Gonda-Illés rendkívül érdekes (nem katolikus) könyve*, mely a nemi szerepek archetípusos gyökereivel foglalkozik (szerintem kötelező olvasmánynak kéne lennie minden jegyesoktatáson) az alábbi szavakkal kezdődik:
Aki elvesztette az Örök Mértékkel a kapcsolatát, az most kétségbeesett kapkodással keresi a formát. Mindhiába. Akárhány anyagi lehetőséget is próbál ki az ember, az Eredendő Értéket hordozó tartalom híján csak idő kérdése, mikor derül ki, hogy a forma nem hozza el a lélek békéjét. A belső harmónia tartalmi kérdés...
A baj az, hogy én ezt a Katolikus Egyháztól szeretném hallani. Mert ha a templomban fel lehet olvasni a Jézusnak és a gazdag ifjúnak a beszélgetését, akkor ezt is el lehetne mondani, hisz az utóbbi az előbbi egyenes következménye. Kicsit (de csak kicsit) sarkosan fogok fogalmazni: ha én ezt fiatalkoromban hallottam volna, és tisztán súllyal hallottam volna a templom falai közt,akkor valószínűleg egész máshogy alakul az életem. Ebben az a sarkos, hogy nem lennék máshol akkor sem, mint most, viszont, és ez a nem sarkos, ide sokkal kevesebb kerülővel jutottam volna el. Persze, a Jóisten a görbén is ír egyenesen, volt sok örömöm, van három gyönyörű és aranyos gyermekem, és van egy lány, akit a szeretetem talán át fog segíteni a káprázatból a valóságba, tehát nem panaszkodom. Viszont a fenti mondatot még mindig hiába várom attól a közösségtől, amelyben felnőttem, és amelyért, annak ellenére, hogy hat éve nem járok templomba, én magam is sokat áldoztam, sőt áldozok éppen most is. Nem siránkozni akarok, és csak azért ütöm meg ezt a drámai hangot, hogy érezd, az, amiről levelezünk, több kettőnél, és több annál, hogy van egy kicsit szerencsétlen és éretlen férfi, aki valahogy becsajozott, és most próbálja magyarázni a bizonyítványát. Amíg az egyház nem mozdul el a formákról a tartalom felé, addig nem lesz képes segíteni a hívein, akik ott próbálnak választ keresni életük feszítő, drámai kérdéseire. Formák nem kellenek senkinek, ez a világ annál már letisztultabb, mindenki a tartalomra éhes. És ha az egyház, nem mint intézmény, hanem mint közösség nem lép abba az irányba, akkor csak magát hibáztathatja azért, hogy súlytalan marad, sőt egyre súlytalanabbá válik, és előbb-utóbb légüres térbe kerül.
*Gonda István & Illés Csilla: Dallamok a szépség szimfóniájából
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése