A gondolkodási rendszerek zártsága

Hogy a kereszténység égisze alatt emberek milyen szörnyűségek elkövetésére képesek, azt elég jól láttuk.
Hogy a fasizmus égisze alatt emberek milyen szörnyűségek elkövetésére képesek, azt elég jól láttuk.
Hogy a kommunizmus égisze alatt emberek milyen szörnyűségek elkövetésére képesek, azt elég jól láttuk.
Hogy a liberalizmus égisze alatt emberek milyen szörnyűségek elkövetésére képesek, azt páran már most is elég jól látják, viszont nem sokára sokkal többen fogják elég jól látni.

A gondolkodási rendszerek zártsága kiküszöbölhetetlen és végzetes fogyatékosság teljesen függetlenül attól, hogy melyik gondolkodási rendszerről beszélünk és teljesen függetlenül attól, hogy azt milyen külső jegyek jellemzik. Az oly nagyon szükséges, sőt életbevágóan fontos továbblépés egyetlen ilyen rendszer keretei között sem képzelhető el. Az út nem egyik vagy másik gondolkodási rendszeren, hanem az ember belső valóságán át vezet. Azon a belső valóságon, amely sokkal több minden eszménél és minden igazmondásnál, sőt sokkal több, mindennél, ami kimondható vagy bármilyen más módon formába önthető. Azon a belső valóságon, amelyet minden fájdalom érlel, minden erőfeszítés tisztít, és minden öröm ékesít. Azon a belső valóságon, amely nem szedhető szét részeire, mert egyszerre személyes és közös, sőt személyességét pont közös volta táplálja, azon a belső valóságon, amelyet nem lehet tér és idő keretek közé leképezni, mert egyszerre mulandó és örökkévaló, illetve pont az elmúlása eredményezi azt, hogy örökre megmarad. Azon a belső valóságon, amely maga a folyamat, az alakulás, a kibontakozás, az út, amelynek egyetlen pontja sem kitüntetett jelentőségű, az út, amelynek nincs egyetlen olyan pontja sem, ahol büntetlenül lehetne néhány percnél több időt eltölteni.

Vége felé (levél)

Egyik barátomnak írtam tegnap:

Valószínű, hogy sokszor én is csak egy tetőteraszról nézem a világot (mint mindenki). Nem hiszem, hogy előrébb kéne gondolnom magam másnál, de azt sem hiszem, hogy Te vagy ... vagy bárki más előrébb lenne nálam. Most, negyvensok meg ötvenkevés évesen már világosan látom, hogy a sarkos, pártos, egysíkú gondolkodások, amelyeket régebben sem tudtam hova tenni, mennyire megnyomorítottak engem, mint embert, és mennyire megnyomorítanak sokakat hozzám hasonlóan. Nem hiszem, hogy sokáig fogok ilyen leveleket írni, mert elég sziszi-fuszi erőlködés, és a másik nagy baj vele az, hogy egy idő után ez is ideológiává válik, vagyis ugyanolyan szűkké és ugyanolyan embertelenné, mint mondjuk a kereszténység, a kommunizmus, a liberalizmus vagy a fasizmus. Szeretnék továbblépni, vannak ötleteim, majd meglátjuk, hogy mi sikerül. Egy biztos, nem akarok belemerevedni semmibe... Mert annál még a fizikai megsemmisülés is jobb.

Vagyis lassan véget érnek tiltakozó leveleim, bármennyire is fontosnak érzek bizonyos mondanivalókat, egy adott ponton túl el kell engednem azokat a kifejezésmódokat, amelyekkel eddig dolgoztam, és új formákat kell keresnem, amelyek aztán - egy idő után - ugyanúgy elégtelenné fognak válni, és akkor majd azokat is el kell hagyni. Minden csak átmeneti szállás, minden fontos, de semminek sincs tartós szerepe, úton járunk, és ezen az úton nem lehet megállni sehol. Az élet az, hogy továbbmegyünk, a halál az, hogy nem. Egyszer majd meg fogjátok érteni Ti is. Sőt lehet, hogy már most is értitek.

Nehéz

Nagyon nagy nehézséget jelent számomra néhány ismerősöm, barátom politikai tevékenysége, illetve nem a tevékenység maga, hanem az a súlyozás, amellyel ezt a tevékenységüket illetik. Leveleikre, melyekben többször hívnak különböző rendezvényekre, általában megpróbálok válaszolni, de mégis nagyon nehezen jutunk előrébb. Lehet, hogy ez az a terület, ahol nem is szabad számottevő előrehaladásra számítani, hiszen viselkedésformáink, amelyet mindannyian óhatatlanul is gyakorlunk, itt túlságosan mélyen gyökerező személyiségjegyekkel vannak kapcsolatban, és túl sok mindent kéne borítani ahhoz, hogy kicsit szabadabban tudjunk gondolkodni. Ma reggel is írtam egy emailt egyik barátomnak, aki ismételten egy meglehetősen sarkos, pártos gondolkodást próbált népszerűsíteni nálam. (Igazából szeretnék már kivonulni ezekből a levelezésekből, de egyelőre nem nagyon sikerül. Pedig elhatároztam, hogy lezárom azt az életszakaszt, amelyik ezek körül a kérdések körül forog, de úgy látszik, hogy annyira azért nem egyszerű a visszavonulás.)

...nem ennyiről van szó, ez egy leszűkített, kisarkított véleményformálás, van benne igazság, de nem annyi, mint amennyit a képviselői gondolnak róla. Ennyire jól nem ismerjük az igazságot, az igazság sokkal több, sokkal összetettebb, sokkal árnyaltabb, sokkal szövetesebb, sokkal nehezebben tárul fel, és főleg ennél sokkal-sokkal többet vár tőlünk. Ami ellen lázadsz, azt Te is magadban hordod, Te is pont olyan ember vagy, mint az a másik, aki taszít Téged (pont azért taszít), és bármit mondasz, nem tudsz kivetkőzni belőle. A közös nyomorúság Téged is elért, nem tudsz úgy tenni, mintha csak egy toronyház tetejéről figyelnéd az Alattad lejátszódó eseményeket. Káprázatosak ezek a tetőteraszok, ahonnan minden olyan szépen látszik, és minden olyan gyönyörűen összeáll, csak egy nagy baj van velük, hogy alig van közük a valósághoz.

Egy munkahelyi baleset után

Reggel még úgy ment el, mint általában,
Aztán este már nem jött haza

Mért kell szétégve, félájultan repülnie
A valami és a semmi határán?
Mért vele történt meg az a...

Erről van szó (levélrészlet)

Igen, erről van szó, meg arról, hogy mindent elengedni borzasztó nehéz. Rengetegszer csapjuk be magunkat úgy, hogy látszólag valami gyönyörűséges dolgot csinálunk, miközben egyszerűen rettegünk a szabadságtól, a saját szabadságunktól, életünk átszellőztetésétől, a prekoncepcióink elengedésétől, a fix pontok hamis ígéretével csillanó káprázataink szélnek eresztésétől, vagyis attól tágasságtól, amely továbbvezetne minket, a misztikus ember távlatától, mely maga az út, a változás, a kibontakozás vagyis az élet.

Minden megtörténik

A mások problémájával való foglalkozásnak van egy nagyon vagány oldala: amíg az ember azt csinálja, addig nem kell az őt magát illető kellemetlen kérdésekkel szembenéznie. Ezért aztán rengetegen gyakorolják is, szinte mindenki ösztönösen menekül a saját magával való megbirkózástól, ideológiákba, vallásokba, mozgalmakba, munkába, aktivitásokba, hobbikba, elméletekbe, életérzésekbe, ilyen-olyan fantázia világokba és a jó ég tudja, hogy még mibe, mert a hárító mechanizmusok tárháza szinte végtelen. (Mindenki ezt csinálja kivétel nélkül, még az is, aki azt hiszi magáról, hogy nem, sőt ő talán még inkább.) Mindenki iszonyúan jól meg tudja magyarázni, hogy mért foglalkozik azzal, amivel, de az egész valahol annyira hamis, hogy szinte fáj. Mert a csodálatos külső alatt az egésznek csak az a lényege, hogy az "ego" megmaradjon, meg a káprázat, amelyikre az ego-nak szüksége van a továbbéléshez. Pedig az ego-nak pont, hogy nem kell megmaradnia, a személyiségnek kell fejlődnie, és ez két nagyon különböző dolog. Mert személyiség akkor fejlődik, ha az ego összetörik, illetve az ego összetörése nagyon fontos része a személyiség fejlődésének, melyből az összes többi dolog is fakad. Az úton járásból lesz minden, illetve azokból a felismerésekből, amelyek az úton érnek minket. A mi saját utunkon és nem a mások útjain. Semmi egyéb feladatunk sincs, minden szükséges megtörténik így.

Nem politikai aktivisták voltak

Jézus követői nem politikai aktivisták voltak, és nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy Jézus ma sem ilyen tanítványokat gyűjtene maga köré. Azt gondolom, hogy a hangsúly ma sem azon lenne, hogy emberek bizonyos csoportjának érdekeit hogyan képviseljük más emberek érdekeivel szemben, a történet sokkal inkább szólna arról, hogy az embernek végig kell mennie a tanítvánnyá válás rögös útján, meg kell járnia az élet sűrű és viszontagságos helyzeteit ahhoz, hogy kifejlődjék, kibontakozzék, saját ego-jának, önös világának szorításából egy kicsit kiszabaduljon. A világ szellemi rendjének síkján, vagyis ott, ahol legmélyebb valónkkal létezünk, ez sokkal nagyobb és sokkal termőbb esemény, mint a mozgalmi eszközökkel kicsikarható, illetve legtöbbször meg sem érkező látszat "eredmények" felmutatására való törekvés.

Egy körfolyamat bemutatása (400. bejegyzés)

Talán feltűnt, hogy nagyon sokat foglalkoztat a fogalomalkotásban rejlő kettősség, mely átjárja létezésünk legmélyebb rétegeit is. Úgy tűnik, hogy a boldoguláshoz nélkülözhetetlen, hogy a körülöttünk lévő világot fogalmakba, vagy ahogy a most következő írás fogalmaz, koncepciókba vetítsük, ám pont a fogalmaink, a koncepcióink által kapcsolatunk a valósággal látszólagossá, virtuálissá válik, pont azáltal szakadunk el létünk legmélyebb, legvalódibb gyökereitől, hogy megfogalmazzuk, szavakba öntjük tapasztalatainkat. A kibontakozás egy olyan szakaszával van dolgunk, amely minden bizonyára szükségszerű az egyes ember és az egész emberiség életében is, viszont közben azért el kell indulnunk egy másik úton is, hogy újból valóságosabb és konkrétabb kapcsolatba kerüljünk saját létezésünkkel. Egész biztos, hogy ez nem egy hátraarcot jelent, sokkal inkább egy továbbmenést, amelyre végtelenül nagy szükség van, de amely nagy bátorságot kíván mindnyájunktól. Édesapám szavai csengenek vissza, aki a szelíd fejlődést a körfolyamatokban látta. Mert a körfolyamat entrópia változása nulla. Igen, vissza fogunk jutni ugyanoda, ahonnan indultunk, de már nem ugyanazok leszünk. A hely nem lesz más, mi magunk leszünk mások a nagy utat megjárva. A tékozló fiú hazatért, Odüsszeusz hazatért, a mesék számtalan szegénylegénye hazatért, a hosszú vándorlás után odajutott, ahonnan indult, de mégsem volt értelmetlen az utazásuk.

Következzen egy kis írás, mely lényegében nem is az enyém, Anthony De Mello egyik előadását tömörítettem kicsit, írásom második, vastagbetűs része pedig szószerinti idézet tőle. Végül felsorolom jó néhány korábban írt blogbejegyzésemet, amelyben ugyanezt a témát próbáltam körbejárni*. Ezzel szeretném lassan lezárni életemnek azt a szakaszát, amelyben a formai és a tartalmi szerep megkülönböztetésére sok figyelmet fordítottam. Úgy érzem, ez egy fontos rész volt, de nem lehet itt megállni, ennél nagyobb titkok is várnak még ránk.

Egy körfolyamat bemutatása

Mi, xxi. századi emberek, akik a fogalmi megismerésben olyan szédítő magasságokig jutottunk el, hogy az még pár évtizede is elképzelhetetlennek tűnt, nem feltétlenül arra vagyunk híva, hogy a tudásunkat tovább halmozzuk. Egy egész más feladatunk is van, mely nem más, mint a koncepcióikkal, az elméletekkel való helyes létrendi viszony megtalálása. Koncepcióinkat ugyanis azért hoztuk létre, hogy segítségükkel előrébb jussunk a megismerésben, paradox módon azonban nagyon sokszor pont a ezek a fogalmi rendszereink válnak megismerésünk korlátaivá. A koncepció nem azonos a realitással, mint ahogy a szavak sem azonosak a dolgokkal, amelyekre utalnak. Isten megtalálásában például a végső korlát az „Isten” szó, illetve az Istenről alkotott, a szóban foglalt koncepció. Nem véletlen, hogy a zsidók annyira óvakodtak, Isten nevének kimondásától, hogy tulajdonképpen szavuk sincsen rá, illetve az Isten nevét helyettesítő Jahve szó egyenesen úgy van megkonstruálva, hogy az lényegében kiejthetetlen legyen.

A fogalom mindig egy általánosítást jelent, segítségével egy kalap alá vehetünk számos egyént, akik mutathatnak valamilyen jegyben hasonlóságot, viszont mindegyikük mégis egy önálló valóság, és ezt a tény a fogalomalkotás nem csak rejtve hagyja, hanem el is halványítja a tudatunkban. A fogalom a maga absztrakciójával praktikus szolgálatot tesz, viszont az egyediséget, a konkrétságot elvéti, illetve egy olyan dolgot fejez ki csupán, amely úgy tulajdonképpen nem is létezik. Látott már valaki átlagembert? Olyat talán igen, aki az első pillantásra átlagembernek tűnt, de közelebbi megismerése után biztosan szerte foszlott ez a róla alkotott képzet.

Egy keleti bölcs mondta: attól a naptól fogva, hogy a gyereknek megtanítod a veréb nevét, ő azt a madarat soha többé nem fogja látni. A gyerek az első alkalommal egy élénk, pihés, mozgó valamit lát, és Te azt mondod neki, hogy veréb. Másnap megint lát egy pihés, mozgó állatot, de akkor már köti a mondásod mögöttese, és nem az új benyomáson keresztül, hanem a veréb szó által lefedett koncepción keresztül fog közelíteni hozzá, és az egészen más pálya a számára. Azon a pályán már csak azt szűri le, hogy ez is veréb meg az is, meg különben is, van még több ugyanilyen madár, tehát nem is olyan érdekes egyik sem. A koncepció nagy segítség az oktatás és a tudomány szempontjából, ugyanakkor félrevezető és akadályozza a konkrét egyedek szemlélését.

A fogalom másik fontos jellemzője az, hogy statikus, miközben a valóság állandó mozgásban, változásban van. Van olyan szó, hogy folyó, de a folyóban a víztömeg állandóan mozog. A folyó csak a mozgással együtt folyó, hisz ha nem mozogna, akkor tó lenne. Van olyan szó, hogy test, de a testben a sejtek folyamatosan elhalnak, miközben folyamatosan újak sejtek képződnek. Melyik állapotot írja le a test szó? A mostanit vagy az egy, két, három óra múlva következőt? A fogalmi korlátok nem fejezik ki a valóság folyamat voltát, abban a pillanatban, hogy egy koncepciót alkalmazol csak egy képet vetítesz a valóságról, egy pillanatot merevítesz ki, mintha fényképeznél, vagyis a koncepció a valóság állandó változása fejlődését nem tükrözi vissza. Tudatában vagyunk annak, hogy ez mekkora hiányosság? Ahogy a nagy misztikusok mondják, a valóság teljes, de a szavaink és a koncepcióink szilánkosra törik azt. A realitás egy teljes egész, mi pedig felszabdaljuk azt koncepciók gyártásához, a különböző részek jelzésére pedig szavakat használunk.

A szavak nem adnak valóságot, csupán irányt mutatnak, jeleznek. Nem kell különleges gyakorlatokat végeznünk annak megértéséhez, hogy a valóságot nem lehet koncepciókkal és szavakkal megragadni. Költők, festők, misztikusok mind megsejtik ennek igazát. Tételezzük fel, hogy egy napon figyelek egy fát. Mostanáig valahányszor figyeltem egy fát, azt mondtam: „Nos, ez egy fa.” De ma, amikor nézem a fát, nem egy fát látok. Legalábbis nem azt látom, amit látni szoktam. Látok valamit egy gyermek újdonságra tekintő szemével. Nincs szavam rá. Látok valami egyedülit, teljeset, áramlásban lévőt, széttöretlent. És ámulok. Nincs rá szavam, mert nincs szó a valóságra. Mert mihelyt egy szót mondok ki, visszajutok a koncepcióhoz.

A szavak nem útmutatóak, nem leíró jellegűek. Tragikus, hogy az emberek téveszmékbe esnek, mert azt hiszik, hogy ami Istennel kapcsolatos, abban a szó maga a dolog. Ott, ahol az emberi lényekkel vagy fákkal vagy levelekkel vagy állatokkal kapcsolatos, a szó még ott sem a dolog. Mondhatnád tehát, hogy ami Istennel kapcsolatos, abban a szó maga a dolog?

Amire rá akarlak vezetni, az a ráébredés a körülötted lévő valóságra. Tudatára ébredni azt jelenti: figyelemmel kísérni, megfigyelni, mi megy végbe benned, körülötted. Nagyon is pontos az, hogy „végbemegy”. A fák, a fű, a virágok, az állatok, a szikla, a valóság egésze mozgásban van. Ezt figyeljük meg, ez figyelmünk tárgya. Mily alapvető az emberi lény számára, hogy ne csupán önmagát figyelje meg, hanem az egész valóságot is. Fogva tartanak a koncepcióid? Ki akarsz törni börtönödből? Akkor nézz, figyelj meg; tölts órákat a megfigyeléssel! Mit figyelj meg? Bármit. Az emberek arcát, a fák formáját, egy madarat repülés közben, egy halom követ, figyeld, amint nő a fű! Kerülj kapcsolatba a dolgokkal, nézd meg őket! Remélhető, hogy akkor kitörsz majd eme, általunk kifejlesztett merev minták közül, kitörsz majd abból, amit gondolataink és szavaink nyakunkba varrtak. Remélhető, hogy meglátjuk. Mit látunk meg? Azt a dolgot, melyet kiválasztottunk, eldöntve róla, hogy realitásnak nevezzük, bármi legyen is a szavak és a koncepciók mögött. Ez egy spirituális gyakorlat – kapcsolódik a spiritualitáshoz – kapcsolódik ahhoz, hogy kitörsz a ketrecedből, a koncepciók és a szavak börtönéből.

Mily szomorú, hogy leéljük az életünket, és soha nem látjuk azt egy gyermek szemével. Ez nem azt jelenti, hogy teljesen meg kell válnod a koncepcióidtól; azok nagyon értékesek. Bár nélkülük kezdünk, van egy nagyon pozitív funkciójuk. A fogalmaknak köszönhető, hogy értelmünket kibontakoztathatjuk. A felhívás nem arról szól, hogy gyermekké váljunk, hanem hogy olyanná legyünk, mint a gyerekek. Ki kell kerüljünk az ártatlanság korából, ki kell űzessünk a paradicsomból, az „én” és a „magam” ki kell fejlődjék e koncepciók révén. De ekkor vissza kell térnünk a paradicsomba. Szükségünk van arra, hogy ismét megváltassunk. A régi embert, a régi természetet, a kondicionált self-et le kell vetni; visszatérni – anélkül, hogy gyerekek lennénk – a gyermeki állapotba. Amikor nekikezdünk az életnek, csodálkozással tekintünk a realitásra, de ez nem a misztikus intelligens, hanem a gyermek formátlan csodálkozása. Ezután elhal a csodálkozás; helyébe a nyelv, a szavak és a koncepciók fejlesztése unalmat költöztet. Ezután, remélhetően, ha szerencsénk van, visszatérünk a csodálkozáshoz.

*Technikai okból kifolyólag pár bejegyzésnyit még várni kell a bevezetőben említett link gyűjtemény elkészültéig. Addig türelmeteket kérem.

Egy levélrészlet és egy vers

Két véglet felé lehet elmenni, és mind a kettő rossz, ez teljesen világos. Amennyire nincs itt a mennyei Jeruzsálem, annyira itt is van, és ahogy nem szabad elhanyagolni azt, hogy nincs itt, úgy nem szabad elhanyagolni azt sem, hogy itt van. Ezek azok az ellentmondások, amelyek elől nem lehet elmenekülni, mert pont azok mozgatják át az életünket, azok nyitnak meg bennünk olyan távlatokat, amelyekhez gondolkodással, logikával és matematikával nem lehet eljutni, de mégis nagyon fontosak. Annyira, hogy a továbbélésünk múlik rajtuk. Bele kell menni a sűrűjébe, nem szabad megállni ott, ahonnan még szép kereknek tűnik az egész. Aki nem megy bele, az elhanyagolja a legfontosabb dolgokat, az összetörések, a pokoljárások, a nagy talajvesztések kikerülhetetlenek, az élet részei, majdnem, hogy a magját alkotják.

Főleg bátorság

Azt hiszem, főleg bátorság kell ahhoz,
Hogy az ember ki tudja mondani, hogy jó ez így,
Hisz jól telik az idő, sőt az is jó lesz,
Ha majd máshogyan fog telni,

Hangos szobában süket füleknek játszuk
A lekottázhatatlan őrjöngés akkordjait,
Miközben összetart minket a halálfélelem,
Mellyel csak egy dolgot lehet tenni: elviselni

Mária személyes jelenléte

Nagyon kevés tiszta pillanat van az életünkben. Időnk legnagyobb részét belénk égett védekező reflexek, és innen-onnan ránk rakódott programok futtatásával, beidegződött magatartásformák alkalmazásával, és olyan prekoncepciók mentén történő gondolkodással töltjük, melynek gyökereit soha nem tártuk fel egészen. Ilyenkor nem is vagyunk igazán jelen az adott pillanat számára, hiszen nem mi cselekszünk, rajtunk kívül álló hatások befolyását fogadjuk el különösebb szűrés és kritika nélkül. Ezzel szemben áll a figyelmes Mária személyes jelenléte, aki Jézus mellett meri elengedni a mindennapi sürgés-forgás felszínes követelményrendszerét, és mer belemerülni abba a tanításba, amit a pillanat akkor és ott felkínál számára. Példája mindannyiunk számára fontos tanulságot hordoz.

A 2015-ös balatoni futás motivációs plakátja

Nem tudom, hogy mi lesz

Nem tudom, hogy mi lesz a világgal, nem tudom, hogy mi lesz velünk. Nem tudom, hogy azok a tudati változások, amelyekre minden bizonnyal szükség van ahhoz, hogy ne tegyük egymást teljesen tönkre, milyen hatásokra lesznek képesek lejátszódni bennünk. Az biztos, hogy az ember nagyon-nagyon nehezen változik és lát be dolgokat. Ez alól nincs kivétel, mindnyájan ilyenek vagyunk. Mindnyájan ragaszkodunk saját kis zártságainkhoz, amelyekről azt hisszük, hogy nélkülük képtelenek lennénk élni, és amelyekről ezért azt állítjuk, hogy az igazságot jelentik. Igen, az igazságot jelentik, illetve az igazság vetületeit, de ahogy egy tárgy tűnhet egész másnak, ha az egyik vagy a másik irányból nézzük, úgy igazságvetületeink is lehetnek homlokegyenest különbözőek egymástól. Mikor fogunk eljutni oda, hogy nem nagyítunk bele önkényesen ezekbe a vetületekbe, nem képzelünk egyikbe se többet annál, mint ami az valójában? Mikor vállaljuk el azt a tágasságot, amely az abszolútnak hitt vetületek lefokozása után következik? Bizonyára kicsit szokatlan és riasztó lenne elsőre ez a tágasság, de képes lenne olyan távlatokat, olyan utakat nyitni bennünk, amelyek létezésére eddig még nem is gondoltunk, és amelyekre égető szükségünk lenne a továbbéléshez. Háborúk, szenvedések hosszú sora kell ahhoz, hogy az ember elinduljon saját mélységei felé? Csapások, tragédiák, világégések kellenek ahhoz, hogy tovább menjen azon az úton, amely vezeti őt egyszerre saját lelkének középpontjába és minden embertársával való összetartozásának megtapasztalásához?

A düsseldorfi járat

Szóval, nem tudom... Sajnos több forrásból is hallottam olyan pletykát, hogy egyszerűen meg vagyunk vezetve. Hogy a másodpilótának esze ágában se volt öngyilkosnak lennie, csak egy olyan technikai hiba lépett fel, amelyet valakinek nagyon kínos lett volna elismerni, és ezért kitaláltak hozzá egy kis mesét, amely a legkevésbé sem fáj az Airbusnak, és még a Lufthansanak se nagyon. Az biztos, hogy a fekete dobozokat a legteljesebb titoktartás követelménye mellett vizsgálják, ha ott egy megfelelően befolyásos ember valamit nem akar elmondani, akkor az igen nagy valószínűséggel nem fog kiderülni. Más információ pedig gyakorlatilag nincs. Eltépett orvosi papírok? Na, jó! Depresszióra való hajlam? Hát, lehet! Illetve elő lehet szedni, főleg ha szükség van rá.

Hogy ezúttal mi történt, azt valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, de nem is önmagában ez bosszant, hanem az, hogy a mostani nem az első ilyen eset, és azt hiszem, hogy nem is az utolsó. Eléggé zavar, hogy nagyon gyakran történik egész biztosan más, mint ami azon a dolgon kívülről látszik, illetve más, mint amit megtudunk róla. Hogy ebben a rettenetesen demokratikus és sajtó szabad világban lényegében fogalmunk sincs arról, ami a színfalak mögött játszódik le, és valószínű, hogy egyre kevésbé lesz. Én nem tudom, hogy vannak-e összeesküvés elméletek, nem nagyon hiszek bennük, de abban se igazán, amit mutatnak nekem. Mert ez egy egyre virtuálisabb, a valóságtól, a természetes közegektől egyre jobban eltávolodó világ, amelynek hova tovább semmi alapvetővel sem lesz kapcsolata, és hogy mindez milyen következményekhez fog vezetni, azt elég könnyű elképzelni. Feltéve, persze, hogy az ember nem vesz készpénznek mindent, amit a médiában hall. Mert ha valaki számára a média a vonatkoztatási pont, akkor ő is a káprázat részévé válik. És aki a káprázat részévé válik, az nem fog elképzelni semmit. Helyette majd mások képzelik el őt.

A szabadság nehéz

Iványi Gábor, a MET Egyház vezetője húsvéti köszöntőjében a szabadságról írt, ebből a levélből én is kaptam, valószínűleg azért, mert pár éve egy apró dologban egy nagyon picit segítettem a MET-nek, és így bekerült a nevem az adatbázisukba:

http://www.metegyhaz.hu/files/Husveti-koeszoentes.2015_1.pdf

Nem tudom, hogy várt-e választ Gábor bárkitől is erre a levélre, de én azért írtam neki vissza:

Kedves Gábor!

Nem tudom, milyen céllal küldted leveledet, nem tudom, benne van a küldésben a reflektálás lehetősége, vagyis nem tudom, hogy ez egy katolikus típusú körlevél, amelyre senkinek se jut eszébe válaszolni, vagy esetleg egy kezdeményezés is párbeszédre, közös útkeresésre. Az elmúlt években nagyon sokat gondolkodtam a szabadságról, de amíg nem vagyok biztos abban, hogy leveled a második kategóriába tartozik, addig csak pár szót írnék arról, hogy milyen nehézségekbe ütköztem, viszont ha azt látom, hogy felvetéseim érdekelnek, akkor szívesen folytatom.

A baj az, hogy a szabadság (is) sokkal összetettebb fogalom, mint azt a legtöbbször hisszük. Mert hát ki szabad? Az, aki egy olyan országban él, ahol mindent szabad, illetve minden olyat, ami mások szabadságát nem korlátozza? Ennyi kell hozzá? Ennyi elég hozzá? Nem, nem elég. Ennyi akkor kéne, ha a szabadságnak egy leszűkített értelmezését tekintenénk, egy olyan külső héját, amely magában nem is létezik. Sokat voltam már Nyugat Európában és sokat dolgoztam Oroszországban is, ahol a rendszer egészen "másféle" külső szabadságot biztosít, de azt nem éreztem egy percig se, hogy a Oroszországban az emberek kevésbé lennének szabadok, mint mondjuk Németországban. A múlt héten találkoztam egy volt orosz munkatársammal Budapesten, együtt vacsoráztunk szabadon és boldogan. Ugyanolyan szabadon és ugyanolyan boldogan, mintha az osztrák barátomat láttam volna vendégül. Mert az ember úgy van összerakva, mint egy rugó. Akit elnyomnak az ellenáll, akit nem nyomnak el, az nem áll ellen, és mind a kettő nagyon fontos ahhoz, hogy jobban értsük magunkat és egymást. Popper Péter írja, hogy a szabadságra az ember még nem érett meg. A diktatúrák pont a külső szabadság fojtásával növelik az emberek belső szabadságtudatát, ellenálló képességüket edzik, a személyiség sokkal könnyebben marad egyben, ha tudja, hogy mivel szemben kell egyben maradni, mintha nem. A jóléti államokban ilyen ellenpont nincs, esik is szét minden. Vagy legalábbis nagyon sok minden, és ezt csak az nem veszi észre, aki nem is akarja (egyébként sokan, nagyon sokan vannak az utóbbiak). Nem azt mondom, hogy szándékosan csináljunk diktatúrát, hanem azt, hogy sokkal óvatosabban közelítsünk az elméleteinkkel, és sokkal jobban gondoljuk meg, hogy miről beszélünk. Sajnos a történelem tele van olyan szabadsághősökkel, akik - valószínűleg tudtukon kívül - a szabadság helyett csupán az elnyomás egy újabb változatáért harcoltak. A szememben ennél nagyobb tragédia alig létezik. Hogy felteszi valaki az életét egy jó ügyre, miközben nem csinál mást, mint megvalósítja pepitában azt, ami ellen lázad. Azért írtam, hogy alig, mert egyet azért én is tudnék mondani máris, illetve egy nagyon rossz előérzetem megteszi helyettem. Könnyen lehet ugyanis, hogy a demokratikus országok mostani valamilyen fokú szabadsága egy olyan zsarnokságnak ágyaz meg, amelyhez hasonlót még nem látott a világ. Elismerem, hogy ez elsőre elég kíméletlennek hangzik, de ha az ember kicsit körülnéz (és egy kicsit még gondolkodik is mellette), akkor látni fogja, hogy nem minden alap nélküli a félelmem.

Én azt gondolom, hogy a szabadság nem egy olyan dolog, amit ki kéne vívni kívül, hanem egy olyan dolog, amiért meg kéne változni belül, és ha belül megváltozunk, akkor majd szépen, lassan az a szabadság, az a belső szabadság kívül is látszani fog. Plutarkhosz közismert idézete nyíl az éjszakában: Amit megküzdesz belül, az megváltoztatja a világot kívül. Mert a szabadság bennünk kezdődik, a mi személyünk szabadságánál, amelynek szinte mindegy, hogy a külső körülmények mennyire kedveznek. Lehet valaki szabadabb betegen egy tolószékben, mint más egészségesen egy sport ferrariban. És ez nagyon fontos, mert ha a szabadságnak legalább ilyen mélységű értelmezésében gondolkodunk, akkor meg fogjuk látni saját belső falainkat, azokat a nem készségeinket, kishitűségeinket, félelmeinket, amelyek minket tartanak fogva, amelyek miatt mi saját magunk rabjai szabadok, és amelyek miatt kint háborúzunk X és Y zsarnoksága ellenében, ahelyett hogy bent figyelnénk arra, hogy az életünk jó oldala hogyan bontakozik ki a mi saját kis zsarnok énünk mesterkedéseivel szemben. Hiszen az előző könnyebb, mint az utóbbi. Nem azért könnyebb, mert kevesebb energiát kell befektetni, hanem azért mert kevesebb megszégyenülés kíséri. Az embernek ugyanis nem a munka és az erőfeszítés jelenti az igazi kihívást, hanem a megszégyenülés, a saját tehetetlenségével, a saját végtelen gyengeségével, végtelen kiszolgáltatottságával való szembesülés. Az sokkal keményebb dió minden fáradozásnál. Kicsit szkeptikus vagyok a leegyszerűsítésekkel szemben, és szavaidban is érzek nem kevés leegyszerűsítést. Illetve az a baj, hogy az olyan nagy erejű szavakat, mint például a szabadság, még kimondani is nehéz. Hát még élni!

Nem akarok egyelőre többet írni, de gondos, igényes munkát is ki tudok adni a kezeim közül, ha szívesen fogadod, illetve rengeteg írásom van már készen. Szóval, ha ez felkeltette az érdeklődésedet, akkor válaszolj, kérlek! Ha pedig nem, akkor hagyd a csudába! Akkor ez megmarad egyszeri levélváltásnak.

Barátsággal

Az embert nem az méri meg

Az embert nem az méri meg, hogy mekkorát alkotott, és nem is az, hogy mi mindenről mondott le mások javára. Az embert az méri meg, hogy mennyire volt jelen a saját életében. Mennyire engedte, hogy azok a távlatok, amelyeket születése óta hordoz magában, kinyíljanak, kibontakozzanak, kiteljesedjenek. És ahhoz, hogy ez megtörténjék, pont hogy el kell távolodnia, ki kell lépnie abból a képből, amellyel ma még azonosítja magát, és hagynia kell, hogy élete eseményei vezessék őt személyes léte nagyobb mélységei felé. Minden ezért megy végbe, a látszólag jó és a látszólag rossz dolgok is az utazás állomásait jelentik, és nem baj, ha számot vetünk ítéleteink viszonylagosságával. Mária a jobbik részt választotta, nem is veszti el soha.

Nagypéntek után

Van egy barátom, aki képtelen megérteni a nagypéntekihez hasonló írásaimat. Mindig azt gondolja, hogy nekem egyszerűen csak valami politika fóbiám van, és állandóan igyekszik engem onnan kirángatni, hiszen a politika nagyon fontos fóruma az életnek, és bizony bele kell mennem ebbe a közegbe, ha valamit mondani akarok. Most is írt, még a harmóniát is részletezte, mondván, hogy az nem egyenlő a fennkölt szépséggel, mint ahogy azt sokan hiszik, hanem harc, és egymást feszítő erők kőkemény csatája hozza létre. Aztán még azt is hozzátette, hogy a politika gyűlölete nálam bizonyára csak egy poszt-kádári csökevény, amelyet ideje lennem végre kinőnöm. Következzék levelezésünk azon része, mely részleteiben is megosztható, vagyis az a két email, amelyet én írtam neki a telefonomról, vagyis az írásjeleket az egyszerűség kedvéért elspórolva:

1. mail:

A harmónia szerintem is az amit Te mondasz és - úgy néz ki Veled együtt - vallom azt is h a harmóniát minden emberben feszítő sőt drámai ellentmondások végtelenül összetett folyton változó folyton alakuló hullámzó áramló szövete hordozza Pont az a baj h ezt az összetettségét és azt az utat azokat a perspektívákat amelyek ebben az összetettségben nyílnak meg oly kevesen merik felvállalni Ezt a félelmet érzem Iványi Gábor írásában meg minden olyan zártságban amelyik nem akar tudomást venni az emberi lélek mélységeiről és egy önkényes szűk gondolkodás mentén operál igazságnak kikiáltva olyan dolgokat amelyek legfeljebb vetületek nézőpontok vélemények valójában Ezért taszít minden politikai túlhangsúlyozás az Általad is leírt valódi harmónia durva megsértését sőt kiherélését látom benne És Benned is csak azt h saját drámai összetettséged elől menekülsz amikor ugyanabból amit én mondok homlokegyenest más következtetésre jutsz

2. mail:

Nem a politikától rettegek hanem minden leszűkítő egyet önkényesen kiragadó egyensúlyt borító harmóniát romboló zártságtól legyen az vallás demokrácia liberalizmus bármilyen fényes ideológia világmegváltás filozófia tan életmód életérzés spiritualitás biogazdaság környezetvédelem ökoszisztéma bármi Nagyon jó a hasonlat ezektől tényleg annyira félek mint a falusi kislány a mozgólépcsőtől Mert ezek mind nagyszerűek a maguk helyén de mind kificamodik mihelyst kiemeled a többi közül és valódi szerepénél nagyobb súllyal tekinted Minden bajunk erre megy vissza Hogy az Egész tágasságától félünk és ezért inkább belekapaszkodunk valamelyik részébe és azt kiáltjuk ki egésznek Mert csak az Egy számít és h ez mit jelent azt tényleg mindannyiunknak újra meg kéne érteni Ha van valami az életben ami fontos akkor ez az

Boldog Húsvétot!

A MET Egyháztól kaptam egy levelet, amely a következő szavakkal kezdődik:

Kedves Barátunk, Tagunk, Támogatónk!

Sokak érdeklődésére és az elmúlt időszak történéseire válaszul tájékoztatjuk, hogy az alábbiakban a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség (MET) közgyűléseinek határozata alapján három közleményt olvashatnak, mégpedig az alábbiakat:

• Egyházunk helyzete a Strasbourgi Bíróság döntése után;

• Állásfoglalás társadalmi kérdésekben - 1. (menekültek, erőszakhullám-terrorizmus, Ukrajna, gyöngyöspatai romák Kanadában);

• Állásfoglalás társadalmi kérdésekben - 2. (új szociális jogszabályok, szegregáció, szociális temetés, mélyszegénység, gyermekéhezés, civil szervezetek zaklatása, miskolci roma családok kiköltöztetése).

................

Nem másolom ide az egész levelet, egyébként semmi meglepő sincs benne, visszafogott elégtétel érzés a a MET számára kedvező bírósági döntés után, illetve egy nagyon lelkes és szociálisan nagyon érzékeny társaság helyzetértékelése néhány aktuálpolitikai kérdésben. Vagyis látszólag nincs vele sok gond, viszont engem egy kicsit azért elszomorított. Hogy miért? Hát, nem tudom, hogy kiderül-e az alábbi válaszlevélből, de remélem, hogy egy kicsit azért igen.

Ez színtiszta politika, vagyis az, amiről egész biztosan tudjuk, hogy Jézus nem így csinálta volna. Nem akarok senkit se bántani, de lehet, hogy egy kicsit eltávolodtunk a gyökerektől, és lehet, hogy ezt a tényt nem is nagyon akarjuk beismerni. Egyébként nagyon tisztelem a MET Egyházat, jóban vagyok a nyíregyházi lelkészükkel, meg egyáltalán, Magyarországon ők az egyik legélőbb felekezet, de a gondolkodásunk, a szemléletünk kitágítása azért megérne egy misét. Szerintem. Mert ez mind nagyon szép, de nem fog áttörést hozni az életünkben. És ha a mi életünkben nincs áttörés, akkor ne csodálkozzon senki azon, hogy a világban se lesz. Mert a világ tőlünk annyit fog változni, amennyit mi változunk benne, és egy mákszemnyivel se többet! Kívánok mindenkinek sok bátorságot ahhoz a harchoz, amelyet saját életében küzd végig a saját tehetetlenségeivel szemben! Meg az ellenségeivel szemben ugyanúgy, mert nyilvánvaló, hogy bennük is maga ellen harcol... Boldog Húsvétot Mindenkinek! (Nagypéntek délelőttjén.)

A legtitkosabb vágyak szobája

Van egy szoba, ahol állítólag teljesülnek az emberek legtitkosabb vágyai. Nem minden vágyuk, csak azok, amelyek igazán belőlük fakadnak, amelyek valóban az ő saját vágyaik, és nem csak mások vágyainak lerakódásai rajtuk. Nem biztos, hogy azonnal, lehet, hogy csak sok idő múlva, de teljesülnek.

Nem lehet tudni, hogy pontosan hol van ez a szoba, egy zónában, amelyről a kormányok úgy gondolják, hogy veszélyes, és ezért körülkerítették, nehogy sokan odatóduljanak, és aztán odavesszenek. Tényleg veszélyes ez az zóna? Igen, valószínűleg az. Sokan próbáltak már behatolni oda, és tűnhet úgy, hogy a többség kudarcot vallott, sőt tűnhet úgy, hogy az életükkel fizettek. Időről-időre páran mégis nekivágnak ennek az utazásnak. A szoba nincs nagyon messze a zóna határától, ha egyenesen lehetne menni, csak kétszáz métert kéne megtenni, de a zónában az egyenes út a biztos halált jelenti. Minél hosszabb utat választ valaki, annál biztosabb, hogy célhoz ér.

Nem tudni, hogy a zóna miként viselkedik, ha magára van hagyva, de látszik, hogy amikor valaki megjelenik benne, azonnal mozgásba lendül. Akkor a zóna elkezd változni, mindig minden máshová kerül, soha senki nem találta még olyan állapotban, amilyenben valaha már volt.

A zóna előnyben részesít bizonyos irányokat, és ezektől az irányoktól eltérni nem tanácsos. Aki eltér, azt könnyen baj érheti. Ezeket az irányokat nem könnyű kitűzni, de nem is teljesen lehetetlen, alázat, nagy figyelem és érzékenység kell hozzá. A zónában a gyengéknek és a gyámoltalanoknak van nagyobb esélyük, mert a zóna tele van csapdával, de azokat, akik már teljesen összetörtek, akiknek már semmi reményük sincs, úgy tűnik, a zóna könnyebben átengedi.

Igaz, utána jön a húsdaráló. Mert az, hogy valakinek már semmi reménye sincs, még nem jelenti azt, hogy mindent megszenvedett, ami a szobába való belépéshez kell. És ha valaki a húsdarálón átjutott, még mindig nem biztos, hogy beléphet a szobába. Mert előtte választani kell, és csak az léphet be, aki az egészet választja, és az nehéz, mert nem lehet tudni, hogy a kettő közül melyik az egész. Persze, lehet, hogy utána kiderül, hogy mind a kettő az, de erre akkor még senki nem gondol. Be lehet-e lépni ebbe a szobába? Be merünk-e lépni ebbe a szobába? Egyáltalán mi ez a szoba? Mi magunk vagyunk? A lelkünk legmélye? Valami belső dolog? De létezik-e olyan belső hely, ahol csak mi magunk vagyunk? Nem arról van szó inkább, hogy abból, ami a lelkünk legmélye, mindenki egyformán részesedik, hisz magunkat látjuk minden élőben, hisz azokból az élményekből épülünk fel, amelyeket a velük való kölcsönhatásokban szereztünk, és nélkülük nem azok lennénk, akik vagyunk? Az én belső lényegem a másikban nincs ott? Nem vagyok én ő is? Ha akarja? Ha akarom? Egyáltalán, ez szabad választás kérdése? És akkor mi most belépünk oda, vagy csak szeretnénk? És ha belépünk, akkor belépünk-e tényleg? És ha nem lépünk be, akkor tényleg nem lépünk be?

...........................................

Gong.

(Ezt a kis írást a tegnapi színházi előadás ihlette, illetve Tarkovszkij Sztalker című filmje, mert az előadás is nagy részben arra épült. Nem kis bátorság kell ahhoz, hogy valaki egy egyszemélyes színdarabot írjon és adjon elő egy ilyen nagy súlyú film alapján, de szerencsére egy ember mégis megpróbálkozott ezzel. Köszönöm neki. Egyébként nem ez volt az utolsó ilyen előadás, például április vége felé is színre kerül.)