Nem akkora hülyeség, mint amekkorának látszik

Mentsd meg a Földet! Ez az egyetlen hely, ahol lehet csokit kapni.

Nem tudtam, hogy lehetetlen, ezért megcsináltam.

Okos, kedves, aranyos ügyes, segítőkész, rendes, szorgalmas... és betegesen szerény vagyok.

Az optimista szerint pánikra semmi ok: hiszen a hajó nem zuhan le, a repülőgép pedig nem süllyed el.

A tehén egy rejtélyes állat... De én megfejtem!

Ne mutasd, hogy okosabb vagy tanáraidnál. Kegyetlenül bepipulnak tőle...

Minden gomba ehető. Legalábbis egyszer biztosan...

Rám nagyon kell vigyázni, mert belőlem csak egy van. A többiekre nem, mert ők sokan vannak.

Én azért vagyok nagyképű, hogy Te szerénynek mondhasd magad.

Ha a padlón vagy, szedjél föl onnan valamit!

És a kedvencem:

          Ha a kacsa nem tud úszni, akkor nem a víz a hülye!

Pedig de nagyon szeretnénk azt hinni, hogy a környezetünk tehet arról, hogy mi fuldoklunk, sőt általában meg is teszünk mindent azért, hogy legalább a saját szemünkben úgy tűnjék, és ha közben sikerül még pár egyéb személyt is elkápráztatnunk, az csak emeli a mutatvány fényét. A lényegen azonban a mutatvány mit sem változtat, ilyen irányú igyekezeteink ugyanis teljesen terméketlenek. Ha egy helyzet nem jó, akkor nem azon kell rágódnunk, hogy mások azt mennyiben tehetnék jobbá, számunkra ott csak az a kérdés merül fel, hogy mi mit tehetünk a javulásáért. A közeg adottság, üzenet és hívás, hogy feltaláljuk, és hasznossá tegyük magunkat benne, függetlenül attól, hogy mit kell azért elszenvednünk, és milyen változáson kell ahhoz keresztül mennünk. El lehet hajítani a sablon válaszokat, és el kell indulni megkeresni a személyeseket. Az nyer, aki ezt megcsinálja, az veszít, aki nem. Ez egy ilyen játék.

Ismerd meg önmagad, és békében távozhatsz

A betegségéről írt nem rég megjelent könyve miatt közismertté vált, és hosszú szenvedés után tegnap meghalt M. Dóra újságírónő küzdelmének fő üzenete így hangzik: Ismerd meg önmagad és békében távozhatsz! Nem tudom, hogy így van-e (én nagyon keveset szenvedtem hozzá képest), nem tudom h megismerhető-e az ember saját maga által, és azt sem tudom, hogy lehet-e békében távozni. Viszont azt tudom, hogy ha valaki meg sem próbálja, akkor biztosan nem fog sikerrel járni, és ez már elég érv arra, hogy mégis útra kelljen, illetve elveit elengedve hagyja, hogy élete eseményei segítsenek neki közelebb jutni valódi önmagához. Már csak azért is, mert szeretni az tud, aki - milyen kifejező a magyar nyelv! - magánál van, vagy azt is mondhatnám, hogy csak annyira tud az ember szeretni, amennyire magánál van, mert amennyire nincs magánál annyira - bármilyen szépnek tűnő dolgot is tesz - csak külső áramlatok idegen hatásainak játékszere. Mindazon által ne higgyük, hogy az önismeret könnyű, inkább higgyük, hogy nagyon nehéz, és nyugodtan hihetjük azt is, hogy csupán fájdalmak elviselése árán lehet fejlődni benne, és így aztán a szeretetben is csak úgy...

Kettő közt egy harmadik

Csak az lepődik meg a körülötte csapkodó villámok látványától, aki még nem szembesült saját belső feszültségeinek borzasztó erejével. Ha meg akarod érteni, hogy a világ mért olyan, amilyen, akkor először azt értsd meg, hogy Te magad mért vagy olyan, amilyen, és a többi utána már gyerekjáték.

-------------------------

Ne haragudj magadra azokért a hiábavalóságokért, amelyeket eddigi életed során elkövettél, hiszen utad pont azokon a hiábavalóságokon át vezetett el oda, ahonnan most tovább tudsz lépni.

-------------------------

Mindannyian rabjai vagyunk annak az illúziónak, hogy köteles belső harcainkat kiválthatjuk külső háborúkban való részvételünkkel. Azt gondolod, hogy ellenségeidet leigázva megmenekülhetsz a saját sötét oldaladdal való szembenézéstől? Dehogy! Hisz az a másik ember, akit le akarsz győzni, ő is Te vagy!

A belső harmónia tartalmi kérdés (levélrészlet)

Gonda-Illés rendkívül érdekes (nem katolikus) könyve*, mely a nemi szerepek archetípusos gyökereivel foglalkozik (szerintem kötelező olvasmánynak kéne lennie minden jegyesoktatáson) az alábbi szavakkal kezdődik:

Aki elvesztette az Örök Mértékkel a kapcsolatát, az most kétségbeesett kapkodással keresi a formát. Mindhiába. Akárhány anyagi lehetőséget is próbál ki az ember, az Eredendő Értéket hordozó tartalom híján csak idő kérdése, mikor derül ki, hogy a forma nem hozza el a lélek békéjét. A belső harmónia tartalmi kérdés...


A baj az, hogy én ezt a Katolikus Egyháztól szeretném hallani. Mert ha a templomban fel lehet olvasni a Jézusnak és a gazdag ifjúnak a beszélgetését, akkor ezt is el lehetne mondani, hisz az utóbbi az előbbi egyenes következménye. Kicsit (de csak kicsit) sarkosan fogok fogalmazni: ha én ezt fiatalkoromban hallottam volna, és tisztán súllyal hallottam volna a templom falai közt,akkor valószínűleg egész máshogy alakul az életem. Ebben az a sarkos, hogy nem lennék máshol akkor sem, mint most, viszont, és ez a nem sarkos, ide sokkal kevesebb kerülővel jutottam volna el. Persze, a Jóisten a görbén is ír egyenesen, volt sok örömöm, van három gyönyörű és aranyos gyermekem, és van egy lány, akit a szeretetem talán át fog segíteni a káprázatból a valóságba, tehát nem panaszkodom. Viszont a fenti mondatot még mindig hiába várom attól a közösségtől, amelyben felnőttem, és amelyért, annak ellenére, hogy hat éve nem járok templomba, én magam is sokat áldoztam, sőt áldozok éppen most is. Nem siránkozni akarok, és csak azért ütöm meg ezt a drámai hangot, hogy érezd, az, amiről levelezünk, több kettőnél, és több annál, hogy van egy kicsit szerencsétlen és éretlen férfi, aki valahogy becsajozott, és most próbálja magyarázni a bizonyítványát. Amíg az egyház nem mozdul el a formákról a tartalom felé, addig nem lesz képes segíteni a hívein, akik ott próbálnak választ keresni életük feszítő, drámai kérdéseire. Formák nem kellenek senkinek, ez a világ annál már letisztultabb, mindenki a tartalomra éhes. És ha az egyház, nem mint intézmény, hanem mint közösség nem lép abba az irányba, akkor csak magát hibáztathatja azért, hogy súlytalan marad, sőt egyre súlytalanabbá válik, és előbb-utóbb légüres térbe kerül.

*Gonda István & Illés Csilla: Dallamok a szépség szimfóniájából

Az értés útja

Ha meg akarod érteni, hogy a világ mért olyan, amilyen, akkor először azt értsd meg, hogy Te mért vagy olyan, amilyen. Ez a természetes út az értés felé.

Ne haragudj magadra

Ne haragudj magadra azokért a hiábavalóságokért, amelyeket eddigi életed során elkövettél, hiszen utad pont azokon a hiábavalóságokon keresztül vezetett el oda, ahonnan most továbbléphetsz.

Meglepő, de igaz

A világban jelentkező feszültségek előtt csak azok állnak értetlenül, akik még nem jutottak el saját maguk belső ellentmondásainak felismeréséig.

Pusztába kiáltó szó - tartalmibbá válás (levélrészlet)

A tartalmivá válás, a tartalom feltárulása a formák mögött, a mélységek megnyílása (és az ember oda való zuhanása) az egész élet egyik leglényegesebb vonulata, sőt azt is mondhatjuk, hogy ez pontosan az üdvtörténet, mely tükröződik minden szellemi lény legbensőbb törekvésein. Van akin jobban látszik, van akin kevésbé (bár ezek a látszat mértékek mindig nagyon viszonylagosak), de mindenkiben ezek a legbensőbb, legeszenciálisabb erők, mindenkiben ez az izzó tűz, ez a vulkán magja. Nézd Jézus életét, vagy nézd akármelyikünkét. Súlypontjaink fokozatosan csúsznak át a tartalomra, ahogy öregszünk fokozatosan távolodunk a külsőbb, konkrétabb, formaibb történésektől, és egyre inkább előtérbe kerülnek a mélyebb mondanivalók, egyre természetesebb, kötetlenebb és oldottabb viszonyt alakítunk ki a minket körülvevő formavilággal, míg aztán egy nap teljesen meg nem válunk attól a számunkra legfontosabb formától, amelyiket születésünkkor kaptunk. Nézd Jézus életét, nézd azt a tragikus crescendót, amely a minden formát levető kereszthalálba kulminált, vagy nézd a nagy öregeket, az indián sámánokat, akikről szépen lassan lekopott minden, akik életük végére eljutottak egy szabad és lelki szegény létállapotba, mert leküzdöttek magukban minden kötődést a formák iránt, és éppen ezért minden forma csodálatos szépséggel és egyszerűséggel tud tündökölni szemükben, sőt a formák egysége és ugyanarra mutatása sejlik fel abban a szelíd viszonyrendszerben, amelyet környezetükkel megvalósítanak (Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld). Kedvenc példám (nyílván személyes érzékenységemből adódóan) Radnóti Miklós, akinek az életén ezt a tartalmivá válást gyönyörűen végig lehet követni egészen a Razglednicák gyötrelméig, ezek a végletekig megtört sóhajtások talán a magyar líra első valóban formátlan versei. Erről a szelíd, megsemmisülő, de pont megsemmisülésében kiteljesedő létezés felé tartó fejlődésről szól az evangélium. E fejlődés célja az a téren és időn kívüli pont, ahol szinte összeér a lét és a nemlét, illetve ugyanannak az egynek a két arcává válik. (Persze, nem tudjuk, hogy miről beszélünk ezekkel a szavakkal, de hát pont azért megyünk oda, hogy megtudjuk.) És erre a félelmetesen gyönyörű, megrázó, a lét legmélyebb rétegeit is felkavaró üzenetre rakódott rá annyi forma, vallási külsőség (már az apostoli levelekben világosan kitapintható az ellentétes tendencia), hogy most a tartalomból már szinte semmi sem látszik. Miért? Mert ilyen az ember! Te is, én is, ő is mindenki. Mert akarja azt a tér és időn kívüli pontot, meg nem is, és ráadásul a két akarat egyszerre és egyforma erővel jelentkezik benne! Igen, benne van mind a kettő, és ez teljesen független minden külső jegytől, vallástól, foglalkozástól, mindenki vágyódik Jézus élete után, és közben mindenki őrzi a kincseit, mint a gazdag ifjú foggal és körömmel. Azokat a szűk tereket, azokat a formákat, amelyeket a lét egyszer majd, nem is olyan sokára úgyis elvesz tőle, illetve már ma is zajlik az elvétel benne magában, sőt az ő legsajátabb törekvéseiben is. Nagyon szeretem ezt a borzasztó egyszerű evangéliumi történetet, mert mindannyiunk életének legnagyobb drámája tárul fel azon keresztül, az ember hasadása, két felé menése, amelyet annyira nagyon szeretnél letagadni Te is. (Emlékszel arra a versemre, amelyet pár hete átírtál, mert az én változatom túl felkavaró volt, emlékszel, ugye?) De nem lehet, és az a jó, hogy nem lehet, mert attól történik valami, saját létünk legmélyebb ellentmondásai jelentik azt a feszültséget, amelyben tulajdonképpen egyetlen egy dolgot nem lehet csinálni csak: állni, illetve aki megpróbálja az ácsorgást, az életével fizet érte...

Formabontás és hagyományörzés (levélrészlet)

A formabontás lényegét tekintve ugyanaz mint a formákhoz való ragaszkodás, éppen az a tragikus, a drámai, hogy a hagyományőrző és a formabontó - miközben látszólag egymás ellen van - valójában ugyanazon a síkon mozog és ugyanazt teszi egyszerűen azért, mert mind kettő túlzott jelentőséget tulajdonít valaminek. Távolról sincs szándékom beszállni ebbe a sziszifuszi háborúba, és nem biztatnálak Téged se rá. Egy másik dimenzióban kell elmozdulni, tartalmibbá kell válni, és akkor a formák szerepe és egysége is kirajzolódik majd szépen. Azok a kérdések amelyeket a régi és az új formák viszonyával kapcsolatban feszegetsz tulajdonképpen nem léteznek, illetve csak azért létezhetnek mert nagyon sematikus, formai a gondolkodásunk. Na, ezen a sematikus gondolkodáson kéne változtatnunk, illetve hadat üzenni végre annak az illúziónak, hogy az életben maradásunk szempontjából a sematikus gondolkodás termő és előrevivő lehet. Annak ellenére, hogy a sematikus gondolkodás az ember vérében van, és annak ellenére, hogy a civilizáció számtalan vívmánya pont a sematikus gondolkodás eredményeként állt elő, én mégsem hiszem, hogy az lenne a jövőnk záloga és úgy gondolom, hogy Jézus se hitte, különben nem mondta volna a gazdag ifjúnak azt, amit mondott. Nehéz az embernek elszakadnia vagy inkább (sokkal inkább) azt mondom, hogy a megfelelő kötetlen viszonyba kerülnie a kincseivel, borzalmasan nehéz de akkor is meg kell tennie...

Esszencia 1.

Az élet habostorta, de étkezés után azért el kell mosogatni a tányért.

(Ez a mondat barátaim társaságában közös szellemi termékként fogalmazódott meg egy esős, de mégis nagyon jó hangulatú mátrai kiránduláson.)

Megtartó forma?

Nem hiszem, hogy a formákhoz való ragaszkodasainkat a jó forma, a megtartó forma képzetével legalizálni lehetne. Ezek a képzetek ugyanis színtiszta rávetítések, illúziók, hiszen ahogy a forma nem elmarasztalható ugyanúgy nem is felmagasztalható, vagyis ilyenkor csak pont azokat a teljesen alaptalan  programokat, illetve tereléseket futtatjuk magunkon, amelyek a zavarok fő forrásai. Nincs rossz forma, én ezt belátom, de Te meg azt lásd be, hogy nincsen megtartó forma sem, és az utóbbi szóba hozása ugyanolyan légből kapott és hamis álom, mint amikor valaki a formát hibáztatja (pl. maga helyett). Kérlek, ne beszélj megtartó formákról, és kérlek, hogy ne is gondolkozz róluk, az aki ugyanis a megtartó formákról gondolkodik Benned, nem Te vagy, azok a gondolatok ugyanis nem többek kívülről Rád pakolt tudatmódosítások hatásainál, és ha valaha is önálló ember akarsz lenni, akkor ezt egyszer észre kell venned.

Még két levélrészlet az emberi és a formai viszonyáról

Letisztultságom hiányából, emberi érésem befejezetlenségéből adódóan minden bizonnyal sok felesleges irritációt is okozok Neked, egyáltalán nincs szándékomban értelmetlenül megbántanom Téged, viszont kérlek, vedd figyelembe, hogy ha csak a kíméletet tartanám szem előtt, mint mérőt, akkor nem tudnék Neked semmit se mondani, már csak a téma jellegéből adódóan sem, hisz olyan területeken járunk, amelyek mindenkiben,vagy legalábbis a legtöbb emberben nagy érzékenységet váltanak ki. Pedig azt gondolom, hogy nagyon jó ezekről a dolgokról levelezni, mert nagyon lényeges összefüggéseket érintünk, és az itt szerzett tapasztalataink sok helyen hasznosulhatnak. E rövid bevezető után szeretnék pár egyszerű mondatot írni, mert többre most nincs időm.

1. Ahogy már a múltkor is írtam, nem a formákról beszélgetünk, hanem arról a viszonyról, amelyet az ember a formákkal fenntart. Ez egy nagy különbség. Lehet, hogy rosszul indítottam az elején, lehet, hogy rögtön félrement valami, ami most megnehezíti a beszélgetésünket, nem tudom, viszont fontos nagyon, hogy a formák teljesen ártatlanok, és soha egyetlen szót sem szóltam ellenük. A kulcsszó a Te leveledben is le van írva: a kötődés, a formák számunkra túlságosan fontossá válása, a velük való visszaélés, a velük való légiesen könnyed, elegendő kapcsolat helyett a beléjük nehezedés, a Teljességre való törekvés helyett a formákkal való megelégedés. Thomas Merton szavait idézem: A legnagyobb kísértés,amely embert érhet az, hogy túl kevéssel beéri.

2. Egy szép eszmébe ugyanúgy bele lehet szerelmesedni, mint egy tűzpiros ferrariba, és ez sajnos egyáltalán nem ritka, sőt rettenetesen gyakori, viszont az ilyen szerelemnek legtöbbször sokkal borzalmasabb következményei lesznek, mint egy sportautó iránt táplált kötődésnek. (A gazdag ifjúhoz intézett szavak egyáltalán nem csak vagyontárgyakról szólnak,sőt még azt is megengedem magamnak, hogy azokról szólnak kevésbé.) Hogy mást ne említsek, az összes vallásháború ilyen eszme- és formaszerelemből robbant ki. Nem tudom összeszámolni, hány ember életét követelték már a formák harcosainak hadjáratai (ide lehet venni minden ideológiát, nem csak a hagyományos értelemben vett vallásokat, a kommunizmus is behelyettesíthető, de az a demokrata demagógia, amelynek égisze alatt az USA az egész világot éppen most bekebelezi, úgy szintén), és főleg azt nem tudom összeszámolni, hogy milyen egyéb zavarok és szétcsúszások lettek ezekből a hamis beállítottságokból. Azt el tudom képzelni, hogy Te ebbe még nem gondoltál bele, egyébként rengeteg olyan mechanizmus működik szerte a világban, amely ezekről a szembesülésekről igyekszik elterelni a figyelmet, tehát nyilván nem egyszerű személyes felelősségre gondolok Veled kapcsolatban, viszont azt állítani például, hogy az eszme- és tanbeli túlterhelt kötődések ritkák, és elhanyagolható következményekkel járnak, hát azt én nagyon merésznek gondolnám. Egy másik bibliai helyen Jézus gyönyörűen vetíti fel a formákba való belenehezedés ellenpontját, amikor azt mondja, hogy Boldogok a lelki szegények... Ez nekem egyszer elementáris erővel ható felismerés volt, és nem először írom le Neked sem.

3. Hogy a forma mit tart meg, és mit nem, arról lehetne beszélni sokat. Illetve megint nem a forma a baj, ha nem az, ahogy bánunk,és az, amit kiiktatunk vele. A hagyományos családmodellek összetartották a családokat egy jó darabig, és közben a fedő alatt mindent elfelejtettünk, amit például a párkapcsolatokról tudnunk kéne. Embermilliók állnak tehetetlenül és eszköztelenül párkapcsolatukban azért, mert a hagyomány már nem válasz számukra (azt már érzik, hogy a hagyomány, a forma nem elég), de más meg nincs, mert a kiüresedett formákban a többi rég eltűnt, és most nekik kell újra összerakni a semmiből, miközben a legkevésbé az egyházak tudnak segíteni nekik, hiszen az egyházak pontosan a formák túlhangsúlyozásával már rég kompromittálták magukat. Vagy legyen egy más, bár kapcsolódó téma. A vallás védőernyője alatt felnövő, kiválasztottságot élvező gyermekekbe óhatatlanul beleszuggeráltuk azt az ideát, hogy a forma majd megtartja őket,és ebben a hitükben alapvető személyiségfejlődési lépcsőket hagytak ki szegények. Erre egy jó példa én magam vagyok, de - sajnos - tudok mondani sok mást is. Ezek nagyon szomorú,és nagyon ellentmondásos dolgok. Én úgy érzem, hogy a formákkal való rossz viszonyunk nem megtart, hanem inkább elzár, izolál minket attól a közegtől, amelyben a Valósággal találkozhatnánk, és amelyben a Valóság valódi folyamatai formálhatnának minket. Nem a forma a baj, hanem az, hogy a teljességet várjuk leszűkítéseinktől, ami totális ellentmondás.

Most későn van, le kell feküdnöm, ráadásul ez nem az én számítógépem, és nagyon nehéz rajta írni. Ha kell, folytatom majd később. Szeretlek, nem bántani akarlak, és nem akarom bántani a vallásos embereket sem. Viszont szeretnék tanulni a hibáimból, és szeretném, ha minél kevesebben követnék el ugyanazokat a hibákat, amelyeket én elkövettem. Nagy zavarok vannak körülöttünk, és nagyon nagy munka mindent szépen rendbe rakni, mert a rendrakás nem megy saját magunk igen fájdalmas feltárása nélkül, de azzal, hogy szemfényvesztéseinket nem tisztázzuk, nem szolgálunk senkit, sőt (talán) tudatunkon kívül, akár vallási formába csomagolva is olyan dolgokat terjesztünk, amelyek az evangéliummal homlokegyenest ellenkeznek. Ehhez a tisztázó, érlelő, feltáró tudatosuló fejlődéshez keresek társakat, és jó lenne,ha segítenél benne. Ha bezárod előttem a kapuidat, akkor máshoz fogok menni, ahhoz,aki érti, vagy legalábbis akarja érteni ezt az egészet valamennyire.

-------------------------------

A formák valóban ártatlanok, értelmetlenség lenne felruházni azokat negatív attribútumokkal, már csak azért is, mert az megtévesztő lenne, és elvonnánk vele a figyelmet a lényegről, tehát én is maximálisan ellene vagyok a forma hibáztatásának. Belátom, hogy fogalmazásom megtévesztő lehetett, amikor például a vallásról beszéltem, tűnhetett úgy hogy magáról a formáról beszélek és arról teszek természetesen jogtalan kijelentéseket. Ez viszont - ha tényleg így volt - csak rossz kifejezésmódból adódott, hisz egyébként állandóan üzenem hogy ne formában keressük a torzulások okait, hanem bennünk magunkban, valódi változások ugyanis csak az utóbbi eljárásból fakadnak. Ebben a kontextusban válik hangsúlyossá a formákkal kapcsolatos viszonyaink jelentősége is. A rossz oka nyilván belső rendünk egyensúlyunk megbomlása miközben következménye is ugyanaz, illetve a további borulás, vagyis tipikusan egy ördögi körrel van dolgunk, amiből bármennyire is fájdalmas, ki kell lépni, mert egyszerűen nem létezik más megoldás. Ezért mondta a gazdag ifjúnak Jézus azt, amit mondott. Mert tudta nagyon jól, hogy a forma anyagi eszköz és nem tartalom, mert tudta nagyon jól, hogy borzasztó az, ha az ember egyensúlyvesztésének terében a formát teszi a tartalom helyébe. Borzasztó, szó szerint borzasztó, mert az ilyen kibillenések blokkolnak minden előremenetelt, sőt hosszabb távon óriási pusztításokat végeznek. Csak ezért nem hagyom, hogy e tanulságos eset mellett elmenj, és annak üzenetét egy nagyjából Rajtad kívülinek aposztrofált jelenségre korlátozd, mert nyakig benne vagy Te is, mint ahogy mindannyian nyakig benne vagyunk, azok meg, akik azt hiszik, hogy ők nem, pont e hetük miatt még sokkal inkább. Nem hiszem, hogy meg lehet úszni olcsóbban mint egy nagy leszámolással, erről szólnak az életközépi pokoljárások is, a dantei sűrű sötét erdők, amelyekben bizony el kell tévedni, el kell veszíteni az utat, ahhoz, hogy az ember megtalálhassa az úttalanságot, mert ha nem teszi meg, az élete végéig benne marad a káprázatok és az illúziók tengerében Ez a gazdag ifjú esetének egy valódibb és teljesebb olvasata. Szeretettel, ha hiszed ha nem!

Add el mindened, és kincsed lesz a mennyben (levélrészlet)

Nem kell védened tőlem a formákat, mert én nem támadom egyiket sem. Ha azt hiszed, hogy támadom, teljesen félreértesz, és még azt sem biztos, hogy egész jóhiszeműen, erre lejjebb még lesz egy célzás. Tudom, hogy magam is formák között élek, formákat használok, hogy kifejezzem a gondolataimat, de már a gondolat maga is sokszor forma, egy mélyebb valaminek a felszín felé vetődése, mondhatnám, hogy az anyagiasodás egyik fázisa. Tudom, hogy testünk a Szentlélek temploma, teljesen világos, hogy az anyagi realitások nélküli élet gyökértelen, amorf lebegés, amely legalábbis nem embernek való, teljesen világos az, hogy a szellem és az anyag találkozása a legtökéletesebb, és leghatalmasabb felizzás, ami a világon megtörténhet, sőt az is, hogy minden szerelmi együttlétben, minden férfi és nő egymáshoz érésben pontosan ennek a nagybetűs orgazmusnak az előszele lebben meg egy kicsit. Ezeket mind tudom, és mellette teljesen normális ember vagyok, testi vágyakkal, lakással, kerékpárral, ruhákkal, könyvekkel, CD-kel, jóformán csak formák vesznek körül, és mindegyiknek megvan a maga szerepe, és egyiket sem készülök kihajigálni az ablakon.

De... Vigyázz arra, hogy milyen viszonyba kerülsz a formákkal. Mert a formák nem arra valók, hogy kötődj hozzájuk, nem arra vannak, hogy megállítsanak az úton, nem arra vannak, hogy betakarják a látásodat, és ezt csak azért mondom, mert képesek rá. Mit mond Jézus a gazdag ifjúnak? Add el mindened, és kincsed lesz a mennyben. Lefordítsam? Abból a viszonyból, amellyel most a formáidhoz kapcsolódsz, lépj ki, mert akadályoznak téged. Nem rosszak a formák, de az a hited, hogy azok a tieid, és te rendelkezhetsz felettük, nem engedi meg neked, hogy továbblépj, egyedül amiatt állsz, mert egyébként tényleg nincs semmi baj veled. Ezt mondja Jézus, kristálytisztán, világosan le van írva. A formák gyönyörűek, ezt Jézus is tudja, amikor a rét liliomairól prédikál, Szent Ferenc is tudja, amikor a belemerül a természet gyönyörűségébe, viszont mi, emberek, amikor a formákra úgy nézünk, mintha az lenne a szellem, és aztán még meg is ideologizáljuk, hogy miért, mi, emberek ilyenkor kicsit defektesek vagyunk. A defektes ember nem akarja észrevenni magában ezt a torzulást, és ezért a szavaimat úgy interpretálja, mintha azok a formákról szólnának, pedig közük sincs hozzájuk, azok a szavak az emberről szólnak, aki nem képes normális viszonyba kerülni az őt körülvevő anyaggal, nem képes megérteni, hogy az anyag minden megjelenése mulandó, egyik sem kapaszkodni való korlát, mert ha egyet is megragadunk, pont a megragadásunkkal már el is vesztettünk mindent, amit abban  kaptunk. A szavaim az emberről szónak, mindannyiunkról, hisz egyelőre még mindannyian ilyen torzulások között élünk. Az emberről, aki a formában keresi a boldogulást, és megáll az úton egyiknél vagy másiknál, mert fél továbbmenni, és ettől aztán még a formák gazdagságától is megfosztja magát, mert többségükhöz el sem érkezik. Benne vagyok én is ebben a bajban, tiszta sor, nincs is is mit beszélni róla, viszont egy dolgot ne tegyünk: azért, mert ilyen sokan benne vagyunk, még ne hazudjuk normálisnak. Ha megtennénk a gazdag ifjú pártjára állnánk Jézussal szemben, mondván, hogy az utóbbinak minden bizonnyal túlzóak a kijelentései. Te a leveledben körülbelül ezt teszed, nyugodt körülmények között olvasd vissza, és látni fogod.

(Tartva magam ahhoz, hogy mástól jövő szavak nem kerülhetnek nyilvánosság elé, most sem teszem ide azt a levelet, amelyre a fenti bekezdésekkel válaszoltam, ám a figyelmes olvasó, főleg, ha az előző néhány bejegyzést is elolvasta, azért el tudja képzelni, hogy körülbelül mire reflektálhattam így.)

Felötlik s eldobom

"... S még mindig nem tudom elmondani neked, mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom, óvó tekinteted érzem kezem felett. Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom. És holnap az egészet újra kezdem, mert annyit érek én amennyit ér a szó versemben s mert ez addig izgat engem, míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó..."* Egy zarándok írta ezt, egy igazi zarándok akit élete utolsó pillanatáig izgatott az a kérdés, hogy ki ő, egy zarándok, aki nagyon jól tudta, hogy az emberért be kell járni a lélek hosszát, egy zarándok, aki ki merte mondani h nincs angyal karddal, nincs biztonság, védett zug sehol, csak mélység van és magasság és benne mi, akik zuhanunk, és ebben végül is nincsen semmi meglepő, mert a Létezés rendje ilyen! Én azt gondolom, hogy erről leveleztünk ma...

*Részlet Radnóti Miklós Tétova óda című verséből.

Az út (levélrészlet)

Szellem magában nincs, tehát kell, hogy legyen formája, viszont azzal, hogy formája lesz, rögtön el is veszik belőle valami. Ezt az ellentmondást egyetlen egy dolog tudja feloldani, az út, a formák folytonos változása, az állandó továbblépés az újabb és újabb formák felé, amiről Te is írsz. Ezért legyél az út, és ezért ne egy pontja. Ezért zarándoklat az élet, ezért kristálytiszta Lao-ce (Tao) és Jézus (aki, először út, és csak aztán igazság és élet) és ezért vétkeznek nagyot, akik kimerevítik a formákat és a mulandóságot megpróbálják kihazudni az ember életéből. Mert a mulandóság - bármennyire is fájdalmas - annyira esszenciális, hogy nélküle nem létezik semmi. Semmi!

Ha találtál egy formát, örülj neki, hozd fel, alkosd meg, de mihelyt kész, indulj el a következőért, és utána folytasd tovább, egy percre se állj meg, mert nem kell Neked az a biztonság, amelyet az állás jelent, az nem az életed része. Amíg csak erődből futja, mindig-mindig akarj megújulni, tovább lépni. A Teljesség összes iránya Rád vár, hiszen azért születtél, hogy tágas ölelésű, befogadó lélekké nőj, hogy állandóan gazdagodj, belesimulj a Mindenbe, és határtalan ölelésének részévé válj.

Inkább legyél az út

Inkább legyél az út, mint az út egy pontja,
Határait a világ Benned is elbontja,
Hisz nem tud betelni az,
Ki csak formát halmoz formára...
Az örömből (vagy a fájdalomból, mindegy!),
Melyet tegnap átéltél, mi maradt meg mára?

Nem nagyravágyó

Nem az a baj az emberrel, hogy nem nagyravágyó, hanem az hogy nem eléggé az. Fél belenézni vágyai valódi mélységébe, fél attól a megrendüléstől és attól az átalakulástól, amely ott várna rá, ezért inkább megelégszik kisebb és kevésbé személyes vágyai kielégítésével.

A formát nem támadom (levélrészlet)

A formát nem támadom, mint ahogy a hatalmi ösztönt sem, viszont a túlhangsúlyozásaikat igen, mert azok illúziók, illegitim módon életkönnyítésekért felhúzott falak, és az építkezésnek, természetesen, nem a könnyítés a vége, hanem a korlátozás, a köd és a zavar, ahol tartunk. Szerintem, Te is ezt írod, amikor a szűk belátást és a széles szemlélet hiányát mondod. Aki nem kerül jó viszonyba a formákkal, azt a formák megeszik, a jó viszony pedig az, hogy nem ruházzuk fel azokat olyan jelentőségekkel, amelyekkel azok soha nem rendelkeztek, ezt már egy hete is írtam. Ha egy picit is többet teszel egy formára, mint amennyit az elbír, akkor máris borul minden. Ez történik például akkor, amikor valaki párkapcsolati problémájának megoldása során aránytalanul nagy szerepet szán nemisége külső jegyeinek (látjuk, hogy mivé lesz a belső fejlődés nélküli nemi "érés"), ez történik akkor, amikor valaki tartalmi kérdések feltétele helyett vallási külsőségekkel próbál operálni, de ugyanez történik a demokráciával is, amikor egy nagyhatalom a zászlójára tűzve és eléggé nem elítélhető módon ideológiát gyártva belőle azt megfélemlítés, katonai hatalom, végső soron piszkos anyagiak megszerzésére használja fel. (Na, pont az ideológia a forma túlhangsúlyozásának egyik eklatáns példája! Egyébként a kommunizmus is ezen bukott meg. Hogy csak forma, és nem tartalom, miközben mi azt vártuk tőle, hogy tartalom legyen, és helyettesítse azt a tartalmat, ami belőlünk magunkból hiányzott. Hát, nem jött össze! Meglepő? Egyáltalán nem az!) A formák gyönyörűek, káprázatosan szépek, csak olyanok, mint a jégvirágok, hozzájuk érni nem szabad, mert akkor végük. Nyilván metaforát használok most, de azt hiszem, azért érted, hogy mire gondolok. Ezt az elengedő, könnyű, szemlélő viszonyt a formákkal kapcsolatban meg kell érteni, erre rá kell érezni, ha nem tesszük meg egyetlen valódi pillanat se lesz az életünkben. Az pedig nagy luxus...

Pusztába kiáltó szó - oda kéne eljutni...

Oda kéne eljutni, hogy ne csapjuk be önmagunkat. Merjük kimondani, hogy életünk külső héja, a kép, amelyet a világról alkotunk, nagyon távol áll a Teljességtől, hisz az csupán egy körülményeink és történetünk egyedi jegyei által nagyban meghatározott formai esetlegesség. Merjünk túllátni azokon a falakon, amelyeket rengeteg év fáradságos munkájával a minket körülvevő közeg nyomására építettünk fel magunk és a világ közé. Ne tartsuk várunkat többre annál, mint ami, merjünk kilépni a biztonság illúzióját számunkra felkínáló, ám cserébe gondolatainkat, törekvéseinket, sőt minket magunkat is börtönként fogságban tartó erődítmény zártságából, merjünk elindulni el annak a tudatosságnak az útján, amely egy tágasabb térbe vezet, amely egyszerre materiális és spirituális, sőt összeolvasztja ezt a két jellemzőt, hisz célja éppen az anyagi és a szellemi létezés egységének megtalálása. Engedjük meg mindenkinek, hogy dolgozzék rajtunk, és segítsen nekünk megérteni, hogy kik is vagyunk mi valójában, engedjük meg akkor is, ha nincs mesternek öltözve, sőt egészen más ruhában közeledik felénk (lásd emmauszi tanítványok esete). Merjük szemlélni azt a szabadságot és tágasságot, amely védvonalainkon túl tárul fel, ne ijedjünk meg a határtalan tér látszólagos ürességétől, vegyük észre, hogy tele van távlattal, fénnyel, szeretettel.

Minden görcsünk, minden bajunk abból fakad, hogy megállunk a formahatárokon ahelyett, hogy elindulnánk misztikus* távlataink felfedezése felé. Megállunk és pusztán azért, mert a menés megszégyenítőbb, mert a menésben széttörik emberi dicsőségünk hamis fantomképe. Nem arról van szó, hogy az ácsorgástól valami gyönyörű marad ki az életünkből, hanem arról, hogy az életünk marad ki abból az időből, amelyet születésünktől halálunkig itt a földön töltünk. Nem arról van szó, hogy az ácsorgással megakadunk a fejlődésben, hanem arról, hogy fokozatosan leépülünk, egyre manipulálhatóbbá, egyre gépiesebbé válunk, egyre inkább elveszítjük a kapcsolatot azzal a legbensőbb, legigazibb énünkkel, akinek mindent, például állati sorból való kiemelkedésünket is köszönhetjük. A megnyílás, a belső távlatok bejárása nem egy szellemi elit számára fenntartott l'art pour l'art különcködés, hanem minden ember alapvető létfeladata, amelyre nem tekinthetünk másként, mint az egyes ember, sőt a teljes emberi közösség boldogulásának természet adta útjára.

* A "misztikus" szót sok félrehallás terheli. Misztikus távlat alatt én csupán - e szó legegyszerűbb értelmének megfelelően - arra utalok, ami túl van az itt és most közvetlenül érzékelhetőn.

A valóság felé (levélrészlet)

Egy dolog nagyon fontos: az, hogy megtaláld saját belső lényegedet, nem egy apró aktualitás, nem egy feladat a sok közül, amely éppen most vált esedékessé, hanem A Feladat, amiért életed minden eddigi és jövőbeli történése zajlott és zajlik és zajlani fog. Ehhez képest az, hogy anya vagy, és felnevelsz két gyermeket, tulajdonképpen semmiség, mint ahogy nálam a szakmám, a pénzkeresésem, az én gyereknevelésem, de még az írásaim, sőt az egész Krisztina* történet is csak a dolgok külső héjai. (Egyébként az anyaság túlmisztifikálása, mint ahogyan a külvilág egy csomó más vetítése is, hallatlanul megnehezíti a nőknek valódi énjük megtalálását, illetve az afelé való elindulást.) Ennek megfelelően nem néhány formai átrendeződésnek kell megtörténnie, hanem egy tartalmi fejlődés útján kell elindulni, amely ugyan gyönyörű, de kegyetlenül nehéz is. Néhány tucat köteléket könnyű elvágni, vagy legalábbis nem túl nehéz, de az egész, ha következetes akar maradni az ember (egyébként nincs semmi értelme), valóban nagy próbatétel és keresztút is, ugyanis az ember ezen az úton semmisségét, kiszolgáltatottságát, tehetetlenségét és a világ feléje áradó csaknem totális közönyét rendkívül plasztikusan fogja átélni. Ennek ellenére menni kell rajta, de azon nem kell meglepődni, hogy az utazás nem babazsúr lesz, hanem tulajdonképpen keserves bukások végtelen sorozatává fog válni. Ha ezzel nem vetsz számot, akkor szomorú leszel, ha viszont ezt el tudod fogadni, akkor örülni fogsz annak, hogy mindenhonnan fel lehet állni. Illúziókat viszont ne kergess, mert az út pont az illúziótlanítás, mert az út pont arról szól, hogy az illúziók mögött a valóság egy teljesen új rétege válik láthatóvá, amely hihetetlenül üres, de mégis tele van távlattal és fénnyel, ahogy azt írom is majd abban a kis szösszenetben, amelyet nem sokára e-borítékba teszek, és feladok pár ember számára, többek között Neked is. Szóval hajrá, de a valóság a felé, és ne az egyik illúzióból a másikba, ahogy azt a legtöbben és leggyakrabban tesszük.

*Szándékosan megváltoztatott női név

Egyetlen dolog fontos

Egyetlen dolog fontos. Hogy olyan közeggé váljunk mások számára, amelyben ők növekedni tudnak. Ha így teszünk, mi magunk is növekedni fogunk, a hogyanok és a mikéntek pedig nem érdekesek, mert minden magától, jóformán észrevétlenül fog végbemenni.

Nincs semmi baj velünk

Nincs semmi baj velünk, csak annyi,
Hogy én nem pont ugyanakkor élek,

Ha Te is az én időmben élnél,
Biztos, hogy könnyebben értenélek

Éveket kell átugranunk a találkozásért,
Magunkat is folyton meghaladva,

Nekünk egymással szinkronba kell kerülnünk,
Ha nem máshogy, időnket folyton egymásnak adva

Ott még igen

Gondosan felépített fogalomrendszerek szorításában,
Lázasan kattogó programok képernyői mögött,
Hatalmi ösztönnel fertőzött tudatod alatt,
Káprázat rétegekkel jól betemetve,
Szíved mély hasadékaiban
Még élsz, és vársz magadra...

Formák

Gyönyörű az a formagazdagság, amely körülvesz minket, örüljünk minden részletének, és szemléljük meghatódva a részek közti összefüggések hullámzó szövetét is. Ne ruházzuk fel azonban formáinkat olyan jelentőségekkel, amelyekkel azok a Létezés természetes rendje szerint soha nem rendelkeztek és amelyekkel ezután sem fognak rendelkezni, és ne tekintsük azokat maradandónak se, hiszen folyamatos változásuk, alakulásuk, fejlődésük egyik legfőbb jellemzőjük. A formák túlhangsúlyozásai és kimerevítései illegitim hatalmi törekvésekből fakadnak, a mulandóságától félő ember fényképez, hogy konzerválja a jelen pillanatot, ám miközben ezt teszi, éppen az ellenkező eredményt éri el, elveszíti idejét, mert kiszakad a jelen valóságából (akárcsak a turista, aki ahelyett, hogy átélné azt, amit lát, fényképeket készít élményei "megörökítése" végett). A formákkal való minden fajta visszaélés eredendő, isteni szépségüket azonnal álnok csillogássá változtatja. A hamis fény pedig a sötétségnél is rosszabb, hiszen megtévesztőbb annál. Úgy tűnhet, mintha vezetne, miközben csak csalóka délibábok, minden valóságot nélkülöző ábrándok káprázata felé csábít minket.

Egyik nap sem nehezebb

Egyik nap sem nehezebb, mint a többi, és mindegyik ugyanazért van. Hogy elengedjük azokat a külső fogódzókat, amelyekbe oly régóta kapaszkodunk, belezuhanjunk Isten, a Minden szeretetébe, de mondhatnám úgy is, hogy belezuhanjunk önmagunk belső valóságába. Ne féljünk ettől a kozmikus határlépéstől, hiszen életünk végső értelme kristályosodik ki benne.

Szolgálat

Az a kérdés, hogy az életünk a Mindenség szolgálata-e, sokkal fontosabb, mint az a másik kérdés, hogy ez a szolgálat miként történjék. Mégis mindig a másodikra szentelünk nagy figyelmet.

Pusztába kiáltó szó - nem formátlanítok (levélrészlet)

Ha azt gondolod, hogy hivatásszerűen formátlanítok, akkor vagy nagyon rosszul fejeztem ki magam, vagy más okból értettél félre, vagy egyszerűen nem olvastad el figyelmesen, amit írtam. NEM FORMÁTLANÍTOK hivatásszerűen! NEM! Már csak azért sem, mert nagyon jól látom, hogy milyen torzulások fakadhatnak abból is, ha az ember az anyagi realitásokat hanyagolja el. Már csak azért sem, mert - például - nagyon jól látom, hogy nem létezik pusztán szellemi útkeresés, hiszen az ember zarándoklata a földön nagyon nem csak szellemi utazás, testi valónkkal ugyanúgy végezzük, mint a szívünkkel, és borzasztó, ha ezt valaki figyelmen kívül hagyja. Már csak azért sem, mert teljesen plasztikus előttem, hogy Isten emberré válása ugyancsak a forma és a tartalom egymásra találása, és ha a kereszténységben van valami lényeges, amit a többi vallásban nem találok, akkor az pont ez. (Más kérdés, hogy ezzel a többel, azon kívül, hogy az ember áhítattal szemléli, semmi teendő nincs, mert Jézus sem akarta, hogy bármi mást tegyünk vele, azt meg különösen nem, hogy nekimenjünk azoknak, akik még nem értek el oda, hogy ennek a nagyszerűségét felfogják.) Szóval nem formátlanítok, ez a szó vezetett talán félre, vagy a fogalmazásom más ügyetlensége, nem tudom, de nem, nem, nem erről van szó.

Amit szeretnénk, amit Jézus is szeretett volna, hisz azért volt a megtestesülés is, az a jó arányok, a jó súlyozás, ami ott kezdődik, hogy a torzulások előtt nem csukjuk be a szemünket, mert azzal nem használunk senkinek, SENKINEK! Nem várunk el a formáktól olyan dolgokat, amelyeket azoknak nem feladatuk teljesíteni. Nem várjuk el a szavaktól, hogy lecsillapítsák a vulkánt, mert tudjuk, hogy a vulkánt csak azok az erők fogják lecsillapítani, amelyek bennünk vannak ugyan, de amelyeket életeseményeink által diktált személyes átalakulásaink tudnak csak felszínre hozni bennünk. Hogy közben, elmegy az idő, amelyet egyszerűbben, "formásabban" is eltölthetnénk? Igen, elmegy, Jézusnak is elment, tett rá magasról! A liturgia jó, segíthet, nagyon sokat valakinek, másoknak kevesebbet, rengeteg mindentől függ, hogy kinek mennyit. De gondolj csak Szent Ferencre, az ő csodálatos súlyozására, aki meglátta, megértette, hogy a rigók éneke, a természet virágzása, a nap ragyogása, illetve ezeknek a gazdagságoknak az átélése is csodálatos imádság. Micsoda felismerés volt ez az ő korában! Milyen hallatlan - nem formátlanítás, ha nem tetszik Neked ez a szó - hanem formaátértékelés, formaátsúlyozás, dimenzióváltás, újjászületés. Szent Ferenc azért tudta ezt meglátni, mert saját formai kötöttségeivel szakított, nem ruházta fel a maga körül látott vallásosságot hamis attribútumokkal, mint sokan mások az ő idejében is, csak azért, hogy kényelmesebb legyen az élete. Mert kimenni a semmibe, a bizonytalanba, a fénybe. Nahát, ezt kéne mindenkinek csinálnia! Ezt kéne csinálni, és nem mentegetőzni, hogy ja, kérem, más a karizma, meg más az intézmény.

Nem tudom észrevetted-e, hogy próbálok nagyon becsületes maradni. Saját életemből hozom azokat a példákat, amelyek a forma szerepének túlhangsúlyozásából fakadó torzulásokra hívják fel a figyelmet. Nem titkolom, bőven van anyag, bizonyára lesz is. Nem hiszem, hogy lényegünket tekintve mi emberek nagyon különböznénk egymástól. Azt hisszük, hogy igen, de ennek a legnagyobb része csak illúzió, egyszerű kivagyiság. Ha folytatódik a levelezésünk, akkor kérlek, hogy Te is maradj becsületes velem szemben. Nem bántalak, szeretlek, tisztellek. Nem akarok Neked rosszat, nem akarok az Egyháznak se rosszat, nem akarok a vallásos embereknek se rosszat, viszont egy olyan élő közeget szeretnék, amelyben kinyílnak, tisztulnak a dolgok. Lehet, hogy egy kicsit előre vagyok szaladva másokhoz képest, nem baj, mindig voltak ilyen emberek, általában volt rájuk szükség, és sok minden született általuk, ha ők maguk nem is a legnagyobb megbecsülésben végezték be életüket. A kérdés nekem az, mióta levelezünk, azóta, hogy Te nekem ebben segíteni akarsz-e vagy sem. Ha igen, akkor segíts, értsd meg, amit mondok, és ne írj olyan válaszokat, mint tegnap. Ha nem, akkor meg mondd ki, hogy nem, és akkor keresem tovább a csatornákat. Beszéded legyen igen-igen vagy nem-nem. Ezt kérem csak!

Pusztába kiáltó szó - nem a vallás a rossz (levélrészlet)

Nem a vallás rossz, ha nem az, ha valaki annak a ténynek, hogy ő vallásos túl nagy jelentőséget tulajdonít. Ugyanis ezzel a tulajdonítással blokkolja azokat az útjait, amelyek saját életének tartalmi mélységei felé vezetnének, és ennek általában nem kevés szomorú, legtöbbször tragikus következménye is lesz. Mindenkinek oda kéne eljutni, ahová Richard Rorh-nak, hogy a vallási állapotát huszadrangúnak tartsa. Mert az tényleg huszadrangú. Huszadrangú az, hogy Te vallásos vagy, és huszadrangú az, hogy én most pont kicsit más formavilág elemeivel építkezem. Ennek a jó arányrendszernek a kialakulása azért megy borzasztó nehezen, mert mindenki, MINDENKI(!!!) akarva-akaratlanul is felnagyítja a formáit, hogy a fájdalmasabb tartalmi jelentőségekkel ne kelljen szembenéznie. Ez nagyon jellemző mindannyiunkra. Most, utólag visszanyomozva, már nagyon jól látom saját életem azon pontjait, amikor lemondtam a tartalmi mélységek felé vezető úton a jó irányról, az egyszerűbb, formaibb pihengetésért, és látom, hogy ez hogyan függ össze azokkal a fájdalmakkal, és zavarokkal amelyeket magamnak és annyi sok embernek okoztam. A hatások, persze, kívülről jöttek, tehát az egész balhét nem viszem el, viszont az igaz, hogy én is belementem a buliba egy nagyobb lelki komfortérzet érdekében, pedig világosan le van írva, hogy boldogok a lelki szegények, csak én úgy tettem, mint aki ezt nem érti. Egyébként nem értettem, de ha nagyon megkapargatom, akkor azt kell mondanom, hogy egy kicsit azért érthettem volna. Na, hát, itt kezdődnek a bűnök, a bálványimádások, a lopok-csalok-hazuduk-paráználkodom semmi más, mint egyenes következmény innen, nem azokat kéne meggyónni, hanem magát a konspirációt. És nem a lopok-csalok-hazuduk-paráználkodom-mal kell szakítani, mert azokkal úgy sem lehet, amíg valaki a mélyben dédelget valamilyen szennyest. Erről tessék beszélni a templomokban!!! Nagyon egyszerű fenntartani a mostani rossz rendszert, lényeges kérdésekkel nem foglalkozunk, a hívekkel sztorizgatunk, a vulkánt megkérjük, hogy ne törjön ki és, ha véletlenül mégis kitört akkor széttárjuk a kezünket, hogy nahát, pedig mi olyan kedvesek voltunk hozzá! A bűnösöket meggyóntatjuk, ápolgatjuk önmarcangoló, önmegalázó ördögi köreiket, jól benne hagyjuk őket, mert addig legalább tejelnek, sőt felnéznek ránk, meg tisztelik az egész fene nagy építményt.

Bocsásd meg, kérlek, az érzelmi kitörést, nyilván felnagyítva fogalmaztam, nyilván nem ennyi az egész, de ez az oldal is ott van, és erről az oldalról soha senki nem szól. Illetve páran igen, de még mindig nagyon kevesen. Pedig, ha mi nem akkor majd a kövek fognak beszélni. Csak nem kéne megvárni! Fel kéne ébredni lassan!

Pusztába kiáltó szó - a forma és a tartalom lélegző viszonya (levélrészlet)

Gondolkodtam a formai kontra tartalmi képben megjelenő ellentétpáron. Számomra nem nagyon kétséges, hogy ez a kép lélegzik, sőt sóhajtozik szavakba nem foglalható sóhajtásokkal. Kiindultunk egy ősharmónia állapotból, amikor a forma és a tartalom tökéletes egységben volt (édenkert), és a törvényszerű megbomlás (igen, az eredendő baj egy törvényszerű megbomlás volt) ezt az egységet fokozatosan lerombolta. Ez a folyamat elég világosan kivehető tendencia, a forma tartalomtól való elszakadása az őstörés egyik legeklatánsabb megjelenése, amely odáig vezetett, hogy a kettő napjainkra szinte teljesen különvált egymástól. Ez egyáltalán nem csak a vallásban baj, hanem az élet minden területén. Mindenütt óriási problémák fakadnak ebből a hasadásból, például a legtöbb emberi kapcsolat roskadozik ilyen rendű terhek alatt. Persze, ahol van egy kilégzés, ott előbb-utóbb van vagy lesz egy visszaáramlás is. Ebben a visszaáramlásban, amely a megbomlott egység helyreállításán fáradozik, én úgy gondolom, kulcsfontosságú a tartalmi és a formai funkció közti jó szétválasztás és súlyozás. Manapság olyan súlyokat helyeztünk a tartalom nélkül maradt formákra, amilyeneket azok nem bírnak el, mert soha nem is volt dolguk elbírniuk. A homokra épített vár esete ez a sziklára való építkezés helyett. Egy szellemi tartalom nélkül maradt forma egyszerűen képtelen a mélyben feszülő, rettenetes erejű tartalmi ellentmondások harcának megfékezésére. Ez nagyon jól látszik azon, ahogy én próbáltam Krisztinát szelídíteni. Mit csináltam? Mondtam neki szépeket. Most már látom, hogy ez körülbelül olyan, mint amikor egy vulkánnak próbál szépeket mondani az ember, és utána azt várja, hogy az a vulkán a sok szép mondás hatására elálljon a kitörési szándékától. Ne vedd zokon, hiszen megint a saját példámat említettem először, de mindannyian ugyanezt csináljuk. Jönnek a híveink a templomainkba, elmesélgetünk nekik pár sztorit, aztán csodálkozunk, hogy akkora bajok következnek be, akkora tragédiák történnek, és akkora ellentmondások maradnak feloldatlanul, hogy hanyatt esnek tőlük. Nem a vallással van a baj, hanem az emberrel, aki meglovagolja a formákat, mert az sokkal egyszerűbb, mint megváltozni. Nincs ember, akire ez ne lenne igaz, mindannyian ebben szenvedünk, a vallások tanítóinak csak azért kéne különösen is figyelniük erre, mert a helyzetük olyan, hogy rossz irányba is nagyon könnyen tudnak hatni (az emberek spirituális érzékenysége miatt "hatalom" van a kezükben). Nem szépeket kell mondani, hanem ujjá kell születni, mint ahogy a bábból pillangó lesz, igaz, ez utóbbi egy cseppet nehezebb.

Teljesen értem, amikor azt írod, hogy földi ember vagy, és emiatt szükséged van a formákra, ahogy például szükséged van a testedre is. Szerintem ez egy nagyon jó meglátás, sőt, azt mondom, hogy valóban egy nagyon fontos szempontra világít rá, amelyet nem lehet elhanyagolni, erről majd írok lejjebb. Tényleg nagyon éhezzük mindannyian a formai dolgokat, és rettenetesen nehezen válunk meg tőlük. Ez a tulajdonságunk mélyen érthető, sőt megérthető, és miután mindannyian egyformán hordozzuk, nem is kell egymást kárhoztatnunk miatta. Viszont egy dolgot nem szabad elfelejteni, azt, hogy a tendencia azért mégiscsak a tartalmivá válás felé mutat. A mi saját kis életünk szintjén, és az összemberiség egész sorsának tekintetében is. Vagyis van egy folyamat, amelyikkel így-úgy mindannyiunknak együtt kell mennünk. Nekem is, amikor Krisztináról gondolkodom, és Neked is, amikor a saját életed földi formáiról gondolkodsz. Nem tudom, hogy enyém lesz-e Krisztina, nem tudom, hogy Tiéd lesz-e az, amit Te akarsz, de azt tudom, hogy ha ezek a kérdések nem válnak szépen lassan egyre jelentéktelenebbé az életünkben, akkor valami hallatlanul lényeges sikkad el.

És akkor most jöjjön a Te szempontod, amely tényleg nagyon tanulságos. Mert a tartalmivá válás, ahogy azt fent írtam, egy rettenetesen fontos tendencia, azt azonban nem az ember csinálja (gerjeszti), ő csak - ideális esetben - belekapcsolódik és követi, elsősorban saját maga átalakulásával. Ezt egyáltalán nem szabad elfelejteni. Egy falusi öreg néni népies, babonás vallásossága tűnhet nagyon tartalmatlannak, de azért ezt így direktben nem biztos, hogy elkezdeném magyarázni neki. A formátlanítás nem lehet egy ember saját személyes törekvése, jöhet belülről, jöhet helyzetekből, intuíciókból, de úgy nem, hogy én akkor most foglalkozásszerűen formátlanítok. Ezek a dolgok nagyon személyesek, nagyon nehéz megjósolni, hogy ki mennyit bír elviselni belőlük, érzékenység függő, a rá való fogékonyság nem egyértelmű, és azoknak is élniük kell valahogy, akik ma még jobban ragaszkodnak a sémáikhoz. (Egyébként csak a nagyon éles helyzetek döntik el, hogy ki mennyire, mert az összes többi csak szájalás). Richard Rohr, Anthony De Mello és más hasonló szerzők könyveit nem osztogatom fűnek-fának, csak annak adom oda vagy javaslom, akit egyrészt nagyon jól ismerek, másrészt akin azt érzem, hogy az élete természetes alakulása már elvitte őt egy kritikus pontra, ahol körülményeiből és/vagy személyes belső érzékenységéből adódóan már nyitottá vált rájuk tulajdonképpen. Tehát, nagyon köszönöm, amit mondtál, látod beépítettem a "dolgozatomba".

(A bejegyzés változatban szereplő női név kitaláció, mert a valódi személynevet ilyen nyilvánosság előtt nem kívánom megemlíteni.)

Határérték

Tekinthetünk arra határértékre, ahová tartunk és törekedhetünk felé, vagy kereshetünk kifogásokat, hogy mért vagyunk még mindig csak ott, ahol. Az előbbi inspiratív és előre mutató, a második konspiratív és visszahúzó. Ezért van az, hogy beszélni tulajdonképpen csak a határértékről szabad.

Két felkavaró gondolat

Minden leszűkítés félelemből és hatalmi törekvésből fakad. Félelmek és hatalmi törekvések irányítják azokat, akik a leszűkítéseket felkínálják, de a másik fél sem különb, ő is saját félelme és saját hatalmi törekvései által indíttatva cselekszik, amikor elfogadja azokat. Az egész csak egy alku, egy konspiratív ügylet, melyben mindkét fél emberi mivolta sérül.

------------------------------------

Nem akarok senki barátja lenni, ha a barátság azt jelenti, hogy kedvünket leljük egymásban pusztán azért, mert mi ketten egyformát hazudunk.

Civilizáció, ó!

Nagyra vagyunk azzal, hogy milyen csodálatos civilizációt építettünk fel magunk körül, bár én váltig azt érzem, helyesebb úgy fogalmazni, hogy egyszerűen belesodródtunk. Felszabadítottunk egy csomó embert, illetve azt hittük, hogy ezt tesszük, de közben mi magunk is szolgákká váltunk, mert a szabadságunkkal már képtelenek vagyunk bármit is kezdeni. Álmodtunk egy nagyot, azt álmodtuk, hogy mi vagyunk az Isten, és majd mindent szépen megoldunk. Tegye fel a kezét, aki nem ebben a káprázatban él még most is! Álmodtunk egy nagyot, és azt ami körülöttünk van, pont az álmaink terhelték meg olyan hatalmas ellentmondásokkal, hogy a körülöttünk lévő világ még soha nem volt ilyen sérülékeny és ilyen reménytelen állapotban. Ezt az álmot kéne elengedni, és rögtön egész más lenne minden. Beindulnának az áramlások a ma még blokkolt csatornákban, és bővizű folyók fakadnának a sivatagban, ahogy azt a civilizálatlan, csaknem nomád zsidó nép királya több ezer éve megénekelte Hol vagyunk hozzá képest. A technika szintjén előrébb, de a szellemi érettség tekintetében sehol.

Felébredni nehéz

Felébredni nehéz. Mindenkinek az, mindannyiunkban ugyanazok a rossz reflexek működnek, csak mindenki más álomvilágba próbál kapaszkodni. Pedig az élet pont az, hogy elengedjük saját elképzeléseinket, és hagyjuk hogy életünk változásai, alakulásai sodorjanak minket magukkal. Azokban ugyanis (és egyedül azokban) a Lét tisztán, minden sallangtól mentesen, teljes személyes valóságában bontakozik ki előttünk.

Lépések vezetnek

Lépések vezetnek át a semmin
Vágyakból, törekvésekből, indíttatásokból születtek...
Talán nem kéne a dolgokról annyit beszélni,
Hiszen a változások maguktól lettek

Maguktól lettek, nem Te hoztad létre őket,
Szolgálója vagy a Létnek nem ura,
A megváltás tényleg mindennel összefügg,
Számtalan következménye van, s akárhogy nézzük, mind fura

Kiválasztottság

Kiválasztani mindig a gyengéket szokták...
Az erőseknek nincs szükségük arra, hogy kiválasztottak legyenek.