A formát nem támadom (levélrészlet)

A formát nem támadom, mint ahogy a hatalmi ösztönt sem, viszont a túlhangsúlyozásaikat igen, mert azok illúziók, illegitim módon életkönnyítésekért felhúzott falak, és az építkezésnek, természetesen, nem a könnyítés a vége, hanem a korlátozás, a köd és a zavar, ahol tartunk. Szerintem, Te is ezt írod, amikor a szűk belátást és a széles szemlélet hiányát mondod. Aki nem kerül jó viszonyba a formákkal, azt a formák megeszik, a jó viszony pedig az, hogy nem ruházzuk fel azokat olyan jelentőségekkel, amelyekkel azok soha nem rendelkeztek, ezt már egy hete is írtam. Ha egy picit is többet teszel egy formára, mint amennyit az elbír, akkor máris borul minden. Ez történik például akkor, amikor valaki párkapcsolati problémájának megoldása során aránytalanul nagy szerepet szán nemisége külső jegyeinek (látjuk, hogy mivé lesz a belső fejlődés nélküli nemi "érés"), ez történik akkor, amikor valaki tartalmi kérdések feltétele helyett vallási külsőségekkel próbál operálni, de ugyanez történik a demokráciával is, amikor egy nagyhatalom a zászlójára tűzve és eléggé nem elítélhető módon ideológiát gyártva belőle azt megfélemlítés, katonai hatalom, végső soron piszkos anyagiak megszerzésére használja fel. (Na, pont az ideológia a forma túlhangsúlyozásának egyik eklatáns példája! Egyébként a kommunizmus is ezen bukott meg. Hogy csak forma, és nem tartalom, miközben mi azt vártuk tőle, hogy tartalom legyen, és helyettesítse azt a tartalmat, ami belőlünk magunkból hiányzott. Hát, nem jött össze! Meglepő? Egyáltalán nem az!) A formák gyönyörűek, káprázatosan szépek, csak olyanok, mint a jégvirágok, hozzájuk érni nem szabad, mert akkor végük. Nyilván metaforát használok most, de azt hiszem, azért érted, hogy mire gondolok. Ezt az elengedő, könnyű, szemlélő viszonyt a formákkal kapcsolatban meg kell érteni, erre rá kell érezni, ha nem tesszük meg egyetlen valódi pillanat se lesz az életünkben. Az pedig nagy luxus...