjék. Fontos, hogy mindnyájan feltárjuk lényünk legvalódibb gyökereit, fontos, hogy ne csak a fogalmi leszűkítésekbe sorolható indíttatásainkat tekintsük valóságosnak, hiszen azok kevésbé valóságosak és kevésbé teljesek, mint természetünk mélyből feltörő erői. Az utóbbiakat sokszor próbáljuk elfojtani magunkban, mert érezzük, hogy kényelmetlenné tennék életünket, kibillentenének minket felszínes nyugalmunkból, de az igazság az, hogy az ilyen kibillenések tulajdonképpen kikerülhetetlenek, mert az egyensúly állapotába a kiegyensúlyozatlanság megtapasztalásának keservei vezetnek. Ne féljünk hát ettől a belső utazástól, amely nagyon személyes, de egyben nagyon egyetemes is, hisz ez az a törekvés, amely a leginkább közös bennünk, emberekben, és akár kimondja, megfogalmazza valaki ezt így, akár nem, mindenki ennek a törekvésnek az útján halad egész élete során. Ami a legszemélyesebb, az köt minket össze a legjobban, ami a személyes szabadság felé vezet, az egyben a legerősebb kohézió, a legerősebb közösségformáló erő.