Oda kéne eljutni, hogy ne csapjuk be önmagunkat. Merjük kimondani, hogy életünk külső héja, a kép, amelyet a világról alkotunk, nagyon távol áll a Teljességtől, hisz az csupán egy körülményeink és történetünk egyedi jegyei által nagyban meghatározott formai esetlegesség. Merjünk túllátni azokon a falakon, amelyeket rengeteg év fáradságos munkájával a minket körülvevő közeg nyomására építettünk fel magunk és a világ közé. Ne tartsuk várunkat többre annál, mint ami, merjünk kilépni a biztonság illúzióját számunkra felkínáló, ám cserébe gondolatainkat, törekvéseinket, sőt minket magunkat is börtönként fogságban tartó erődítmény zártságából, merjünk elindulni el annak a tudatosságnak az útján, amely egy tágasabb térbe vezet, amely egyszerre materiális és spirituális, sőt összeolvasztja ezt a két jellemzőt, hisz célja éppen az anyagi és a szellemi létezés egységének megtalálása. Engedjük meg mindenkinek, hogy dolgozzék rajtunk, és segítsen nekünk megérteni, hogy kik is vagyunk mi valójában, engedjük meg akkor is, ha nincs mesternek öltözve, sőt egészen más ruhában közeledik felénk (lásd emmauszi tanítványok esete). Merjük szemlélni azt a szabadságot és tágasságot, amely védvonalainkon túl tárul fel, ne ijedjünk meg a határtalan tér látszólagos ürességétől, vegyük észre, hogy tele van távlattal, fénnyel, szeretettel.
Minden görcsünk, minden bajunk abból fakad, hogy megállunk a formahatárokon ahelyett, hogy elindulnánk misztikus* távlataink felfedezése felé. Megállunk és pusztán azért, mert a menés megszégyenítőbb, mert a menésben széttörik emberi dicsőségünk hamis fantomképe. Nem arról van szó, hogy az ácsorgástól valami gyönyörű marad ki az életünkből, hanem arról, hogy az életünk marad ki abból az időből, amelyet születésünktől halálunkig itt a földön töltünk. Nem arról van szó, hogy az ácsorgással megakadunk a fejlődésben, hanem arról, hogy fokozatosan leépülünk, egyre manipulálhatóbbá, egyre gépiesebbé válunk, egyre inkább elveszítjük a kapcsolatot azzal a legbensőbb, legigazibb énünkkel, akinek mindent, például állati sorból való kiemelkedésünket is köszönhetjük. A megnyílás, a belső távlatok bejárása nem egy szellemi elit számára fenntartott l'art pour l'art különcködés, hanem minden ember alapvető létfeladata, amelyre nem tekinthetünk másként, mint az egyes ember, sőt a teljes emberi közösség boldogulásának természet adta útjára.
* A "misztikus" szót sok félrehallás terheli. Misztikus távlat alatt én csupán - e szó legegyszerűbb értelmének megfelelően - arra utalok, ami túl van az itt és most közvetlenül érzékelhetőn.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése