Pusztába kiáltó szó - tartalmibbá válás (levélrészlet)

A tartalmivá válás, a tartalom feltárulása a formák mögött, a mélységek megnyílása (és az ember oda való zuhanása) az egész élet egyik leglényegesebb vonulata, sőt azt is mondhatjuk, hogy ez pontosan az üdvtörténet, mely tükröződik minden szellemi lény legbensőbb törekvésein. Van akin jobban látszik, van akin kevésbé (bár ezek a látszat mértékek mindig nagyon viszonylagosak), de mindenkiben ezek a legbensőbb, legeszenciálisabb erők, mindenkiben ez az izzó tűz, ez a vulkán magja. Nézd Jézus életét, vagy nézd akármelyikünkét. Súlypontjaink fokozatosan csúsznak át a tartalomra, ahogy öregszünk fokozatosan távolodunk a külsőbb, konkrétabb, formaibb történésektől, és egyre inkább előtérbe kerülnek a mélyebb mondanivalók, egyre természetesebb, kötetlenebb és oldottabb viszonyt alakítunk ki a minket körülvevő formavilággal, míg aztán egy nap teljesen meg nem válunk attól a számunkra legfontosabb formától, amelyiket születésünkkor kaptunk. Nézd Jézus életét, nézd azt a tragikus crescendót, amely a minden formát levető kereszthalálba kulminált, vagy nézd a nagy öregeket, az indián sámánokat, akikről szépen lassan lekopott minden, akik életük végére eljutottak egy szabad és lelki szegény létállapotba, mert leküzdöttek magukban minden kötődést a formák iránt, és éppen ezért minden forma csodálatos szépséggel és egyszerűséggel tud tündökölni szemükben, sőt a formák egysége és ugyanarra mutatása sejlik fel abban a szelíd viszonyrendszerben, amelyet környezetükkel megvalósítanak (Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld). Kedvenc példám (nyílván személyes érzékenységemből adódóan) Radnóti Miklós, akinek az életén ezt a tartalmivá válást gyönyörűen végig lehet követni egészen a Razglednicák gyötrelméig, ezek a végletekig megtört sóhajtások talán a magyar líra első valóban formátlan versei. Erről a szelíd, megsemmisülő, de pont megsemmisülésében kiteljesedő létezés felé tartó fejlődésről szól az evangélium. E fejlődés célja az a téren és időn kívüli pont, ahol szinte összeér a lét és a nemlét, illetve ugyanannak az egynek a két arcává válik. (Persze, nem tudjuk, hogy miről beszélünk ezekkel a szavakkal, de hát pont azért megyünk oda, hogy megtudjuk.) És erre a félelmetesen gyönyörű, megrázó, a lét legmélyebb rétegeit is felkavaró üzenetre rakódott rá annyi forma, vallási külsőség (már az apostoli levelekben világosan kitapintható az ellentétes tendencia), hogy most a tartalomból már szinte semmi sem látszik. Miért? Mert ilyen az ember! Te is, én is, ő is mindenki. Mert akarja azt a tér és időn kívüli pontot, meg nem is, és ráadásul a két akarat egyszerre és egyforma erővel jelentkezik benne! Igen, benne van mind a kettő, és ez teljesen független minden külső jegytől, vallástól, foglalkozástól, mindenki vágyódik Jézus élete után, és közben mindenki őrzi a kincseit, mint a gazdag ifjú foggal és körömmel. Azokat a szűk tereket, azokat a formákat, amelyeket a lét egyszer majd, nem is olyan sokára úgyis elvesz tőle, illetve már ma is zajlik az elvétel benne magában, sőt az ő legsajátabb törekvéseiben is. Nagyon szeretem ezt a borzasztó egyszerű evangéliumi történetet, mert mindannyiunk életének legnagyobb drámája tárul fel azon keresztül, az ember hasadása, két felé menése, amelyet annyira nagyon szeretnél letagadni Te is. (Emlékszel arra a versemre, amelyet pár hete átírtál, mert az én változatom túl felkavaró volt, emlékszel, ugye?) De nem lehet, és az a jó, hogy nem lehet, mert attól történik valami, saját létünk legmélyebb ellentmondásai jelentik azt a feszültséget, amelyben tulajdonképpen egyetlen egy dolgot nem lehet csinálni csak: állni, illetve aki megpróbálja az ácsorgást, az életével fizet érte...