Gúlát építeni

Gúlát építeni a sivatagban, menteni a múlót,
Összekészíteni azt, amit soha senki nem fog magával vinni,
A sarut szépen félretenni, mezítláb gázolni, hisz nyár van

Sziklából forrást fakasztani, majd tóvá gyűjteni
A gyorsan párolgó víz hűlt helyét,
S aztán fürödni benne jó sokáig...
Egyedül, de még jobb, hogy ha párban

Engedd

Engedd, hogy életed eseményei vezessenek Téged saját egyszeri és megismételhetetlen személyes léted erőközéppontja felé. Ezen az úton egyre magányosabb és egyre sebezhetőbb leszel, de nem baj. Léted kiszolgáltatottságból, törékenységből fakadó drámaisága kell ahhoz, hogy érzékennyé válj, és másokon igazán segíteni, másokat valóban gyógyítani, szeretni tudj.

Fejlődés vagy rablógazdálkodás?

Nem magával a fejlődéssel van a baj, hanem annak az egysíkú, kiegyensúlyozatlan voltával. Mert van gazdasági fejlődés (még van egy kicsi, bár nem tudom, hogy meddig lesz, de eddig minden esetre volt), miközben egy csomó minden pusztul, illetve az egyensúlya borul. Pusztul a természeti, a szociális, a lelki környezet, pusztulnak a közösségek, pusztul a kultúra (nem egyik vagy másik ága, hanem a kultúra, a kultusz maga, illetve a rá való igény ki az emberekből), pusztul, sematizálódik, beszűkül, egyéni arculatait veszti a gondolkodás, pusztul a világlátások sokfélesége, minden egyformává válik, mindenütt ugyanazt lehet kapni, mindenütt ugyanaz az ideológia folyik a csapból, és még sorolhatnám, de nem teszem, mert ebből már értelmes ember tudja, hogy mire gondolok. Ez nem normális, mert a normális az lenne, ha minden területen egyformán menne végbe a fejlődés, vagy legalább úgy, hogy a fejlődés az egyik területen ne rombolja túlságosan a többi összetevőt.

A normális az lenne, ha hagynánk magunknak időt az újra, ha a bantu négernek nem kéne azt éreznie, hogy vagy megtanulja a számára tökéletesen idegen számítógépet püfölni, vagy esélye sincs arra, hogy bárki emberszámba vegye. Ha a "primitív" életmódot folytató közösségek számára hagynánk időt akklimatizálódni, és nem kéne szembenézniük egyik napról a másikra olyan kihívásokkal, amelyekkel nem tudnak mit kezdeni, és szét is esnek tőlük azonnal. A normális az lenne, ha hagynánk időt magunknak, és akkor tüzelnénk el a kőolajat, amikor már tudjuk, hogy mit fogunk csinálni utána, vagyis ha majd elfogy. A normális az lenne, ha nem mondanánk például a szemünk előtt lezajló éghajlatváltozás című természeti katasztrófa kapcsán, hogy a reneszánszban is volt pestis járvány, mégis túlélte az emberiség valahogy, miközben nincs pénz megmenteni annak az eszkimó falunak a szigetét, mely a felmelegedés, illetve a későbbi és kevésbé mély átfagyás miatt folyamatosan csúszik bele a tengerbe (200 millió dollárra lenne szükség, vagyis minden felnőtt amerikainak egyet kéne beadnia). A normális az lenne, ha a Hon-Kongban élő kínai WC takarítónak lenne legalább annyi fizetése, hogy egy fél ágynál többet tudjon bérelni, ugyanis ők ilyen körülmények közt élnek, ketten vesznek ki egy ágyat, amíg az egyik dolgozik a másik alszik, és fordítva. A normális az lenne, ha Indiában a 12 éves gyerekeknek nem kéne karácsonyfa díszeket ragasztgatniuk napi 14 órában egy sötét pincében ahhoz, hogy a családjuk megéljen valahogy, olyan karácsonyfadíszeket, amelyekkel Európában majd gyönyörködni fognak bizonyos kicsit szerencsésebbek. És akkor most csak pár nagyon triviális példát mondtam, amelyek éppen eszembe jutottak, de ha szánnék rá öt percnél több időt, bármeddig folytathatnám. Ez fejlődés, de nem normális, nem kiegyensúlyozott, nem embernek való fejlődés, az egész tulajdonképpen nem más, mint bizonyos viszonylag könnyen megszerezhető erőforrások felélése, születik egy csodálatos technika, miközben elveszik minden személyes, mindenki uniformizált robot emberke lesz, mert másra nyilván nem is lesz képes, mert minden mást egyébként ki is öl belőle az életben maradás kényszere. Ez a fejlődés leginkább egy rákos burjánzásra hasonlít, sajnos, ez egy nagyon jó analógia, egy egysíkú, egy irányban kontrollálatlan növekedés, mely a test normális működését egyre lehetetlenebbé teszi, végül pedig kinyír minden valódi életfunkciót.

Sokakkal ellentétben azt hiszem, hogy a fent ábrázolt jelenségcsoport, illetve a fejlődésnek ez a rettenetesen torz és kegyetlen arca nem abszolút szükségszerűség. Nem kellett volna és nem kell ezt így csinálni, és annak hogy mégis így csináltuk és csináljuk, oka van, egész pontosan az ember, leginkább az európai ember, mert a többiben több természetes intelligencia szorult, és például nem szabadítottak ki olyan szellemeket mindenféle palackokból, amelyekkel utána már nem tudnak mit kezdeni.

Egyébként mindebben semmi meglepő sincs, nézz arra, amit valaki létrehozott, és máris megtudsz egy csomó mindent az alkotóról is. Külső világunk a belső kivetülése, fejlődésünk egyensúlytalansága az ember egyensúlytalanságából fakad. Ezért gondolom, hogy a jövő záloga az ember egyensúlya, ami most nagyon nincs, ezért írom le Neked is tízezerszer, hogy a tudás mellé oda kell tenni a nem tudást, a vágyak kielégítése mellé oda kell tenni a megtartóztatást, az öröm mellé oda kell tenni a fájdalmat, az erő mellé oda kell tenni a gyengeséget és a sebezhetőséget, a logikus mellé oda kell tenni a misztikusat, stb, stb, stb. Semmit nem kell elvenni abból, amit az ember ma birtokol, minden nagyon jó, de mindet ki kell egyensúlyozni a párjával.

Persze, nem intézményesen, paragrafusokkal, mert úgy nem lehet, hanem egy olyan élettel, amelyet látva egyre többen eszmélnének rá egy kicsit arra, hogy talán lehetne bizonyos dolgokat máshogy is csinálni, és hogy az talán jobb lenne. Ettől az ember nem kevesebb lenne, hanem több, és az, amit létrehoz szintén több lenne, illetve nem csak egy mérővel mérve bizonyulna többnek, hanem egyszerre sok dimenzióban.

Szabadság

Mindegy, hogy mivé állnak össze a dolgok,

Mindegy, hogy összeállnak-e egyáltalán bármivé is,

Mindegy, hogy hová jutsz el, hogy elkaszál-e majd a gép,

Azért menj, és mondd ki, mutasd meg magadból azt, amit lehet,

Minden arányt, minden egyensúlyt és minden összetettséget

De ne mondj ki egyetlen ökölszabályt se,

És ne mondd semmire, hogy olyan nincs, mert van minden,

Hagyd a silány, vak, egysíkú, egyvillanású igét,

Amellyel mások telebüfögtek Téged

Szeretni az...

Szeretni az, hogy a másiknak adsz valamit, de nem vársz vissza semmit, tényleg és szó szerint semmit. Ám, még ez is kevés, mert amit adsz, annak a Te belső személyes valóságodból kell fakadnia, abból a találkozásból, amely által folyamatosan elfogadod a Veled tökéletesen eggyé válni akaró Isten Benned való jelenlétét. Ha nem azt adod, ami ebből a találkozásból fakad, akkor nem reménykedhetsz abban, hogy "ajándékod" a másik javára lesz. Ezért fontos az út, amely Önmagad mélye felé vezet, és ezért rossz minden, ami megállít Téged utad bármely pontján...

Helyénvaló

Popper Péter valamelyik atomfizikusra hivatkozva írja, hogy a dolgok nem rendelkeznek abszolút jósággal vagy rosszasággal, minden azon múlik, hogy milyen kontextusba kerülnek. A légy az istállóban teljesen helyénvaló, a levesből viszont ki kell halászni, a trágya a nappaliban nem mutat jól, viszont a kerti földre terítve termékennyé teszi a talajt, és még sorolhatnám a hasonló példákat. Én is azt gondolom, hogy a statikus jó és rossz kategóriákba sorolás helyett legtöbbször üdvösebb lenne a helyénvalóság kérdését felvetni, igaz, az nem annyira megfogható, hisz a kontextusok állandó változásával a helyénvalóság foka is állandóan változik. Ami tegnap előremutató volt, az ma már lehet lehet visszatartó, ami ma tűnik előremutatónak, azt lehet, hogy a holnap eseményei fogják meghaladottá tenni. Az a szemlélet, amelyik nem operál túl erősen a dolgok abszolút ítéletével, viszont hajlandó a változó körülmények szerint azokat újra és újra mérlegre téve követni a közeg átalakulásait, pontosabban tudja megragadni a valóságot, mint a statikus, bebetonozott bizonyosság. Nem az az erős, aki kitart egy valamikor leszögezett álláspontjában, hanem az, aki nem retten meg saját korábbi következtetéseinek állandó újragondolásától. Az előző egy pontban áll, míg az utóbbi úttá válik. És egész mellékesen igazsággá és életté is. Legfeljebb ezt ő maga nem fogja világosan érzékelni...

Advent után

Olyan nincs? Lehet, de nem gondoltál arra, hogy talán pont Neked kéne létét a nem-létből kiszakítani?

----------------

Mennyire kell széttörnöm ahhoz, hogy össze tud szedni magadat bennem?

----------------

Azért nem jöttél el, mert még nem vagyok egészen egy?

----------------

Fedezékek és kibúvók keresése nélkül farkasszemet nézni a pillanat csupasz, sallang és káprázatmentes egyszerűségével, lehántva róla mindent, ami nem tartozik hozzá, vállalni azt törékenységével és mulandóságával együtt... Van ennél nehezebb, embert próbálóbb feladat?

----------------

Hiányodat nem lehet megszokni. Most is ugyanúgy fáj, mint öt éve...

----------------

Az élet egy bizalomépítő tréning.

----------------

Boldog Karácsonyt!

2014. karácsonyán

A lassan mindenhová elérő, mindent egyre jobban befolyásoló Európa gyökerű nyugati civilizáció kiválóan mutatja azt a belső meghasonlottságot, amely az ember kreativitása és sikereitől megrészegedő önérzete között mutatkozik. Ez a civilizáció bizonyos értelemben nagyon nagy fejlődést produkált, azonban ez a fejlődés pont az ember gőgje, beképzeltsége miatt nem egy kiegyensúlyozottságban, nem egy szellemi rend keretein belül zajlott és zajlik le, sokak vére tapadt és tapad hozzá ma is. Mondhatjuk, hogy nem mi vagyunk a főhunyók, és ebben bizonyára igazunk is van, azonban be kell látnunk, hogy mi magunk is itt nőttünk fel, létünk külső héjait ennek a közegnek köszönhetjük, és közben nagyon sok tekintetben mi is a haszonélvezőivé váltunk. Talán pont ezért olyan nehéz megszabadulnunk azoktól a gondolkodási sémáktól, amelyet a nyugati civilizáció is kitermelt magából az önigazolás céljával. Talán ezért olyan nehéz valóban elég tágas ölelésűvé válni, és felkarolni az embert hovatartozásától és minden egyéb külső jegyétől teljesen függetlenül. Mégis azt gondolom, hogy azoknak, akik már egy kicsit érzik a lét e nagyobb távlatokban feltáruló követelményeit, létszükséglet lesz elindulni és keresni a gyógyulás és a gyógyítás útjait. Nem azokra a folyamatokra gondolok, amelyek a lokális környezetünket igyekeznek élhetőbbé tenni, bár azoknak is megvan a jogosultságuk, viszont csak akkor, ha a létező legmélyebb összefüggések figyelembevételével, vagy legalább a figyelembevételre való erős és tudatos törekvés szándékával közelítenek. Ha nem így tesznek, minden jónak tűnő látszatuk ellenére is csak fokozzák a bajt. Azokra a folyamatokra gondolok leginkább, amelyek szembesítik az embert magával, a lénye legmélyén meghúzódó és onnan még mindig ki nem ölt, isteni eredetéből fakadó "hőjével", megszentelt teremtettségével. Egyedül az odatartó zarándoklat tudja lekoptatni rólunk a hasznavehetetlen göncöket, és azokat a páncélokat, amelyeket félelmünkben magunkra öltöttünk. Az anyagi valóságban való gyökerezés fontos, senkit se biztatnék arra, hogy próbálkozzék ilyen irányú kapcsolódásainak felszámolásával. Ám látni kell közben, hogy az anyag magában halott és minden más, a legszentebbnek kikiáltott dolgok is halottak lesznek, ha pusztán anyagivá válnak. Ha kezedbe veszel egy csésze teát, élvezd ki az utolsó cseppig a tea anyagi valóságát, de ne felejts el közben legmélyebb, legszellemibb valóddal is jelen lenni ott, ahol a tea anyagi valósága minden varázsával, illatával, gőzével együtt megjelenik. Ne bántsd, ne tagadd az anyagot, de létét egyesítsd a szellemi léttel, ahogy a megtestesülő Jézus is szellemivé tette saját testének templomát. És ugyanígy járj el mindennel, ami az életedben adódik, minden örömödet és minden fájdalmadat, helyzeteid minden esélyét és veszélyét, minden sikeredet és minden kudarcodat, minden erődet és minden sebezhetőségedet, minden kiszolgáltatottságodat és minden reményedet így fogadd el, és mindent egyesíts magadban azzá, aki vagy, azzá, aki az Egy Benned megnyilvánuló teljessége...

Tölgyessy Péter elemzése után

E levelemre* érkezett reakciók alapján van egy olyan érzésem, hogy kicsit félrement az üzenetem, és a lényegi mondanivaló elsikkadt. Távolról sem Tölgyessy Péter vagy az ő írásának magasztalása volt a célom. Sokkal inkább rá akartam mutatni egy olyan ellentmondásra, amely a kezdetektől áthatja az európai civilizáció fejlődését, és amely mégis nagyon nehezen exponálódik. Illetve ha exponálódik is, nagyon nehezen kötődik a fejekben azokhoz a problémákhoz, amellyel például a mai magyar közéletben is szembe kell néznünk. Ennek a civilizációnak a globális méretű terjeszkedése, amely a gyarmatosítás óta megfigyelhető (és azóta csak a módszerek változtak) egy olyan egyeduralom felé viszi el az össznépi társadalmat, amely rettenetes kockázatokat rejt magában. Ez a borzalmas távlat természetesen nem von le semmit azoknak az emberi teljesítményeknek az értékéből, amelyeknek köszönhetően bámulatos eredményeket értünk el a megismerésben, és bámulatos haladást az emberek szolgálatában, viszont látni kell, hogy az egész folyamat egy olyan közegben zajlott és zajlik, amelyet alapvető tisztázatlanságok terhelnek. Erről nagyon sokat lehetne írni, és valószínűleg fogok is még. Egyelőre csak annyit mondok, hogy semmi csodálkozni való sincs azon, hogy olyan rendű és súlyú tehetetlenségek, mint amilyenek ma Magyarországon megfigyelhetők, megjelennek a világban. És ha ezeknek a problémáknak a gyökerét nem oda kötjük, ahol ezeknek a problémáknak a gyökere van, akkor képtelenek leszünk bármit is lépni, sziszi-fuszi módon, ugyanazoknak a hibáknak a százezerszer történő elkövetésén keresztül fogunk felőrlődni, miközben nyilván nem oldódik semmi, csak az idő és az esélyek múlnak el... Ja, Boldog Karácsonyt!

*Lásd a Tölgyessy Péter elemzése című bejegyzést kicsivel lejjebb!

Egyszer úgy is...

Tudom, hogy egyszer úgy is visszajössz...
Akkor mért ne jöhetnél mondjuk éppen holnap :-)?

Az egyetlen út

"Magamban élem át már mindazt mi hátravan, nem nézek vissza többé, s tudom, nem véd meg engem sem emlék, sem varázslat" mondja Radnóti* a tökéletes elhagyatottság tiszta állapotának nekivágva. Azt hiszem, az egyetlen út oda vezet, mert az ember tényleg szeretni akar, és az csak ott lehetséges.

*Sem emlék, sem varázslat című versében

Tölgyessy Péter elemzése

http://index.hu/belfold/2014/12/22/tolgyessy_peter_elemzes_elso_resz/

Na, ez végre egy olyan cikk, amely egy nagyon picit meghaladja a "zsigerből lerohanok minden jobbost" című életérzést, annak ellenére, hogy az alapproblémát ez sem mondja ki. Számomra az alapprobléma az, hogy ha a demokratikus nyugat minden ellenségét legyőzi, akkor olyan gyönyörű centralizált világhatalom jöhet létre, amelyhez hasonlítható totális diktatúrára még soha nem volt példa, és az olyan rombolást vihet végbe az emberi élet egészén, amelyhez képest a koncentrációs táborok borzalmai elszigetelt kis mezei döfködések voltak. És miután én ezt a veszélyt - sokakkal ellentétben - nagyon jól érzékelem, elég nehezen szánom rá magam arra, hogy a más típusú útkeresések egyébként elég jól indokolható és tudományos érvek ezreivel alátámasztható nyílt megtámadásának irányába gyorsan elmozduljak. Az így kialakult lehetetlenség számomra nagyon komoly figyelmeztetés arra, hogy az ember engedje el hagyományos gondolkodásának kereteit, és induljon el új dolgok felfedezésére, vagy inkább nagyon is régi de régen elfelejtett dolgok újrafelfedezése felé.

Bédekker igény

Minden emberben zsigeri vágy él arra, hogy valamilyen bédekkere legyen az élethez, egy szabálygyűjteménye, amelyből mindent szépen kiolvashat, minden ember nagyon-nagyon szeretné, ha valaki pontról-pontra megmondaná neki, hogy mit kell, és mit nem szabad csinálnia. Kicsi korunk óta keressük magunk körül az ilyen fogódzókat, és ami már egy kicsit is annak tűnik, abba rögtön belekapaszkodunk. Ezért van az is, hogy általában tökéletesen félreértjük az olyan nagy szellemi tanítókat, mint amilyen például Jézus vagy Buddha volt. Azt várjuk tőlük, hogy megrajzoljanak számunkra egy koordinátarendszert, amelyhez igazodhatunk, amelyben mérhetővé tudjuk tenni magunkat, illetve tanításukra máris úgy tekintünk, mintha azzal egy ilyen koordináta rendszert írnának le. Pedig nem ezt tették, hiszen komoly ember ilyen önkényes lépést nem is tenne soha.

Az általános relativitáselmélet kimondja, hogy minden vonatkoztatási rendszer teljesen egyenrangú, és semmilyen alapunk sincs arra, hogy bármelyiket kitüntetettnek kezeljük. Einstein a fizikai valóságról beszél, de tanulsága a szellemi valóságra is gyönyörűen átvihető. A lét fontos mozzanata az, hogy mi emberek tökéletesen el vagyunk veszve a világmindenségben. Az a hely, ahol éppen tartózkodunk, semmilyen speciális megkülönböztetéssel nem rendelkezik, ugyanazok a törvények vonatkoznak ránk, mintha bárhol másutt lennénk. (Már az is megkapó és csodálatos, hogy az emberi élet nem a világmindenség egy különleges pontján, hanem egy teljesen átlagos galaxis egyik félreeső naprendszerében jött létre, valószínűleg azért, mert különleges pont a világmindenségben tulajdonképpen nincs is.)

Térjünk vissza ezután a szellemi tanítókhoz, vagy akár a tanításhoz magához. Miről szólnak a tanítók, és miről szól a tanítás tehát, ha nem a koordinátarendszer kijelöléséről? Ha folytatni akarom a fizikai analógiát, akkor azt mondhatom, hogy a tanítás az erőtér szerkezetéről szól. Azokról az összefüggésekről, amelyek koordinátarendszertől függetlenül mindenütt egyformán érvényesek. Arról, ami független a kultúrától, amely körülvesz minket, független attól a szellemi környezettől, amelyben felnőttünk, független minden történelmi és földrajzi esetlegességtől, amelybe beleszülettünk. Ha valaki ezekben a Tanításokban nem ezt a mindenben közöset látja, akkor az csak azt jelenti, hogy a tanítás lényegi magját még nem ragadta meg, akkor az azt jelenti, hogy megakadt bizonyos, külső, formai héjakon, vagyis még nem igazán érti azt, amiről szó van. Ez egyébként egyáltalán nem meglepő, hiszen a tanítás megértésében még mindnyájunknak nagyon fontos feladataink vannak. Meglepődni inkább azon lehet, ha valaki azt hiszi, hogy neki már nincsenek ilyen feladatai, mert ő már a teljes igazság birtokosa. Arra ugyanis egyetlen épeszű magyarázat van. Az illető fél továbbmenni az úton.

Találkozásban

Azok a pillanatok maradnak meg, amelyekben valamilyen találkozást tudsz átélni. Törekedj arra, hogy állandóan egy találkozásban élj. Ha más éppen nincs kéznél, találkozz önmagad belső, személyes valóságával.

Teljesen félrevitte

Az Egyház tulajdonképpen teljesen félrevitte az Evangélium üzenetét. Ahelyett, hogy azt a végtelen misztériumra utaló nagyon finom, nagyon szelíd, nagyon megengedő, de mellette mégis nagyon bátorító jelzések gyönyörű sorozatának tekintette volna, ahelyett, hogy felismerte volna az abban rejlő, illetve abból kibontakoztatható távlatot és vitalitást, kiragadott magának egy szigorú, leszűkítő és egyáltalán nem életszerű értelmezést, és azt arra használta fel, hogy hatalmi pozícióba kerüljön vele. Persze, ezen semmi csodálkozni való sincs, és emiatt nem is szabad haragudni senkire, hisz mi, egyes emberek, mi mindannyian pontosan ugyanezt tesszük egyéni kis életünk síkján. Önkényesen kiragadunk és/vagy kreálunk néhány értelmezést csak azért, hogy meg tudjuk magyarázni a bizonyítványunkat, csak azért, hogy megfoghatóvá tegyük a megfoghatatlant, csak azért, hogy úgy tűnjék, mindent értünk és mindent az ellenőrzésünk alatt tartunk, vagyis hatalmat gyakorolunk életünk minden mozzanata felett. Hát, nem! Ez csak egy hatalmas illúzió, egy világméretű káprázat, még akkor is, ha elég jól tartja magát. Nincs bizonyítvány, nincsenek osztályzatok, az üdvösség megközelítésének nem volt, nincs és nem is lesz soha mérhető és kiszámítható foka, nincs értelme azt mondani, hogy az üdvösség felé vezető úton bárki előrébb vagy hátrébb járna, hiszen mindannyian más irányból megyünk, és nem létezik olyan koordináta rendszer, amelyik a sok milliárd dimenzióban való haladásokat képes lenne összehasonlíthatóvá tenni. Nincs egyetlen sor se az evangéliumban, amely arra utalna, hogy így kéne gondolkodnunk, és nincs egyetlen olyan érv sem benne, amely akárcsak felvetné egy ilyen közelítés szükségességét. Jézust annyiban kell követnünk, hogy abból az egységből kiindulva, amelyet saját belső, személyes valóságával minden ember megélhet, merjünk nekivágni egy semmi konkrétumot nem tartogató, teljes mértékben beláthatatlan és előre teljesen felmérhetetlen következményekkel járó útnak azért, hogy mások élete több, világosabb, érettebb, áttetszőbb, szeretőbb vagyis valódibb legyen.

Nincs út

Nincs út Előtted. Ha mégis azt hiszed, hogy van, akkor annak csak egy oka lehet: valaki vezet Téged a saját kénye-kedve szerint. Nincs út Előtted. Az út Te vagy, illetve azzá válhatsz, ha mész. Úttá válhatsz, a Lét teljessége felé vezető úttá, de csak akkor, ha vállalod egészen az úttalanságot. Kérlek, tedd meg értem!

Egy bükki kirándulás emlékére

Szerelmes, harcos énem oly sokat tett értem,
Magányt, fájdalmat tűrni oly sokat tanított,
Megérted majd, ha felmászol Te is a hegyre,
S csúcsáról magadat nagy ívben elhajítod

Törd már végre ketté azt az édes almát,
És legyen enyém a mérgezett fele,
Az élet hamar véget ér, de ma még itt van,
Hát, ne kíméld magad, szeretkezz vele :-)!

Egyetlen eszme sem

Egyetlen eszme, egyetlen izmus, egyetlen lelkiség, egyetlen vallás sem tudja megmagyarázni az embert, sőt egyetlen egyikünket sem, mert még a legalávalóbbnak tűnő embertársunk is több valamennyinél. A körülöttünk lévő világ és a körülöttünk élők összetettségének, mélységének, tágasságának, szédítő távlatainak szemléléséből fakadó megrendülésünk lehet az egyetlen alap ahhoz, hogy bármit is tegyünk másokért. Ne féljünk attól, hogy ez a megrendülés fontos dolgoktól vonja el a figyelmünket, ugyanis ennek éppen az ellenkezője történik. Ettől a megrendüléstől áll személyiségünk, vagy inkább azt mondanám, személyes valóságunk arra a pályára, amelyen már szabadon, korlátok nélkül növekedhet, amelyen látásunk, értésünk tisztulni kezd, és amelyen egyre világosabbá válik számunkra nem egy leszűkítő, leegyszerűsítő, dobozoló külső hatalmi törekvés sematizmusa, hanem életünk egyedi, soha senki által újra nem játszható, csak hozzánk kötődő, csak tőlünk várt küldetése.

Még

Az életünk nem azoknak az elméleteknek és elveknek az összessége amelyekbe félelemből a lét gazdagsága és megfoghatatlansága elöl menekülve leképezzük magunkat Az életünk a jelenvaló de máris múló pillanat minden esélye adottsága zenéje színe íze bája és az a dráma hogy mi mindezekből alig tudunk valamit megragadni és amit mégis megragadunk azt is el kell engednünk máris

Az élet nem egy matematikai egyenlet de még csak nem is egy gazdasági szociális vagy társadalmi probléma amelyet meg kell oldanunk hanem egy személyes valóság akivel egy kicsit eggyé lehet válni Néha több valódiság van egy szempillantásban mint egy könyvtárnyi tudományos elméletben Azokból az ördögi körökből amelyekben mindannyian őrlődünk talán pont az ilyen rendű felismerések tudnak minket továbblendíteni

A legtöbb amit az ember tehet az hogy megpróbálja a lehető legteljesebben átélni a számára éppen megadatott pillanat jelenvalóságát Az elméletekkel az elvekkel és általában minden leszűkítéssel pont az a baj hogy azok az embert kivezetik saját jelenvalóságából és ezáltal súlytalanná virtuálissá valótlanná teszik létét

A legszebb imádság

A legszebb és Istennek leginkább tetsző imádság nem más, mint a jelenvaló pillanat minden örömének és minden fájdalmának, minden gazdagságának és minden hiányának, minden esélyének és minden veszélyének, természetes egyszerűségének és végtelen összetettségének, napsugaras tündöklésének és drámai távlatainak, mulandóságának és örökkévalóságának, egyszeri és soha meg nem ismételhető voltának, minden abban rejlő találkozásnak és minden az által elénk táruló kitaszítottságnak a mind teljesebb, mind mélyebb, mind intenzívebb átélése.

Csak Rád

Elképesztőn sok idő ment el a gyógyulásra
De most hogy már a kertek alatt jársz
(szinte a lépéseidet is hallom)
És tudom hogy mindjárt megérkezel
Csak Rád akarok gondolni
Senki és semmi másra

Elvállalom

Elvállalom a percek ürességét
Hisz nem sokára úgyis széttörök
Ami múlandó az legyen múlandó
Ami örök az maradjon örök

Van olyan fogadalom

Van olyan fogadalom
Amelyet üdvösebb
Elbukni mint megtartani
Mert megtartása dölyfös és kihívó
De bukása megrenget szíven üt
Hisz ahol élő van ott az élet élni akar
S utat talál magának szinte mindenütt

Kitartok

Nem vagyok én nagy király
Nem vagyok vitéz lovag
S a fájdalomtól is félek
De kitartok Érted mégis
És amíg nem jössz vissza
Tűröm csendben hogy élek

Azért hiányzol

Minden nézőpont függő
Semmi sem teljesen jó
És semmi sem szín rossz
De azért nagyon hiányzol
Édes Egyetlen Test
Édes Egyetlen Lélek...

Olyan sokáig vártam Rád!
Lassan szerethetnél megint
Lassan visszajöhetnél hozzám
Hiszen tisztul belőlünk a méreg

Ritkán

Lelkek ezrei jönnek özönlenek köröznek
Majd dolgukat bevégezvén a mélybe zuhannak
Ám hercegnő nem születik minden bokorban
És a százezredik szó is csak ritkán adódik annak*

*Akinek kell, az érti...

Érted tartom

Érted tartom fel pusztuló magányomat,
És a fájdalom hiányát is Érted tűröm el,
Segíts hát azzá válni, aki mindig is voltam,
Ne menj el, ne hagyj el, ne létezz nélkülem!
Egyszer már kérdeztél, s én akkor szépen,
Nagyon-nagyon szépen válaszoltam

Érted mentem át ezer forró pusztán,
S míg a lélektörések délibábja játszott,
Jöttél velem szembe, valódi ott egyedül Te voltál,
Időt, borzasztó sok időt szakítottam ki Érted,
A létezés múló sodrában várok Rád azóta is,
S közben csak zúg, csak zúg a zsoltár

Kínozz!

Azért fekszem le Eléd pőrén,
Hogy talpam legérzékenyebb pontjain át kínozz,
Puha kezeddel simítsd először végig,
Térképezd fel az erek közét,
Tapintsd és gondold ki,
Hogy hol kezded el...

Az első pár tű még lehet pici, és óvatos a szúrás,
De aztán bátrabban és nagyobb tűvel is folytathatod,
Mindegy lesz, hogy mit érzek, mert tűrni fogom, csak vigyél,
Ne hagyj el, vigyél magaddal az úton oda,
Ahol elválik egymástól
A lét és a lét érzékelése,
És aztán úgy borulj rám sírva, zokogva, ölelve,
Mintha legjobban Neked fájna az,
Hogy én is itt vagyok,
És véletlenül épp Veled.

A szerelmes nő vallomása

Érted születtem
Azért hogy érzékeld és keresd bennem széthasadt lényed hiányzó felét s a töredékes lét fájdalmát magadban átélve tanuld velem hogy ketten kivé lehetnénk
Azért születtem hogy lásd és tapintsd rajtam mindazt aminek még a káprázatát sem tudod nélkülem birtokolni
Azért születtem hogy önző szenvedélyed végül üvöltve belém szakadjon s hővel izzással borítson be minket
Azért születtem hogy körülöttünk és bennünk lassan hamuvá égjen e szörnyű nagy magány utolsó előtti fedezéke

A tartalmat

A kibontakozás része lettél, vállald,
De a tartalmat, s ne egy formát,

Töretlen hullámok sodornak el,
S feloldják Benned az egyformát.

Mi mindent (300. bejegyzés)

Mi mindent végigzuhantam már, hány falon,
Hány kőkemény lélekhatáron varázsoltam át magam érted,
Hamis egyensúlyokról leváló fényes káprázat foszlányok között
Repültem bele az éjszakába

Először még rettegtem tőle, de aztán már félni sem volt erőm,
Mert a semmi és a minden határán elkezdett tisztulni
A kép, a látás, a fájdalom és a fájdalom maró hiánya,
S e térben akkorát szédültem, hogy még mindig attól vagyok kába

Nem az a hős

Nem az a hős, aki nagy tetteket visz végbe,
Hanem az, aki a világot és benne magát figyelmes alázattal szemléli,
Meri észrevenni az éppen múló percben rejlő távlatok káprázatos gazdagságát,
Meri átélni a jelenvaló pillanat minden szépségét és báját, örömét és fájdalmát,
Minden esélyét és veszélyét, minden megismételhetetlenségét és esetlegességét,
És bízik abban, hogy pontosan a szelíd szemlélésben és az átélésében
Oly természetes módon feltáruló, legtöbbször nagyon egyszerű,
Néhányszor viszont drámaian szívszakasztó indíttatások
Fogják megmutatni számára azokat a tennivalókat,
Amelyek elvégzése végett a földre született,
Miközben felismeri és kimondja, hogy minden egyéb,
A kötelességérzet álruhájában tetszelgő nyugtalanságát
Csupán kívülről származó tiszteletlen, gonosz,
Személyes létének legitim autonómiáját
Megalázni, sőt lerombolni
Illetve azt kisajátítani vágyó
Hatalmi törekvések hamis késztetései
Keltik és táplálják benne

Mindig alkotni kevés

Mindig alkotni kevés,
Mert ideje van a nem alkotásnak is,
Amikor a formát elhagyni, s nem létrehozni kell,
Amikor több erő van az elengedésben,
Mint a makacs ragaszkodásban
Hisz az elvetett mag talán jó földbe hull s kikel,
De a megtartott, el nem szórt élet biztosan szétaszódik
Valamit múlni, zuhanni hagyni nehezebb, fájóbb, de olykor mégis
Emberségesebb, sőt termőbb, mint foggal-körömmel őrizni azt,
Az ország, a mennyeknek országa is a lélekben szegényeké,
Akiket túl sok tan, vallás, hitelv súlya nem nyomaszt,
S akik ezért könnyen indulnak, s mernek menni
Az úton, mely átvezet szinte mindenen...
Csak a konok ember hiszi,
Hogy kijátszhatja
Hanyatlását,
Sorsát,
De nem!

Te csak arra figyelj

Te csak arra figyelj, hogy a szeretet növekedjék Benned, formáját, eszközét és ajándékozottját majd megleli ő maga.

Ne szomorkodj

Ne szomorkodj amiatt,
Hogy az élet Rajtad

Jó néhány sebhelyet hagyott
 

Mert aki nem bukja el a sok kicsit,

Az majd elbukja az egyetlen nagyot

A világmegváltás

A világmegváltás azok időtöltése,
Akik valamilyen sérülésük folytán képtelenek arra,
Hogy egyszerűen csak éljenek.

Persze, az egyszerűen csak élők
Ugyanúgy részt vesznek a világ megváltásában,
A különbség csupán annyi,
Hogy az előbbiek
Ennek tudatában vannak,
Miközben az utóbbiak saját világmegváltó szerepükről
A leghalványabb elképzeléssel sem rendelkeznek.

Nem tudom

Nem tudom, hogy képes leszek-e a sokra, de azt tudom, hogy kevéssel nem akarom beérni.

A szerelmes nő

Azért jöttem el hozzád, hogy lemezteleníts, belém hatolj, megsebesülj miközben engem is megsebesítesz, és így végül magadra találj bennem.

Személyes valóság

Vedd észre, hogy a körülötted lévő valóság személyes, és életed minden fontos döntését abból a törekvésedből származtasd, amellyel ezt a személyes kapcsolatot fedezed fel, és érted meg egyre teljesebben. Ne engedd senkinek, hogy ettől eltérítsen. Sokan vannak, akik gyávák megtenni ugyanezt. Ők leszűkítésekre alapuló, és ezért súlytalan következtetéseik megtámogatására követőket keresnek maguk köré. Soha ne állj közéjük, őrizd mindig azt a megismételhetetlenül egyedi személyeset, amit Te kaptál, mert Számodra az az egyetlen létlegitim alap mindahhoz, amit nap mint nap teszel.

Megint kissé felindulva (levélrészlet)

Látom a formában reménykedő, a formára építő, a formában magának mulasztásaira és a tartalmi kérdésekig való el nem jutására igazolást kereső és ezért a formákhoz foggal-körömmel ragaszkodó, sőt a formáért bármilyen kegyetlenségre, a legnagyobb lelki nyugalommal megvetni, lenézni, akár ölni is képes ember abszurditását, megakadását, létből való kizökkenését. Látom magam előtt az izmusok harcosait, akik nem akarnak túllátni egyetlen valahogy rájuk tapadt vagy általuk kiválasztott és ezért számukra kedves, de egyébként teljesen önkényes leszűkítésen, és látom magam előtt e leszűkítések szörnyű következményeit, látom az erők, az energiák emiatt való szétforgácsolódását, a valódi lét folyamatos leépülését, a totális gyökértelenséget, minden virtuálissá válását, a virtuális szerelmet (amellyel pont annyi a baj, hogy lassan már csak színtiszta forma minden tartalom nélkül), látom a virtuális gyerekeket, akiket formákkal halmozunk el, meg izmusokkal, mert más olyan, amit adhatnánk, már nekünk magunknak sincs, és látom azt a poklot, ahová ezek a virtuális gyerekek a mi örökségünk birtokában, a mi széthúzásunkat, a mi tartalmatlan életünket, a mi homokra épült várainkat, a mi szűkmarkúságunkat látva és attól tökéletesen besülve és kiégve ezt a világot majd vinni fogják. Látom azt a poklot, és ismerős nagyon, mert magam is végigjártam, és nem akarok visszamenni oda, ahol egyszer már voltam. Nem akarok egyetlen formában sem bizakodni, és nem akarom azt sem, hogy bárki körülöttem formákban bizakodjék, vagy formákban való bizakodásra buzdítson másokat. Nem akarom sem megismételni, sem megismétlődni látni azokat a szörnyűségeket, amelyeket a legkülönfélébb hitelvek vonalán haladva szinte mindannyian elkövettünk, nem akarok horizontális síkon áthelyeződni akkor, amikor a Lét a mélységek és a magasságok bejárására hív. Nem akarok fészekmelegséget, óvó nyájat, kényeztető közösséget magam körül, nem akarom egy nem létező biztonság hamis érzetét, nem akarom megideologizálni a saját tehetetlenségemet, és nem akarok elfogadni semmilyen létrenddel ellentétes, valakinek a hatalmi törekvéséből fakadó könnyítés súlytalan ígéretét. Végig akarom küzdeni a saját életemet, a saját tehetetlenségemet, és köszönöm szépen, nem kell az, hogy más oldja meg helyettem a feladataimat, mert nem tudja, mint ahogy én sem tudom megoldani az övét...

Még egyszer a forma és a tartalom viszonyáról, és arról is, hogy mért nem vagyok rendes, templomba járó katolikus (levélrészlet)

...Azt mondanám, hogy a tartalom egy dolog belső lényege, léte, míg a forma azon külső, felszínesebb attribútumainak az összessége, amelyek erre a belső létre utalnak, azt számunkra valamennyire megfoghatóvá teszik. Nem könnyű erről beszélni, hisz a szavaink és a fogalmaink is inkább formaiak, mint tartalmiak, de azért meg kell próbálni, ám tudván, hogy amit mondunk, az csak példabeszéd lesz, mint ahogy Jézus is nagyon jól tudta, hogy minden szava csak parabola, és azért is választotta mindig, illetve nagyon gyakran a példabeszéd műfajt a tanításához, erről az áprilisi hosszú levelemben már írtam, vedd elő, olvasd el újra, ha nincs meg, szólj, akkor megpróbálom előkeresni én. Az én példabeszédem most legyen egy amfora, egy hellén tárolóedény, hogy konkrétabb legyen, küldök róla képet is, lásd a csatolt file-ban. Ez a tárolóedény kétségkívül létezik, és a léte egy végtelenül összetett, végtelenül nehezen meghatározható valami, vagy talán még jobb úgy mondani, hogy létének megragadását csak közelíthetem pár formai jellemzőjének leírásával. Elmondhatom róla, hogy hogyan néz ki szemből vagy alulról vagy felülről, elmondhatom, hogy milyen színingereket vált ki a szememben a nézése, megtapogathatom, felszíne lehet sima a máztól, vagy porózus a máz hiányától, funkciója lehet víz tárolása, de használhatom vázának is vagy a szobám díszítésére, mert vonalai kellemes megnyugtató érzéssel vagy esztétikai élménnyel ajándékoznak meg. Ezek mind formai jellemzők, amelyek megragadnak, kifejeznek valamit az amfora létéből, de ugyanakkor az is biztos, hogy soha nem fognak minket elvezetni az amfora létének tökéletes megértéséhez, akármennyit is beszélek róla, az nem lesz az amfora létének a teljessége, az utóbbi örökké titok marad, mondhatom úgy, hogy akármennyire is behatolok az amfora létének megértésébe, mindig marad egy misztikus távlat, amely azon túl van. Pedig egyelőre még nem is személyről, csupán egy tárgyról beszélek.

A tartalmi és formai között nincs hierarchikus viszony. Nem több a tartalom a formánál, nem több a forma a tartalomnál, a kettő együtt létezik, és egyformán fontos a lét belső logikájának összefüggéseiben szemlélve. Az a tartalom, amely nem rendelkezik formával, megragadhatatlan és ezért hasznavehetetlen az ember számára, de ugyanúgy értelmetlen csak a formáról beszélni a tartalom nélkül, pedig hányszor megtesszük mégis! Nincs alá vagy fölérendeltség köztük, de hatalmas, szinte antagonisztikus a különbség a létrendben betöltött szerepüket illetően, pont az, amelyet az előző bekezdés első mondata említ, és ezt a különbséget érteni és tiszteletben tartani kell. Itt van az a pont, ahol a saját létében meghasadt, megtört ember, általában pillanatok alatt eltéved, vagy összemos, és átláthatatlanná tesz maga és más számára is mindent. Hogyan? Pontosan úgy, ahogy már annyiszor leírtam az utóbbi leveleimben, de úgy érzem, hogy még mindig roppant irritáló Számodra, a formai >> tartalmi behelyettesítéssel. Hogy a formát nem úgy használja, hogy a tartalomhoz egyre közelebb kerüljön vele, hanem úgy, hogy a formára rámondja, ráhazudja, hogy az már a tartalom, hogy a tartalmi felé vezető úton megállhasson, a továbbmenés gyötrelmeitől megszabadulhasson. Rámondja a formára, hogy az már a tartalom, és innentől kezdve tulajdonképpen vége is a dalnak. Illetve nem csak vége a dalnak, hanem rettenetes szenvedések hosszú sora kezdődik a lét alaprendjének nem elfogadása, a lét alaprendjével való szembemenés ténye miatt, és annak következtében.

Ez több kettőnél, és azt gondolom, hogy most, a XXI. század elején ezt nagyon-nagyon kell érteni. A forma kell, de nem arra, hogy a tartalmat kiváltsa, hanem arra, hogy a tartalom felé jutásunkat valóban segítse. A forma szerepe az, hogy a tartalomhoz elvezessen minket, és nem az, hogy önmagára terelje a figyelmünket. Itt a különbség az imádás és a bálványimádás között, itt a különbség az "i" betű, és a pont nélküli "i" betű között, erről pedig augusztusban írtam az egyik Pusztába kiáltó levelemben. Elolvasod Te figyelmesen a leveleimet :-)? Leírtam, hogy a régi zsidók úgy féltek a bálványimádástól, mint a tűztől, és leírtam, hogy bennünk, modern emberekben ennek az eltévelyedésnek már az esélye, mint lehetőség, sem merül fel, miközben nyakig, vagy inkább a fejünk búbjáig benne ülünk a formák istenítésében, vagyis a bálványimádásban. Amíg ezt nem vesszük észre, nem mondjuk ki, addig ne csodálkozzunk azon, hogy a vallás erőtlen, képtelen választ adni sorskérdésekre, képtelen azzá a fénnyé válni, amivé Jézus szánt (nem a vallást, hanem) minket. Mert ahogy már nagyon sokszor írtam, nem a vallás erőtlen, hanem mi vagyunk azok, akik a vallást rosszul interpretáljuk, és olyan jelentőséget tulajdonítunk neki, amivel az sohasem rendelkezett. Nem arról van szó, hogy kisebb vagy nagyobb jelentőséget tulajdonítunk, mert nem számszerűsíthető, nem összemérhető a kettő, hanem arról, hogy a tulajdonított jelentősége minősége rossz, nem helyénvaló, nem odavaló, ahová a Lét azt szánta. (A bűn sohasem abszolút rossz, a bűn mindig nem helyénvalóság, erről is írtam már. Ha a trágyát beviszem a szomszédom lakásába, bűnt követek el, ha szétterítem a kertjében, lehetséges, hogy nagy jót, vagyis a trágya se nem jó, se nem rossz, én leszek jó vagy rossz, attól függően, hogy hová teszem az állataim ürülékét.)

A forma kell, mert forma nélkül nincs kapcsolatunk a Léttel (Jézus ezért jött el közénk például, ezért volt a megtestesülés), de a forma és a Lét teljessége között, mindig ott van a még felderítetlen, és felderítésre váró misztikus távlat, na, hát pont az a mi dolgunk, és nem a formákban való túlzott gyönyörködés vagy bizakodás, illetve a formánál való megakadás. Az én dolgom, a Te dolgod, az ő dolga, minden emberé, aki a földön valaha létezett, létezik vagy létezni fog, dolga hogy a formát nap, mint nap meghaladja magában az útért, a tartalomért, amely az út végén várja. A forma nem arra való, hogy a Lét teljességét közölje, arra képtelen, azt nekünk kell megharcolni, megjárni, megzarádokolni, akár úgy is, hogy szála alá poklokra, mert bizony ez a zarándoklat a formák örökös változásán keresztül vezet, és a változás, a tegnapi elvesztése a mai újért, amennyire szükségszerű, annyira keserves is a saját biztonságát féltő, a kicsinységétől és kiszolgáltatottságától megrettenő ember számára. A forma tud valamilyen kapcsolatot mutatni a tartalommal, de egy forma mindig kevés, a lét olyan gazdag, és olyan összetett, hogy a formáknak állandóan változniuk, növekedniük, pompázniuk, elenyészniük és újra megszületniük kell azért, hogy szerepüket, a Lét, a tartalom megragadhatóságát biztosító tulajdonságokként betöltsék. Ez a nagy körforgás, az örök változás, pont azért van, mert egyetlen forma sem jó magában, nincs tökéletes forma, illetve a maga helyén mindegyik tökéletes, minden létező formának szerepe van az értés, a megismerés folyamatában. Gyönyörűen tanít erre minket a minden évben virágzó, majd meghaló, majd újra kihajtó természet. (A természetnek négy évszakra, számtalan egymásba alakulásra, változásra, elhalásra, újjászületésre van szüksége arra, hogy kifejezze tartalmát, akkor mi mért cövekelünk le oly sokszor egyetlen formánál, mért gondoljuk, hogy egyetlen forma elegendő számunkra a létezéshez, és üzenetünk továbbítására?) Gyönyörűen tanít minket erre a mi saját biológiai létünk, a mi biológiai ciklusaink, a fejlődésünk, majd az öregedésünk, hisz mindegyik életstádiumot végig kell járnunk, mindig másra vagyunk fogékonyak, érzékenyek, mert csak így ismerhetjük meg az élet teljességét. Az az egészséges, ha ez a folyamat zajlik, és az egyáltalán nem egészséges, ha valahol megakadunk, leblokkolunk, mert félünk továbblépni a következő stációra. Innen van az út, az állandó vándorlás természetes követelménye. Nem üdvös sátrat verni egy valahogyan körülírt életszemléletnél, még akkor sem, ha az a szemlélet gyönyörűen ragyog, le kell menni a Tábor hegyről, még van más tennivaló, mint a fényben tündökölni, még feladatunk van a földön, még meg kell halnunk egymásért, és meg kell halniuk a formáinknak is. A Tieidnek is, és az enyéimnek is.

A formák változásának, folyamatos alakulásának kavalkádjába, sodrába az élő ember bátran beleveti magát. Az élő ember számára, az, hogy valami tegnap jó volt, a legkisebb érv ahhoz, hogy ma ugyanazt a megoldást vagy módszert alkalmazza, az élő ember tudja, hogy nagyon gyakran pont azért kell váltani, mert valami tegnap, a fejlődésnek abban a szakaszában még jó volt, de ma egy másik szakasz kezdődik, amelyben már egyáltalán nem biztos, hogy ugyanolyan jó, illetve lehet, hogy már nagyon rossz. Ez az időbeli helyénvalóság, amelynek nem figyelembe vétele ugyanolyan bűn, mint a ganéj belapátolása a szomszéd nappalijába. Ezért messze nem automatikusan jó a hagyományőrzés (persze a mesterkélt hagyomány meghaladás ugyanannyira és ugyanazért hibás), ezért tévedtek a farizeusok, amikor a tartalom helyébe a formáikat ültették, és ezért téved el mindenki, amikor például NAGYON vallásossá válik. Több barátom van, akiknek az életén látom, hogy pontosan a buzgó vallásosságuk tartja őket vissza attól, hogy nagyon súlyos egzisztenciális problémájuk megoldása felé ténylegesen elinduljanak. Mert annyira kötik őket már vallásuk szűk közelítései, amelyek viszont egy ponton nyilván elégtelenné válnak (hiszen csak formaiak), hogy el sem tudnak képzelni mást. Tehetetlenségük, sorsuk fájdalmát magam is hordozom, már csak azért is, mert annak idején én is erősítettem bennük aránytalanodásukat.

A formák állandó változása, a formák sokszínűsége a lét egyik legalapvetőbb törvényszerűsége, nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy a formák is állandóan vágyakoznak arra, hogy mindig többet fejezzenek ki, és ezért vannak oly sokan, és ezért változnak annyira gyakran. Nem fejezhet ki mindent egy vallás, a tanítás egy rendszere, egy filozófia, ezért van szükség a keresztények mellett buddhistákra, muszlimokra, meg még a jó ég tudja, hogy ki mindenkire. A vallások sokszínűsége nekünk probléma, a mi szűk, félő szívünknek az, de nem a Létnek, nem a Jóistennek, Neki teljesen rendben van úgy, ahogy van, mert a világ Számára jó (miközben nekünk, sajnos, a látásunk homályossága miatt még nem az). Ezért van az, hogy egyetlen izmus, egyetlen szellemi irányzat sem kitüntetett, mindegyiknek szerepe volt, van vagy lesz (de általában mind a három :-) azon az úton, amelyen mi emberek A-ból B-be eljutunk majd. Ezért van az evangélium gyönyörű visszafogottsága, Jézus tanításában számtalan nyitva hagyott, szándékosan le nem zárt, szándékosan nem túlkonkretizált felvetés (ismét az áprilisi levél egyik gondolatát veszem elő), amelyre az Egyházat szervező emberek félelmükben olyan szépen rácsapták a vasajtót, hogy a csapódás még azóta is kong, és süketít meg mindenkit, aki csak egy kicsit is közel állt vagy áll a "tanító" hivatalhoz.

És ezért van az, hogy mihelyt a dolgok természetes rendje, az ember szűkkeblűségén megbomlik, és valamelyik forma tartalmivá léptetve hamis szereppel ruházódik fel, rögtön visszájára fordul, áldásból átokká válik, szellemi távlatok becsukódnak, emberek meghülyülnek, és fegyvert ragadva szereznek érvényt egyetlen egy forma végtelenül leszűkített, a teljességgel köszönőviszonyba se kerülő értelmezésének, miközben szentül meg vannak győződve arról, hogy ezáltal a világot, ha nem is váltják meg, de nagy bajból és nagy sötétségből vezetik ki a fényre. Aztán ki szokott derülni, hogy fény nincs sehol, csak egy ezredik keserű tapasztalat, meg egy csomó hulla, akik nem a világ megváltásáért, csupán egy porszemnyi jóért haltak meg majdnem teljesen hiába. Vallásháborúk tömkelege zajlott le e szerint a forgatókönyv szerint, és szerintem még fog is, hogy mást ne mondjak, a civilizált ember hadviselése az iszlám állam harcosaival szemben például ugyanilyen vallásháború, még akkor is, ha itt első pillanatra csak az egyik érintett csoport tűnik vallásosnak. A másik csoport vallása ugyanis a demokrácia, amely gyönyörű eszme, de az már nagyon régen volt, azóta a demokráciát már nagyon sokan állították és imádták hamis oltárra téve, és a formai eltévelyedés ezen útján most éppen ott tartunk, hogy a demokráciát egy gyilkos és teljesen távlattalan technikai civilizáció kisajátította magának önigazolására, illetve saját érdekeinek a föld minden pontján történő érvényesítéséhez, a rablás praktikus kereteinek megteremtéséhez, és tudatos szemfényvesztésre használja fel. (Nem azt mondom, hogy az iszlám állam jól teszi azt, amit tesz, csak azt, hogy elkeseredésüket, gyűlöletüket, tehetetlenségüket mélyen át tudom érezni.) Ezek azok a szituációk, amelyekben valakik rettenetesen visszaélnek a formákkal, ez az, amikor valami, ami a maga helyén jó, egy illegitim közegbe téve viszont teljesen elromlik és fejre áll, és ez amiért például nagyon veszélyes dolog formákról pozitív vagy negatív jelzők használatával nyilatkozni. A forma nem jó vagy rossz, az ember jó, ha megérti, hogy mire kapja a formát, és úgy tekint rá, és rossz, ha ezt nem teszi meg, és jogtalanul használja fel azt például lényeges kérdéseken való nem gondolkodásra, vagy egyszerűn saját ilyen-olyan lelkiállapota vagy életérzése dédelgetésére.

Ezek azok a mondanivalók, amelyeket, azt hiszem, a körülöttem élőktől, a családomtól és attól a vallási közösségtől kellett volna megtanulnom, amelyikbe beleszülettem, ám ilyen üzenet ezekről a helyekről mégsem érkezett hozzám, csak jó nagy bukások után rengeteg olvasás, gondolkodás, eszmélés árán fedeztem fel nagyon lassan a körülöttem lévő világ gazdagságában. Nem mondom, hogy én egyáltalán nem voltam hibás, de tárgyszerűen megállapíthatom azért, hogy a fenti felismerések nem csak hogy nem igen olvashatók le az Egyház arculatából, hanem sok tekintetben annak inkább szöges ellentétét képezik. És ezt ne magyarázd azzal, hogy más a karizma, meg más a hivatal, mert ha lenne evangéliumi közösség, akkor a hivatal lététől teljesen függetlenül ezek a létstruktúrát érintő mély és alapvető összefüggések nem csengenének annyira idegenül, és érthetetlenül magukat hívő katolikusnak nevező emberek számára, akik a dolgok mostani állása szerint egy nagy torzításba beleszületve nagyon-nagyon lényeges távlatoktól vannak elvágva, illetve a feléjük való haladásban egyáltalán nem motiválva, sőt sokszor kifejezetten fékezve is. Nagyjából ez az oka annak, hogy háromszor is meg fogom gondolni, de inkább harmincháromszor, hogy visszatérjek-e az Egyház ölelésébe. Egyelőre az az érzésem, hogy mostani állapotomban, valamennyire önként is vállalt száműzetésemben egy sokkal intenzívebb érési folyamatra tudok rákapcsolódni, és egy sokkal gazdagabb, inspirálóbb, evangéliumibb életet tudok élni, mintha rendes templomba járó keresztény lennék...

Az önzés egyetlen formája sem

Az utat csak a változásban keresd, mellyel szép lassan eltörölheted
Minden létező s nem létező kincsed kapcsolatát magaddal,
Hiszen mindegy, hogy mit és miért birtokolsz,
Önzésed egyetlen formája sem valódi,
Tartalmas távlat... Hívság csupán,
Hisz mennyeknek országát észrevenni
Születtél lélekben szegénynek

És ha birtokolsz mégis, akkor azt tedd úgy,
Mintha birtokod már régóta nem a Tiéd lenne,
Gyilkok és kötöttségek nélkül élj, nevess a vágyon,
Nem engedd, hogy megkötözzön, de kívánd,
Hogy égessen hamuvá Benned minden
Tündöklő szörnyűséget, tegyen szabaddá majd,
S repítsen minden gáton túlra a tűz, az orkán,
S aztán tegyen Téged is oltárára fénynek.

Párbeszéd

A jázmin gyengéd-e, vagy bennem van-e a gyengédség, mit a jázmin felidéz. A kökörcsin alattomos-e vagy bennem van-e az alattomosság, mit a kökörcsin felidéz. "A külső és a belső lényegében ugyanaz."
A porszem kicsiny-e, vagy bennem van-e a kicsinység, mit a porszem felidéz? A hegy nagy-e, vagy bennem van-e a nagyság, mit a hegy felidéz. "A külső és a belső lényegében ugyanaz."
A világ törött-e, vagy bennem van-e a törés, amelyet a világ felidéz? A környezetemben van-e a gát, vagy inkább bennem, és a környezetemre csak azért haragszom, mert a bennem lévő gát vetíti elém az is? "A külső és a belső lényegében ugyanaz."

Az első két bekezdés Weöres Sándortól való, a Párbeszéd című verse. A harmadik bekezdést én írtam hozzá.

Személyes megvalósulás

Amire biztatlak, az egy intenzív személyes megvalósulás a kívülről érkező, pompázatos álruhákba öltözködő, ám valójában csupán hatalmi törekvésekből fakadó, és ezért manipulatív leszűkítésekkel szemben. Ha nem akarod megérteni, hogy ez a személyes megvalósulás milyen nehéz, ha nem veszed észre, hogy milyen nagy területeket engedtél át magadból már eddig is a hamis, a rész szerint valót tükröző, a teljességet nélkülöző gonosz törekvéseknek, akkor még nagyon az út elején jársz. Az úton járás egy fegyelmezettségében is oldott létállapotot, egy az erőfeszítés ellenére is alázatos kitartást, a következetességben, sőt a szívósságban is előtűnő kedvességet, bájt és szépséget, napnál is világosabb értelmet, az igazságosnál is irgalmasabb szeretetet követel, vagyis összefoglalva azt mondhatnám, hogy valóságos jelenlétet vár Tőled. Jelenlétet életed minden percében pont úgy, ahogy a Lét Téged annak a percnek az eltöltésére meghívott. Ezt a jelenlétet hordozd, de mást ne, mert többre nincs szükséged. Minden egyéb csak terhedre lenne.

A tartalom örök, miközben a forma állandóan változik

A tartalom örök, miközben a forma állandóan változik. Az embernek feladata, hogy ezt a létstruktúrát kövesse, ám minduntalan elvéti mégis. A formának tulajdonít állandóságot, a tartalomhoz viszont hűtlenné válik folyton. Nincs ember, aki ne hordozná magán ezt az átkot, melyből oly sok baj és oly sok szerencsétlenség fakad. Nincs ember, aki ne állítaná csúcsára a piramist, ne próbálna meg állandóságot biztosítani magának ott, ahol az tökéletesen illegitim, hiszen blokkolja a létezés, az élet, a fejlődés legtermészetesebb folyamatait. Nincs ember, aki ne akarna foggal körömmel ragaszkodni anyagi, formai összetevőinek adott állapotához pusztán azért, mert a valóban és szükségszerűen változatlannal, a tartalommal réges-rég és olyannyira elvesztette kapcsolatát, hogy az tulajdonképpen már nem is létezik számára. Minden merevség, minden formai túlhangsúlyozás az idők figyelmeztető jele a rend megbomlására. Ezt a jelet meg kell látnunk, és el kell indulnunk a valódi a lét alaplogikájának megfelelő arányok felé úgy, hogy közben a tartalminak és a formainak is a létrendjüknek és a súlyuknak megfelelő attribútumokat tulajdonítjuk.

Nincs

Nincs olyan nemes cél, amelyet az embernek inkább kéne szolgálnia, mint saját létének személyes valóságát. Nincs olyan körülmény és nincs olyan idő, amely felmenthetné az embert az alól a követelmény alól, amely e szolgálattal kapcsolatosan a Lét rendje szerinti önmagának való folyamatos alárendelődésre hívja őt. Nincs olyan csillagállás, amely indokolttá tenné az így elérhető erőközéppontból való kimozdulást. Ne hallgass a hamis próféták hazug tanítására, bármilyen szépen csillogó gúnyába is öltözködnek maguk, és bármilyen tetszetősek is gondolat- vagy szófüzéreik.

Újabb kórházi egyperces (illetve lehet, hogy ez már kétperces)

A kórteremben, ahol feküdtem, egy roppant érdekes beszélgetés zajlott le. Hárman vettek részt benne, egy sértett és két nyomozó. A sértett egyébként később érkezett, mint a nyomozók, mert sürgősen be kellett csövezni a mellkasát, hogy a sérüléséből adódóan ott pangó testnedveket ki tudják szívni. A beszélgetés, (illetve inkább kihallgatás volt) rendkívül sok időt vett igénybe, a nyomozók érzésem szerint nagyon gondos munkát végeztek, a legkisebb részletekre is többször rákérdeztek, mindent nagyon egyértelművé akartak tenni a maguk számára. A sértett egész előző napját töviről hegyire kikérdezték, nem is tudtam követni végig az elbeszélés fonalát, már csak azért sem, mert én még részben a saját altatásom hatása alatt voltam, a lényeges dolgokat azonban - úgy érzem - sikerült megértenem. Ez az ember minden bizonnyal elég nehéz életet él. Falun lakik az öccsével, kettőjüknek van egy házuk, ami azonban nem lehet túl jól felszerelt, az például kiderült, hogy a villany nincs bevezetve. Alkalmi építőmunkával keresi a megélhetését, ellentétben az öccsével, aki abszolút munkanélküli, és ezért aztán elég rendesen rá is van szorulva az ő anyagi támogatására. Emberünk az előző nap több hajléktalan barátját is felkereste, a szavai tulajdonképpen akkor kezdtek megérinteni, amikor róluk beszélt. Olyan nagy szeretettel, és olyan természetes tisztelettel emlegette őket, ahogy azt kevesen teszik meg a hajléktalanokkal kapcsolatban manapság Magyarországon.

Ezt követően hazament, és öccsét minden bizonnyal elég nekibúsult hangulatban találta. Akkor szembesült a ténnyel, hogy az öccse aznap délelőtt vett hét liter bort, amelyből estére összesen alig több, mint egy liter maradt. Nekiálltak meginni azt az egy liternél alig több maradékot, hát, az nem volt egy nehéz feladat, hamar végeztek vele. Ezután a báty felállt, és elment a közeli kocsmába két liternyi utánpótlásért, ám az sem tartott sokáig, hamar a nyakára hágtak. Újabb forduló a kocsmába, újabb két liter, na és akkor történt a baj. Iddogálás közben, a báty elővette a köztük már klasszikusnak számító érzékeny témát, hogy az öccsének is sürgősen keresnie kéne valamilyen munkát, mert ez így nem mehet tovább. Az öccse addigra már kb 8-9 liter borral magában bepipult, elkezdtek lökdösődni, egyébként szívszakasztó az is, hogy ehhez ki kellett menniük az udvarra, mert bent közben annyira sötét lett, hogy már nem is látták egymást. A lökdösődést nagyon részletesen mozdulatról mozdulatra leírta a sértett báty, az első pár lökés nem volt veszélyes egyik oldalon sem, azonban, amikor az öcs egyszer csak eltántorodott és nekiesett a ház falának (sérülés akkor sem érte), elszakadt nála a cérna, felkapta a keze ügyébe eső kalapácsot és a bátyja mellkasának dobta. Ő ettől elesett, elterült a földön, ahol a következő öt órát is töltötte (felkelni vagy odébb csúszni nem volt képes), míg valaki meg nem találta, mert az öccse azon nyomban elszaladt. Hajnali ötkor hívták ki hozzá a mentőt, először az intenzív osztály, aztán a csövezés, végül a viszonylag nyugodtabb balsebes kórterem következett, és némi megkönnyebbülés, hogy talán néhány bordatörésnél súlyosabb baj nem történt.

Eddig a tények! Ami az egészben a megdöbbentő, az ennek az embernek a személyisége és viselkedése volt. Ha valaki az index-en olvas egy cikket, hogy egy szabolcsi faluban ez zajlott le, akkor nagy valószínűséggel arra fog gondolni, hogy egy talajtalan, lecsúszott, elnyomorodott emberrel történt meg mindez. Erről az emberről azonban sok mindent el lehet mondani, de azt, hogy talajtalan, lecsúszott, elnyomorodott ember lenne, na, azt biztosan nem. Abban az állapotban, ahogy ő egy ilyen éjszaka után ott az ágyon feküdt, miközben a szivattyú szürcsölte ki a folyadékot a mellkasából, ez az ember mindenkit megszégyenítő nyugalommal és higgadtsággal mesélt a vele történtekről olyan gyönyörűen, olyan tisztán, olyan választékosan használva a szavakat, fűzve a mondatokat, hogy azt Lőrincze Lajos is megirigyelhette volna. Az volt az érzésem, hogy ő (mondjuk nyilván nem veti meg az italt, de annak ellenére) nálam is stabilabban gyökerezik a maga kis valóságában, és hallatlan nagy elszántsággal és tudatossággal küzd a maga és mellette például az öccse életben maradásért. Mindez akkor fordult át bennem homályos érzésből biztos felismeréssé, amikor a nyomozó megkérdezte tőle, hogy 1. haragszik-e az öccsére 2. akarja-e, hogy az öccsét megbüntessék a tette miatt. Tudom, hogy ezek standard kérdések, és a kihallgató tiszteknek kötelező feltenniük, de azt hiszem, hogy a válaszok már egyáltalán nem nevezhetőek szokványosnak, az pedig, ahogy ő ezeket a válaszokat kimondta, még kevésbé, ugyanis nagyon világosan, és teljesen hihetően hangzott el a szájából, hogy egyáltalán nem haragszik az öccsére, és nagyon szeretné, ha semmilyen büntetést nem kapna emiatt. Annyira megdöbbentő volt a határozottsága, hogy még a nyomozó kezéből is kiesett a toll. Persze, az utóbbi profi szakemberként rögtön arra kezdett gyanakodni, hogy talán csak valamilyen családi szövetség megtorló fenyegetésének árnyékában nyilatkozik így, következett tehát egy újabb negyedórás kör a beszélgetésben, amely azt volt hivatva kimutatni, hogy a sértett nem külső körülmények nyomására, hanem szabad akaratából mondta azt, amit mondott, de végül valóban ez lett az elfogadott konklúzió és úgy, ahogy először elhangzott. Én akkor jöttem rá arra, hogy ehhez a talán nyolc általánost végzett emberhez (az kiderült, hogy tud írni, de az is, hogy nem nagyon) valószínűleg sokkal szorosabb lelki szálak kötnek, és vele egy sokkal mélyebb belső analógiát érzek, mint sok nála lényegesen jobban szituált, műveltebb, "kulturáltabb" felebarátommal kapcsolatban. Ott feküdt tőlem három méterre egy ember, aki megajándékozott valami olyasmivel, ami hihetetlen sötétségeket világított át, és aminek nagyszerűségéről egyébként fogalma se volt. Neki annyira magától értetődően jött minden, hogy semmit nem fogott fel saját tanúságtétele felemelő és megrendítő voltából.

Másnap reggel sikerült pár szót beszélgetnem vele, persze, nem az eseményeiről, hanem csak úgy, sőt hoztam neki egy hosszú kávét cukor nélkül az automatából, és nem hagytam, hogy kifizesse. Nagyon-nagyon boldog voltam, hogy elfogadta, mert ez volt az összes, amit tenni tudtam érte. Aztán hazajöttem a kórházból, mert nekem összesen egy bő napot kellett bent töltenem, ő pedig még maradt, illetve marad is még ki tudja meddig. Mint ahogy azt sem tudja senki, hogy mi lesz vele utána. Lehet, sőt valószínű, hogy soha többé nem fogom látni őt...

Kórházi tapasztalatok

Úgy adódott, hogy a nyári balesetemet követő orvosi beavatkozások befejező fordulójára tegnap kellett visszamennem a kórházba, jövő héten pedig a fiam fog befeküdni egy szájsebészeti műtétre. A mostani bent tartózkodásom alig több, mint 24 órát tett ki, vagyis szinte említésre sem méltó, viszont az első, hosszabb periódussal együtt nézve azért nagyon sok új tapasztalatot szereztem, illetve szűrtem le. Bármennyire is furcsa ez egy 52 éves ember szájából, bizonyos "praktikákat" tudatosan kellett kidolgoznom és gyakorolnom ahhoz, hogy a kórházban töltött idő ne csupán egy nagy nehezen elviselt rossz élményként maradjon meg bennem. "Felfedezéseim" summáját ezúton szeretném megosztani mindazokkal, akik hasonló "kaland" előtt állnak, ideértve természetesen fiamat is. Hátha segítek vele valamennyit...

A kórházi dolgozóknak köszönj meg mindent, amit tesznek érted, még a legkisebb,  legegyszerűbb szolgálatot is. Különösen igaz ez arra az esetre, amikor kénytelenek Neked fizikai fájdalmat okozni.
Próbálj fegyelmezetten viselkedni, és próbáld nem elhagyni magadat, mert te, mint beteg, ezzel tudod a legjobban segíteni azokat, akik a gyógyulásodért dolgoznak. Ez nem fog teljesen sikerülni, de nem baj, a részeredmény is eredmény. Arra azonban vigyázz, hogy fegyelmezettséged ne váljon görcsös erőlködéssé vagy csinált hősködéssé. Ha valami fáj azt a helyzetnek megfelelően inkább el kell, mint el lehet mondani, sőt az egyéb negatív érzelmek, például a félelem finom jelzése is rokonszenvet együttérzést vált ki általában, amely neked esik jól, miközben a másiknak a bizalom, amellyel felé fordulsz. Gondolj mindig arra, hogy az orvos, a nővér is ugyanolyan ember, mint te, és neki is vannak problémái, amelyek lehet, hogy nagyobbak, mint a tieid, még akkor is, ha azok a problémák a te bajodhoz képest az adott helyzetben kevésbé relevánsak. Ne felejtsd el, hogy az ápolók alapvetően nem azért kapják a fizetésüket, hogy ajnározzanak téged, hanem azért, hogy ellássanak. Ami a szimpla ellátáson felül van, az bónusz, viszont az már rajtad is ugyanannyira múlik, mint rajtuk. Ha jó, emberi szót kapsz, akkor azt neked az esetlegesen sanyarúbb körülményeid ellenére is viszonoznod kell, ha Rád mosolyognak, Neked is meg kell próbálnod visszamosolyogni. Nem Te leszel a kórház legsúlyosabb betege sőt valószínű hogy még a kórteremé sem. Betegtársaiddal teremts tapintatos kontaktust, és ne felejtsd el, hogy a legtöbb beteg embernek jól esik, ha mások körülötte figyelmesen meghallgatják őket. Ha pedig konkrét segítséget is tudsz nekik nyújtani pár apró dologban, akkor az egészen különleges élmény lesz mindnyájatoknak. A kórház nem az a hely, ahová az emberek imádnak járni, de alkalmazkodó, hálás, türelmes és esetenként a humort sem mellőző magatartásunkkal sok olyan jót tudunk tenni, amelyek áldásos következményei az emberi kapcsolatok alap logikájából adódóan szinte azonnal visszaszállnak ránk magunkra is. Összefoglalva azt mondhatom, hogy a kórházi tartózkodás nem egy csapás, amit el kell szenvedni, hanem egy gyógyulási folyamat, amelyben Neked is tevőlegesen részt kell venned. Ha így állsz hozzá, sokkal könnyebb elviselni a fájdalmat is.

Én sem vagyok kivétel

Én sem vagyok kivétel, ha a Rend úgy kívánja,
Nekem is el kell fogadnom bukásom

De addig dolgom van: élni, létezni
És meghatódni néhány szempillantáson

In memoriam Mittelholcz Dóra

Ahogy az idő múlik, az ember úgy lát meg
Maga körül egyre több szörnyűséget,
És előbb vagy utóbb spirális zuhanás lesz halála

De az irányok végül megfordulhatnak mégis,
A lentből fent, a mélységből pedig magasság lehet,
Rettentő, szívszakasztó zuhanásának hála

Kiegészítés az előzőhöz (ez is levélrészlet)

Másik szempont, nem ugyanaz, mint az SOS helyett leírt, és nem is az, amiről négy éve levelezünk, de azért fontos. A kis népek belső feszültségei remek gyakorlóterepet, felvonuló területet jelentenek egészen más léptékű hatalmi törekvések egészen más léptékű harcászatához. Nehogy azt hidd, hogy Ukrajnában most éppen fellángol a tudat, és egy ország néhány hónap leforgása alatt felfogja, hogy mi is az a demokrácia, amelyre ők titkon mindig is vágytak, de a csúnya bácsik nem engedték meg nekik, hogy legyen. Annak, ami most Ukrajnában zajlik, a demokráciához van a legkevesebb köze. Az a gázról szól, stratégiai potenciálokról, térnyerésekről, geopolitikáról, a presztízsről, az erőfitogtatásról, a kelet és nyugat között húzódó feszültségek terében végrehajtható hatalmi machinációkról. A demokrácia is ott van, persze, sok egyéb mellett az is szereplő, de egyáltalán nem az a lényeg. Szerepe kettős, egyrészt ez a szó szépen cseng, mely néhány ovist még megszédít, másrészt bizonyos befektetések befogadó közege stabilabb és kiszámíthatóbb lesz általa. (Arra azért ne gondolj, hogy a szabadság angyalának kéne csak úgy, l'art pour l'art repdesnie.) Azoknak a humbug csinálásoknak a mechanizmusait, amelyeket Ukrajnában is olyan gyönyörűen lefuttattak, már a szimulációs játékokba is beépítik. Nagyobbik lányom (és képzeld el, ide a blogba nem merem leírni, hogy hol) épp egy ilyenen vett részt nem is olyan rég, neki kellett Afrikát demokratizálnia. Beszédeket kellett írnia, békefenntartókat kellett telepítenie, szervezkednie kellett a helyi csoportokkal, kapcsolatokat kellett építenie, és költenie a pénzt, hogy az utóbbi majd visszajöjjön a szabad rablásból (kis túlzással, ugyanis a hasznosított erőforrások valamelyes nagyon csekély ellenértéke azért mindig ott marad az adott országban). Ahol van egy kis ellenállás és fűződik hozzá elegendő érdek ott a vérprofi manipulátorok kapcsolatrendszerei azonnal beindulnak, és úgy varázsolják át az egészet az ő saját kis elképzelésük szerintivé, hogy rá sem ismernél, ha megmutatnák Neked. A nép odakint őrjöng (sokan meghalnak), azt hiszi, hogy csinál valamit, azt hiszi, hogy ő csinálja, pedig csak csináltatják vele, miközben a színfalak mögött a fehér asztal mellett futó lép c1-ről f4-re, sakk! Nagyon vigyázz, mert ez egy rettenetesen veszélyes terület, és nehogy egyszer majd ott ébredj fel ahol már semmi sem lesz ismerős.

SOS helyett (levélrészletek)

...egy fontos dologban nagyon másként súlyozok, mint Te, és nagyon másként, mint sok olyan ember, akivel Te csak úgy összenézel. Ti úgy gondoljátok, hogy a bajok forrásai a külvilágban vannak, illetve más személyekben, Orbánban, Hitlerben, Szálasiban, és még sorolhatnám. Ennek egyenes következménye az, hogy a megoldás az érintett személyek, illetve kapcsolatrendszereik likvidálása, amelyhez semmi egyebet nem kell tenni, mint mozgósítani megfelelő mennyiségű másik embert, illetve ha ez nehézségekbe ütközik, akkor ki kell borulni, hogy mennyire birka az egész ország. Én elhiszem, hogy ez egy olvasat, csak azt nem, hogy ez az olvasat bárhová is vezet. Mert az ilyen síkokon való gondolkodásból eddig sem jött ki semmi. Háborúk, vérontások lettek tőle, borzalmas indulatok, rengeteg ember töménytelen mennyiségű szenvedése és olyan átrendeződések, amelyek meglepően rövid időn belül teljesen hasonló torzulásokat produkáltak, mint a megdöntött és elkergetett régi. Magyarul nem oldódott meg semmi, még csak rendszerváltás sem történt, csak rendszer átöltözés, mert az egyik formát levetette magáról, a másikat pedig felvette, viszont az egészbe ezrek, milliók pusztultak el és természetesen teljesen értelmetlenül.

Én úgy gondolom, hogy most a XXI. század elején, amikor tényleg pattanásig feszült a helyzet, amikor minden létező gazdasági, szociológiai, biológiai és pszichológiai folyamat már annyira elszakadt eredeti természetes közegétől, hogy jóformán a semmiben lebeg, tökéletesen gyökértelenül és alaptalanul egy virtuális létben, amikor teljesen tehetetlenül vergődünk egy rákosan túlburjánzó és egyre inkább irányíthatatlanná váló technikai "civilizáció" kényszerpályáin lökődve, amikor lassú, de annál világosabban érzékelhető környezeti, természeti és ökológiai katasztrófák tömkelege zajlik le a szemünk előtt, és egyikre sincs jó válaszunk, amikor már annyira nincs izoláció sehol a Földön, hogy a legkisebb hatások is gyengítetlenül terjednek tova, és kártyavárként boríthatnak minden, akkor elérkezett az idő arra, hogy most először egy kicsit máshogy gondolkodjunk, mint eddig, és kiszálljunk abból a mókuskerékből, amelyen több ezer éve körözünk. Ez az új gondolkodás pedig nem más, mint az ember saját belső természetének gyökeres feltárása, és annak felfedezése, hogy a bajok (legalábbis az általunk megoldható bajok) forrása nem a külvilágban keresendő, hanem bennünk magunkban. Amit kint látsz, azok a feszültségek, azok az ellentmondások, amelyeket Te oly nagy szeretettel kötsz XY személyekhez ugyanúgy, ugyanakkora erővel ott vannak Benned magadban is, legfeljebb bizonyos illedelmes kondicionálások kicsit lefojtották mostanáig, de hát az a lényegen nem sokat változtat, illetve inkább ront. Könnyű azt mondani, hogy Orbán, nagyon könnyű, és rögtön hős ellenállót csinál belőled. Hidd el Jancsi, ez K...A nagy kísértés, millióan belezúgtak már különböző színű zászlók lobogtatása közben. Nem Orbán a baj forrása, hanem az ember, én, Te, ő, mindenki. Ezt most már nagyon meg kéne érteni. mert ettől elkezdene tényleg egység lenni, és nem az, hogy szakadunk szét apró atomokra. Megérteni, hogy a sokszínű ruha alatt mi mindannyian mennyire hasonlítunk egymásra, illetve mennyire esetlegesek és felszínesek azok a jellemzők, amelyeknek olyan rettenetes nagy jelentőséget tulajdonítunk a megkülönböztetéseink során. Megérteni, hogy változás akkor lesz, ha mi megváltozunk, és nem Orbán, nem Hitler, nem Szálasi, hanem mi magunk lényegesen megváltozunk, mert beleegyezünk abba, hogy az, ami velünk történik, átalakítson minket, és teljesen új látásokra, összefüggések felfedezésére vezessen minket. Megérteni végre, hogy a Lét nem vallás, nem eszme, nem tan, hanem személy, és emiatt nem is lehet másmilyen, mint személyes viszonyban lenni vele, és szolgálni kell Őt nagy szeretettel és alázattal. Az embernek kell ezeken az átalakulásokon keresztül mennie, nekem, Neked, mindenkinek, és ezt nem váltja ki semmi más. Ha nem teszi meg, belepusztul, vége, ez lesz az utolsó évszázad a Földön, jön az apokalipszis, a kénköves eső, az elfogyó oxigén, az éhinség, a megváltozó éghajlattól az elsivatagosodás, az ebola, vagy annak egy százszor virulensebb mutánsa, majd jön valami, tulajdonképpen teljesen mi, mert mi hívjuk ki magunkra, jön és végez velünk. Itt tartunk most, és ez a történet nem Orbánról szól, rólunk szól, mindannyiunkról. Ha csak Orbánról szólna, akkor a lőtéri kutyát sem érdekelné, hogy ki ő, és mit akar. Ha Hitler maga lett volna csak az a tényező, akkor soha nem kerül hatalomra. Nem Orbán, nem Hitler, hanem mi mindnyájan, a nyáj, mi vagyunk azok, akiken a változások elkezdődhetnek, és pont ezért nem állok be partizánnak sehová, mert az összes partizán, bármerre is tart, egy elavult és elhibázott orientációt követ. Erről írom levelek ezreit, egyszer majd talán egy könyvet is fogok írni, ezért vannak a blogjaim, a verseim, ezért van minden erőfeszítésem, hogy emberek, térjetek már észhez, és ne csináljátok azt, amiből eddig se jött ki semmi, meg ezután se fog, hanem helyette csináljatok valami olyat, amiben távlat és élet és valódi szeretet van, és ráadásul az összes ősi szellemi hagyomány üvöltve beszél róla...

Ez nem maszatolás, hanem az egyetlen valóban létező (és mindig is létezett csak egy idő óta magas ívben letojt) szellemi távlat. Tág horizontú, sőt egyetemes összefüggéseket figyelmen kívül hagyva, egy szűk jelenségkör elnagyolt vizsgálatára alapozva hozol megalapozatlan és ezért tökéletesen téves következtetéseket, csak ennyi a bajom és bocsi én is. Az egyetlen mentséged, hogy nem egyedül csinálod, vagyis volt kitől eltanulni a rosszat, viszont én már nagyon régóta szeretném ha ebben a kérdésben inkább magadat képviselnéd, és nem a kívülről Rád rakódott koszt. Mosd le lábadról az út porát! Komolyan. Nem bántalak (mert nem akarlak bántani), és mindent megértek, de akkor is. Mert nincs más. A más csak egyszerű káprázat, vízió, légből kapott fantazma. Nincs könnyű út, nincs kiérdemelt öregség és nincs nyugodt létállapot se, amelyért ölni kéne. Dráma van, és bele fogunk halni, ahogy ezt eddig már sokan megtették előttünk. És akkor is, ha kapálózol ellene, csak abban az esetben 1. minden sokkal jobban fog fájni, amíg odáig el nem jutsz 2. (amíg a kapálózással vagy elfoglalva) kevesebb valódi jót fogsz tenni, és ha valami akkor az aztán igazán fájni fog a végén. Amikor majd rádöbbensz, hogy mire ment el az életed...

Nincs külön álláspontom a világ egyik vagy másik szeletével kapcsolatban, a beszűkült, egyoldalú, egysíkú, aránytalan, sematikus, felszínes értékelések akkor is zavarnak, ha a klérustól erednek, és akkor is, ha Te vagy a szerzőjük. A lázas beteg képe pont ilyen produktum, végtelen leegyszerűsítés, hamis próféták manipulatív szándékkal kreált koholmánya, mely egy darab jelenség magyarázatára talán jó lenne, ha nem lenne önellentmondás az, hogy jelenségeket közegükből kiragadva, önmagukban próbál meg értelmezni valaki. Sajnos azonban önellentmondás, tehát jobban jársz Te is, meg mindenki, ha elengeded és elindulsz egy sokkal távlatosabb, sokkal nehezebb, sőt sokkal hősiesebb, de sokkal termőbb úton egy olyan értés felé amelyből nem egy már százszor kipróbált és mindannyiszor elbukott forgatókönyv íródik újra százegyedszer is, hanem fakad belőle valami gyökeresen újnak, illetve gyökeresen réginek a csírája, vagy inkább azt mondom, hogy létünk gyökerének, legmélyének megérintése, ami nélkül egyébként - az idők jelei nagyon világosan mutatják - mi emberek képtelenek vagyunk bármi említésre méltó létrehozására. Újra csak azt mondom, nincs könnyű élet, akik azt mondják, hogy csak Orbán, és az ő likvidálása után rögtön rend lesz, azok ugyanott tartanak, ahol a nácik, amikor azt mondták, hogy csak a zsidók tehetnek mindenről, vagy ugyanott, amikor Lenin azt mondta, hogy csak a tőkések, és őket kell kinyírni, vagy a kulákokat tönkretenni, mint nálunk is az ötvenes években. Pont az ilyen leegyszerűsítő és végtelenül torzító "harcosok" nyomdokain jársz amíg nem vagy hajlandó váltani.

Félelmetes az az illúzió, hogy csak tönkre kell tenni valakit és máris beköszönt a boldogság. Félelmetes, hogy több ezer év több millió negatív tapasztalata ellenére még mindig vannak emberek, akik ilyesmiben hinni tudnak. Félelmetes, hogy még mindig ebben az ezerszer becsődölt és vérbe fulladt közelítésben keressük a megoldást, és ráadásul beton magabiztosan, a kétely leghalványabb jele nélkül Félelmetes...

Alapvető létstruktúrákkal való szembemenésedre nem kereshetsz magadnak igazolást néhány statisztikai adatban. Azt elhiszem, hogy marhára eleged van ebből a bagázsból, és valahol meg is értem, viszont az egy dolog, hogy az embernek miből van elege, és az meg egy másik, hogy mellette mit gondol, mit mond, mit tesz és hogyan viselkedik. Aki ezt a kettőt nem tudja különválasztani magában, az hisztis ovis, és ezzel természetesen nem bántani akarlak...

Nem hisztizek, és nem hülyézlek le, csak azt mondom, hogy ebben a dologban máshogy gondolkodom, mint Te, sőt gyökeresen máshogy. Próbáltam leírni, hogy miért, azt hiszem sikerült elég világosan kifejeznem magam. Nem akarom azt csinálni pepitában, ami a világ eddigi történelme során csíkosban és pöttyösben már 15 ezerszer megbukott, továbbá igyekszem kézzel lábbal lebeszélni körülöttem mindenkit arról, hogy ő próbálkozzék meg ugyanezzel, mert annak biztos bukás, rosszabb estben vérontás, háború, még rosszabb esetben világégés lesz a vége. Minden idegszálammal ezen dolgozom nem négy, hanem sokszor négy év óta. Levelek blogbejegyzések ezrei ezért születtek, pedig az csak a jéghegy csúcsa. Ha Te erre azt mondod, hogy súlytalan, lila köd, akkor nem tudom, hogy hova teszed a szemed, ennél konkrétabb és egyértelműbb törekvést még nem hordott a hátán a föld. Ad abszurdum elképzelhető, hogy Te ezzel a törekvéssel semmit sem tudsz vagy akarsz kezdeni, és - az én olvasatomban - továbbra is fantomsúlyokkal terheled magad és életed bizonyos területeit, de akkor az nekem nem pálya, sőt teljesen ellene vagyok, és ezen az sem változtat, hogy az említett terület hibás súlyozásán kívül szerintem mindent elképesztően jól csinálsz. Lehet, hogy ebben a dologban nem konvergálunk, és akkor az nekem pontosan ugyanannyira fáj mint Neked. Mindazon által kicsit furcsállanám, ha kettőnk ütközésének egyetlen tanulságát hosszabb távon is csak a totális blokk tudomásul vétele jelentené...

Tudom, hogy a levélrészletek így egy kicsit egyoldalúak, hisz a társam sorai nagyon hiányoznak ebből a bejegyzésből, ám azt az elvet, hogy a blogomban senki másnak a szavait nem teszem közzé, továbbra is betartom, akárcsak az anonimitás követelményét.

Nem gondoltam át

Nem gondoltam át, hogy mi lesz, ha nem jön el mégse...
Vannak sokan, akik az ilyesmit soha nem gondolják végig,
Ők azok, akik máglyára menni talán gyávák,
De azért a Létezés iránytüzeit égik

A szerelem tisztította

Bennem a szerelem tisztította a látást,
A szerelem, amellyel annyira szerettelek,
A szerelem, amely a Te életednek,
És az én életemnek is részévé vált,
A szerelem, amellyel minden rossztól védtelek

Nem tudom, hol vagy most, jó vagy rossz helyen,
Csak azt tudom, hogy még mindig szeretlek nagyon,
A kisbolygó és a mennyországjárás összeér,
Két tűz van, de a kettő szinte egy,
Hát égjenek, egy ideig még így hagyom

Egy várakozóra várni

Tegnap egy várakozóra vártam,
És ma ugyanúgy őrá fogok várni,
Félszavakból én nem értek,
Nekem a félszó túl kevés,
És egyszerre túl sok is...
A félszó lehet bármi

Egyformán elégtelen

A modernek nevezett szociáldemokrácia és a konzervatívnak mondott keresztény elvűség egyformán elégtelen arra, hogy az emberi lét összefüggéseire feltett kérdésekre kielégítő választ adjon. Ugyanúgy, ahogy például a zavaró, és cseppet sem elhanyagolható emberi tényező miatt sem a kommunizmus, sem a liberalizmus nem képes torzulás mentesen bemutatkozni és alapvető sorskérdéseket megválaszolni. Nincs ezen semmi csodálkozni való, hiszen minden ideológiai értelmezés héj, a felszínhez, a formaihoz közeli, a forma pedig soha nem válasz, választ csak a belső tartalomtól várhatunk, amely azonban még nincs kész, éppen most és velünk együtt jön létre, és emberélet drámáink tüzében, időnket és erőnket felemésztve ég át és születik meg, lép át a nem-létből a létezésbe. Minden emberi erőfeszítés hozzátesz valamit ehhez a születéshez, de nem irányultságával, formai konkrétságával, hanem azzal a belső törekvésével, amely az ember legmélyebb vágyából fakad, és amelynek formai kitörései már inkább esetlegességek, mint valódi szükségszerűségek következményei. Aki saját életének küzdelmét túl erősen köti egy formai hordozóhoz, az megnehezíti környezete számára üzenetének belső, tartalmi megértését, és a különböző formákban feltáruló ezerarcú valóság egy-szerűségének és nagyszerűségének érzékelését.

A szabadságról

Nem az a szabadság, amikor valaki mindent megtehet, amit csak akar. Akkor szabad valaki, amikor kezdi megérteni, hogy abban az egy dologban, amit igazán és tisztán önmagából és sorsából adódóan, létfeladatként, élete esszenciájaként akar megvalósítani, abban senki és semmi sem állíthatja meg.

Hadd hozzak egy példát, a nemrég meghalt M. Dóra újságírónő esetét (neve már elhangzott pár bejegyzéssel korábban), akit gyógyíthatatlan betegsége sem akadályozott meg abban, hogy élete legfontosabb üzenetét közvetítse sokaknak, sőt pont a betegség segített neki abban, hogy az az üzenet nagyon plasztikus és hiteles legyen. Így vált eszközzé Jézus kezében a korabeli zsidó klérus felé irányuló gyűlölete például, és így válhatnak eszközzé a körülöttünk lévő közegből származó negatívnak látszó körülmények a mi kezünkben is. Feltéve, ha van elég bátorságunk szembenézni velük, és megtaláljuk a hasznosításuk módját ahelyett, hogy csak dühöngnénk és átkozódnánk miattuk.

A jó és rossz dolgok

A jó és a rossz, illetve a sokszor inkább csak jónak és rossznak látszó dolgok ugyanazért vannak, hogy segítsék az embert létfejlődésében, annak az átalakulás sornak a végigjárásában, amely miatt ő lett. Ez a küldetés nem nehezedik rá súllyal, de  folyamatosan jelen van az életében, és minden nap megszólítja őt. Az élmények - legyenek azok örömöt kiváltóak vagy fájdalmasak - hamar elmúlnak, de azok az átalakulások, amelyek az élményekből is fakadnak, örökre megmaradnak és a szintézis, az Egyetemes Létezés, sőt az Egyetemes Létező részévé válnak. Az a vágyakozás, amellyel az Isten az embert keresi, nem hagyja nyugodni egyiküket sem, sőt mi több, lehetővé teszi az embernek, hogy felépüljön, kibontakozzon általa körülötte és benne egy teljesebb áttetszőbb istenibb valóság.

El lehet hanyagolni

El lehet hanyagolni a belső érzékenységet, a lélek mélyével való találkozást, a létező legszemélyesebb viszonyba való bekapcsolódást, és lehet helyette felszínesebb, silányabb követelményekre szentelni nagyobb figyelmet, de aki így tesz, az számoljon eljárása negatív következményeivel, a benne és körülötte fokozódó zavarokkal, egyensúly vesztésekkel, kívülről érkező hatalmi törekvések rajta való befolyásának növekedésével, szabadsága lassú de biztos elvesztésével. Az ember arra van rendelve, hogy megtalálja irányultságát az élet, a szeretet, a létezés erőterében, és élete összhangba kerüljön Teremtője róla alkotott tervével. E feladatának megoldását semmilyen egyéb szerepvállalás vagy elköteleződés sem helyettesíti, e téren megmutatkozó késlekedését pedig semmilyen egyéb elfoglaltsága sem igazolja.

Emberileg megbukik

Aki nem a kezdettől neki készített úton megy végig, aki nem a személyesen neki szánt fejlődésrészt valósítja meg - tűnhet bármily sikeresnek is mások szemében, sőt akár eredményesnek is a világ felvirágoztatásának számtalan területén - emberileg megbukik, élete üresjárat marad, hiszen azt a létszolgálatot, amelyet mindenki saját benne élő személyes valóságában kap, semmilyen más - egyébként akár rendkívül nemesnek is tekinthető - szolgálat sem helyettesíti. Nem külső eredményessége méri meg végül az embert, hanem belső tisztasága, mely nem más, mint a mindenkiben élő, de mindenkiben másmilyen arcot öltő, mindenki számára egyedi jelentéssel bíró, csak neki megmutatkozó, egyedül számára létező személyes küldetéséhez való hűsége.

Nincs szánalmasabb

Nincs szánalmasabb annál, aki úgy akarja megváltoztatni környezetét vagy a környezetében élőket, hogy közben ő maga semmilyen változásra nem hajlandó. Persze nem formai változások, horizontális áthelyeződések szükségszerűségére gondolok itt, hisz azok csupán egyszerű szemfényvesztések, és elterelik a figyelmet a lényegről. Azokra a vertikális elmozdulásokra gondolok, amelyek nélkül az emberi élet zárt és egysíkú marad, azokra az elmozdulásokra gondolok, amelyek nélkül sem magasságokat, sem mélységeket nem lehet megtapasztalni, azokra az elmozdulásokra gondolok, amelyek nélkül a lélek nem válik könnyűvé és levegőssé, nem ég át, hője nem szabadul fel, azokra az elmozdulásokra gondolok, amelyek nélkül csak külső csillogás van belső tartalom nélkül, azokra az elmozdulásokra gondolok, amelyek nélkül szeretetre való képesség se létezik.

Menj, merj elindulni és átélni mindent, amit kell, mindent, ami az utadba esik. Mindegy, hogy az mi, boldogság vagy szomorúság, öröm vagy fájdalom, felszabadító élmény vagy elviselendő nehézség, hiszen bármi is legyen az, valaki Neked tette oda, és azért tette oda, hogy segítsen Neked kitörni egysíkú szemléleted korlátai közül, segítsen Neked tágas ölelésű, értőbb és teljesebb személyiséggé válni. Azért tette oda, hogy segítsen Neked kinyílni, megvalósulni, szeretni. Ne törődj azzal, hogy üzeneted hogyan jut el majd másokhoz. Élj és létezz intenzíven, és a lehető legtöbb távlatban legyél jelen! Csak ennyi kell ahhoz, hogy puszta léted maga váljon üzenetté, olyan üzenetté, amely fényt gyújt a Körülötted élők szívében, s Veled és velük együtt, és általuk is átalakítja az egész földet.

A jó és a rossz tudásának fája

Ettél a jó s a rossz tudásának fájáról,
S most fáj az élet? Hát ne csodálkozz!
A tudásnak ára van, áldozz,
Rettentő terhét hordozd,
S alatta Istenné változz

A tudás isteni princípium, az embernek nem való, mert a legkisebb morzsájától is megrészegül, és mindenhatónak képzeli magát. A dráma az, hogy ebből a hasadásos állapotból kihátrálni már nem lehet. Egy út van: át kell alakulni, fel kell nőni, alkalmassá kell válni a tudás morzsák hordozására. Ami most történik velünk, az pont ez, és jobb, ha belenyugszunk.

Kissé felindulva (e-mail)

Kedves Mind a Ketten! Már megint egy egyensúlyi kérdés, mint a forma és a tartalom esetében, és még sorolhatnék száz ilyet! Egy egyensúly megtalálása, kiásása, kiküzdése ott ahol mind a két szélsőség tálcán kínálkozik. És nem dekázgatásról van szó, hogy egy kicsit ebből, és egy kicsit pedig a másikból (mert az nem egyensúly, csak összemosás), hanem egy lényegi elmozdulásról magunkban a sarkos, ellentétekben gondolkodó, fogalmak között cirkáló, a porcelánboltban csak borogatni képes elefántról a magával és létével és Istenével (ezek mind ugyanazok) kibékült, letisztultabb - és főleg letisztuló - oldó és oldódó zarándok felé. Ez az Evangélium, ez a Nyolc Boldogság, ez a Tao, ez minden létező szellemi hagyomány magja, és ez az, amitől most olyan messze vagyunk, hogy nem is érti senki, hogy miről beszélek, és lehet, hogy még Ti sem. Igaza van a Gonda-Illés párosnak, az ember csak formákat rakosgat, homokvárat épít, és közben száguldva távolodik a rendtől, mert tartalmi kérdések fel sem ötlenek neki, mert a pakolásba szép lassan beleőrül, mert összedől körülötte minden, illetve dehogy körülötte, hiszen benne dől össze minden, sőt már össze is dőlt, hiszen amit kint lát az csak a belső kivetülése de ez őt már régóta nem érdekli, mert neki (ha már mása nincs) legalább az a kis hamis illúzió nagyon kell (hisz abból él), hogy ő megtett mindent, miközben jóformán el sem indult sehova. Most mennem kell. Ez a szerencsétek különben teleírnám a telefonotokat...

Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot

Aki tudja, hogy mi a jó, és mi a rossz, illetve hiszi magáról, hogy tudja, az nem keresi a válaszokat, és ezáltal a létező legrosszabbat teszi. A kérdés nyitva hagy, a vélemény behatárol, ne vélemény legyél múltról, jövőről, kérdés legyél a máról. Az ítélőképesség birtoklásának illúziója szörnyű megakadásokból táplálkozik, és az ilyen állapotoknak a következményei is borzalmasak. Nincs veszélyesebb tudás, mint az, amelyik nem jár karöltve a nem-tudással. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot...

Van-e jó és van-e rossz? És főleg van-e képességünk megkülönböztetni az egyiket a másiktól?

Rövid időn belül 3 mail is született ebben a témában.

Ítélőképességünk van egy nagyon pici talán, de kár rá sok szót vesztegetni. Inkább intuícióink vannak, sejtéseink, nagyon halvány érzéseink, folyton változó benyomásaink, amelyek állandó mérlegelést és újragondolást kívánnak tőlünk. Van egy hullámzó, élő közeg, amely felhoz magából egy csomó mindent, és abból a csomó mindenből bőven van olyan, amelyik először rossznak tűnik, és aztán mégis jó lesz, miközben rengeteg dolgot először jónak hiszünk, és utána rosszá változik, de a legtöbb közülük mégis egyszerre hordoz magán mindenféle jegyeket, és lehetetlen róluk egyszerű mérleget készíteni, mert annyira összetettek, az értékelésük pedig annyira szempont függő lenne. Van ez a megfoghatatlan sokszínű gazdagság, amelyben állandóan tűnnek fel újabb és újabb gondolatok, és azok a gondolatok gyönyörűen inspirálnak minket újabb és újabb felfedezésekre. Aki ebben a harsogó karneválban görcsösen keresi a fix pontokat, az lemarad a lényegről, ami nem más mint az út, a távlat bejárása, a lét mind teljesebb, egyre sokoldalúbb és a Teremtés rendje szerint való megtapasztalása. Boldogok a lélekben szegények, boldogok azok, akik szellemi nincstelenségben, formanehezékek nélkül mernek elindulni életük zarándoklatára, boldogok, akik tudnak örülni a fájdalomnak is, hiszen megértették már, hogy fájdalom nélkül öröm se létezhetne, boldogok akik mernek eltávolodni, mert tudják hogy az a közeledés előfeltétele, boldogok akik merik kilélegezni a levegőt, mert hisznek abban, hogy újat tudnak belélegezni helyette, boldogok, akik képesek nem túl komolyan venni magukat és az elveiket, boldogok, akikről leválnak a külső héjak, a felszínes és sablonos ítéletek, boldogok azok, akik kibírják, hogy növekszik bennük a tűz, és nem rettennek meg hőjétől, boldogok mert előbb utóbb talán majd meglátják, sőt, plasztikusan átélik h minden egy. Megértik azt, amit mi most még csak nagyon halványan remélünk, viszont az a nagyon halvány remény is bőven elég az élethez, és bőven elég ahhoz h az ember elinduljon és megpróbáljon szeretni.

Tudom, hogy ez zavaró és felkavaró, tudom, hogy az ember állandóan azt szeretné, ha lenne valahol egy origó és három tengely, és mindent pontozni lehetne: egy, kettő, három, sok... Tudom, és szeretném én is, mert én is megrettenek a mérhetetlentől, én is megrettenek a nem rendszerezhetőtől, de attól még az élet nem fog karámba vonulni, nem teszi meg nekem ezt a szívességet, megmarad beláthatatlannak, határtalannak és végtelennek, és ha ez nekem nem tetszik, és fanyalgok miatta, akkor majd kimegy és begyűjti a koldusokat, a bénákat, a vakolat és a gyengénlátókat, a menyegző nem marad el legfeljebb én nem leszek ott rajta.

Keresd a létezés magját, keresd a legszemélyesebb valóságot, keresd és szolgáld magad legbensőbb lényegét. Ne elégedj meg kisebb távlattal, nem azért jöttél a földre, hogy egy elkerített játszótér homokozójában éld le az életed. Halld meg M. Dóra múlt héten már említett üzenetét halld meg h mit mondott ez a beteg lány mielőtt elment volna: Azt mondta, hogy ismerd meg önmagadat és utána te is békében távozhatsz!

A női lét alap dilemmája

Szinte minden nő életében felmerül a kérdés, hogy olyan férfit válasszon-e akin uralkodhat, hogy ezáltal egy kiszámíthatónak látszó közeget teremtsen meg maga körül, vagy olyat, akit szolgálhat, és szolgálatában a fejlődés egy sokkal kevésbé kiszámítható, de sokkal valóságosabb esélye táruljon fel számára?

A férfinak nem dolga ezt a harcot a nő helyett megvívnia, ám dolga (saját férfias fejlődése által) létrehoznia egy olyan erőteret, amelyben a nemi szerepek egyre tisztábbá és egyértelműbbé válnak. Dolga maga és kedvese számára egyaránt világossá tenni, hogy melyik választás hozza el mindkettőjük számára a kiteljesedést és a boldogságot. Dolga a szeretett nő felé kifejeznie, hogy várja (és azt is, hogy miért várja) tőle az őszinte odaadást, amelyet saját maga Teremtője iránti odaadása egészít ki illetve tart egyensúlyban. A férfinak támasztania kell a szolgálat igényét a nővel a szemben, mert ha nem teszi meg, csak árt neki, viszont ugyanolyan intenzitással kell neki magának is gyakorolnia a szolgálatot tovább. A kettő együtt áll, viszont ha valamelyik sérül, rögtön borul az egész.

Szeresd ellenségedet (levélrészlet)

Nem akarok vitatkozni azon, hogy ki Magyarország legkártékonyabb figurája, viszont egész biztos vagyok abban, hogy - bárki is légyen az - rá pontosan ugyanakkora szükség van mint mondjuk Rád és rám. A jelzőinkkel meg óvatosan bánjunk mert egyáltalán nem tudjuk, hogy mi a jó és mi a rossz illetve a jó csak a rosszhoz képest jó, a rossz pedig csak a jóhoz képest rossz, tehát nem is létezhetnének egymás nélkül. Én azért vagyok nagyképű hogy te szerénynek mondhasd magad - hoppá! Mondtam én pár napja, hogy ez nem akkora hülyeség, mint amekkorának látszik! Az ellenségszeretetnek is ugyanez a gyökere. Az ütközéseinkhez, amelyekből a tisztulások fakadnak, a másik emberre ugyanúgy szükség van, mint rám. Mindent valamihez viszonyítva mondhatok ki, ha nem látnám a másik másmilyen voltát én sem lehetnék olyan, amilyen vagyok, tehát lényegében neki is köszönhetem magam. A japán harcművészetek szellemisége ez, ott a felek tudják, hogy képtelenek lennének fejlődni egymás nélkül, tehát azt, amit egy síkon ütközésként élnek meg, egy mélyebb síkon meg kell köszönniük és meg is köszönik egymásnak Nem leszel kevesebb és kevésbé hatékony sem, ha ez a tudat kialakul Benned is, sőt életed minden létező konfliktushelyzetében szót kap.

A gyűlölet kihagyhatatlan

Nem hiszem, hogy lehet valakit szeretni anélkül, hogy legalább egyszer az életben ne gyűlöltük volna őt szívünk legmélyéről. Azt gondolom, hogy a gyűlölet az egymásra találás kihagyhatatlan szakasza. Csak ne az legyen a vége!

Irritáló

Annak, hogy egy embert irritál egy másik ember valamilyen tulajdonsága, egyetlen oka lehet, az, hogy ő ugyanabban a rendezetlenségben szenved mint amelyikből a másik zavaró tulajdonsága ered. Nem kell azt gondolnunk, hogy mi emberek lényegesen különbözünk egymástól. Mindannyian magunkban hordozunk mindent (ezért van egyáltalán esélyünk arra h egyszer majd meg is értsük egymást), és hogy abból a mindenből kinél mi tud felerősödni, hát, azt csak egészen mellékes körülmények szinte véletlen esetlegességei határozzák meg. Igaz, hogy van egyéni felelősség, viszont az - szerencsére - tökéletesen mérhetetlen. Azért mondom hogy szerencsére, mert ellenkező esetben csúnyán visszaélnénk vele. Hiszen hányszor megpróbálkozunk vele így is...

Nem akkora hülyeség, mint amekkorának látszik

Mentsd meg a Földet! Ez az egyetlen hely, ahol lehet csokit kapni.

Nem tudtam, hogy lehetetlen, ezért megcsináltam.

Okos, kedves, aranyos ügyes, segítőkész, rendes, szorgalmas... és betegesen szerény vagyok.

Az optimista szerint pánikra semmi ok: hiszen a hajó nem zuhan le, a repülőgép pedig nem süllyed el.

A tehén egy rejtélyes állat... De én megfejtem!

Ne mutasd, hogy okosabb vagy tanáraidnál. Kegyetlenül bepipulnak tőle...

Minden gomba ehető. Legalábbis egyszer biztosan...

Rám nagyon kell vigyázni, mert belőlem csak egy van. A többiekre nem, mert ők sokan vannak.

Én azért vagyok nagyképű, hogy Te szerénynek mondhasd magad.

Ha a padlón vagy, szedjél föl onnan valamit!

És a kedvencem:

          Ha a kacsa nem tud úszni, akkor nem a víz a hülye!

Pedig de nagyon szeretnénk azt hinni, hogy a környezetünk tehet arról, hogy mi fuldoklunk, sőt általában meg is teszünk mindent azért, hogy legalább a saját szemünkben úgy tűnjék, és ha közben sikerül még pár egyéb személyt is elkápráztatnunk, az csak emeli a mutatvány fényét. A lényegen azonban a mutatvány mit sem változtat, ilyen irányú igyekezeteink ugyanis teljesen terméketlenek. Ha egy helyzet nem jó, akkor nem azon kell rágódnunk, hogy mások azt mennyiben tehetnék jobbá, számunkra ott csak az a kérdés merül fel, hogy mi mit tehetünk a javulásáért. A közeg adottság, üzenet és hívás, hogy feltaláljuk, és hasznossá tegyük magunkat benne, függetlenül attól, hogy mit kell azért elszenvednünk, és milyen változáson kell ahhoz keresztül mennünk. El lehet hajítani a sablon válaszokat, és el kell indulni megkeresni a személyeseket. Az nyer, aki ezt megcsinálja, az veszít, aki nem. Ez egy ilyen játék.

Ismerd meg önmagad, és békében távozhatsz

A betegségéről írt nem rég megjelent könyve miatt közismertté vált, és hosszú szenvedés után tegnap meghalt M. Dóra újságírónő küzdelmének fő üzenete így hangzik: Ismerd meg önmagad és békében távozhatsz! Nem tudom, hogy így van-e (én nagyon keveset szenvedtem hozzá képest), nem tudom h megismerhető-e az ember saját maga által, és azt sem tudom, hogy lehet-e békében távozni. Viszont azt tudom, hogy ha valaki meg sem próbálja, akkor biztosan nem fog sikerrel járni, és ez már elég érv arra, hogy mégis útra kelljen, illetve elveit elengedve hagyja, hogy élete eseményei segítsenek neki közelebb jutni valódi önmagához. Már csak azért is, mert szeretni az tud, aki - milyen kifejező a magyar nyelv! - magánál van, vagy azt is mondhatnám, hogy csak annyira tud az ember szeretni, amennyire magánál van, mert amennyire nincs magánál annyira - bármilyen szépnek tűnő dolgot is tesz - csak külső áramlatok idegen hatásainak játékszere. Mindazon által ne higgyük, hogy az önismeret könnyű, inkább higgyük, hogy nagyon nehéz, és nyugodtan hihetjük azt is, hogy csupán fájdalmak elviselése árán lehet fejlődni benne, és így aztán a szeretetben is csak úgy...

Kettő közt egy harmadik

Csak az lepődik meg a körülötte csapkodó villámok látványától, aki még nem szembesült saját belső feszültségeinek borzasztó erejével. Ha meg akarod érteni, hogy a világ mért olyan, amilyen, akkor először azt értsd meg, hogy Te magad mért vagy olyan, amilyen, és a többi utána már gyerekjáték.

-------------------------

Ne haragudj magadra azokért a hiábavalóságokért, amelyeket eddigi életed során elkövettél, hiszen utad pont azokon a hiábavalóságokon át vezetett el oda, ahonnan most tovább tudsz lépni.

-------------------------

Mindannyian rabjai vagyunk annak az illúziónak, hogy köteles belső harcainkat kiválthatjuk külső háborúkban való részvételünkkel. Azt gondolod, hogy ellenségeidet leigázva megmenekülhetsz a saját sötét oldaladdal való szembenézéstől? Dehogy! Hisz az a másik ember, akit le akarsz győzni, ő is Te vagy!

A belső harmónia tartalmi kérdés (levélrészlet)

Gonda-Illés rendkívül érdekes (nem katolikus) könyve*, mely a nemi szerepek archetípusos gyökereivel foglalkozik (szerintem kötelező olvasmánynak kéne lennie minden jegyesoktatáson) az alábbi szavakkal kezdődik:

Aki elvesztette az Örök Mértékkel a kapcsolatát, az most kétségbeesett kapkodással keresi a formát. Mindhiába. Akárhány anyagi lehetőséget is próbál ki az ember, az Eredendő Értéket hordozó tartalom híján csak idő kérdése, mikor derül ki, hogy a forma nem hozza el a lélek békéjét. A belső harmónia tartalmi kérdés...


A baj az, hogy én ezt a Katolikus Egyháztól szeretném hallani. Mert ha a templomban fel lehet olvasni a Jézusnak és a gazdag ifjúnak a beszélgetését, akkor ezt is el lehetne mondani, hisz az utóbbi az előbbi egyenes következménye. Kicsit (de csak kicsit) sarkosan fogok fogalmazni: ha én ezt fiatalkoromban hallottam volna, és tisztán súllyal hallottam volna a templom falai közt,akkor valószínűleg egész máshogy alakul az életem. Ebben az a sarkos, hogy nem lennék máshol akkor sem, mint most, viszont, és ez a nem sarkos, ide sokkal kevesebb kerülővel jutottam volna el. Persze, a Jóisten a görbén is ír egyenesen, volt sok örömöm, van három gyönyörű és aranyos gyermekem, és van egy lány, akit a szeretetem talán át fog segíteni a káprázatból a valóságba, tehát nem panaszkodom. Viszont a fenti mondatot még mindig hiába várom attól a közösségtől, amelyben felnőttem, és amelyért, annak ellenére, hogy hat éve nem járok templomba, én magam is sokat áldoztam, sőt áldozok éppen most is. Nem siránkozni akarok, és csak azért ütöm meg ezt a drámai hangot, hogy érezd, az, amiről levelezünk, több kettőnél, és több annál, hogy van egy kicsit szerencsétlen és éretlen férfi, aki valahogy becsajozott, és most próbálja magyarázni a bizonyítványát. Amíg az egyház nem mozdul el a formákról a tartalom felé, addig nem lesz képes segíteni a hívein, akik ott próbálnak választ keresni életük feszítő, drámai kérdéseire. Formák nem kellenek senkinek, ez a világ annál már letisztultabb, mindenki a tartalomra éhes. És ha az egyház, nem mint intézmény, hanem mint közösség nem lép abba az irányba, akkor csak magát hibáztathatja azért, hogy súlytalan marad, sőt egyre súlytalanabbá válik, és előbb-utóbb légüres térbe kerül.

*Gonda István & Illés Csilla: Dallamok a szépség szimfóniájából

Az értés útja

Ha meg akarod érteni, hogy a világ mért olyan, amilyen, akkor először azt értsd meg, hogy Te mért vagy olyan, amilyen. Ez a természetes út az értés felé.

Ne haragudj magadra

Ne haragudj magadra azokért a hiábavalóságokért, amelyeket eddigi életed során elkövettél, hiszen utad pont azokon a hiábavalóságokon keresztül vezetett el oda, ahonnan most továbbléphetsz.

Meglepő, de igaz

A világban jelentkező feszültségek előtt csak azok állnak értetlenül, akik még nem jutottak el saját maguk belső ellentmondásainak felismeréséig.

Pusztába kiáltó szó - tartalmibbá válás (levélrészlet)

A tartalmivá válás, a tartalom feltárulása a formák mögött, a mélységek megnyílása (és az ember oda való zuhanása) az egész élet egyik leglényegesebb vonulata, sőt azt is mondhatjuk, hogy ez pontosan az üdvtörténet, mely tükröződik minden szellemi lény legbensőbb törekvésein. Van akin jobban látszik, van akin kevésbé (bár ezek a látszat mértékek mindig nagyon viszonylagosak), de mindenkiben ezek a legbensőbb, legeszenciálisabb erők, mindenkiben ez az izzó tűz, ez a vulkán magja. Nézd Jézus életét, vagy nézd akármelyikünkét. Súlypontjaink fokozatosan csúsznak át a tartalomra, ahogy öregszünk fokozatosan távolodunk a külsőbb, konkrétabb, formaibb történésektől, és egyre inkább előtérbe kerülnek a mélyebb mondanivalók, egyre természetesebb, kötetlenebb és oldottabb viszonyt alakítunk ki a minket körülvevő formavilággal, míg aztán egy nap teljesen meg nem válunk attól a számunkra legfontosabb formától, amelyiket születésünkkor kaptunk. Nézd Jézus életét, nézd azt a tragikus crescendót, amely a minden formát levető kereszthalálba kulminált, vagy nézd a nagy öregeket, az indián sámánokat, akikről szépen lassan lekopott minden, akik életük végére eljutottak egy szabad és lelki szegény létállapotba, mert leküzdöttek magukban minden kötődést a formák iránt, és éppen ezért minden forma csodálatos szépséggel és egyszerűséggel tud tündökölni szemükben, sőt a formák egysége és ugyanarra mutatása sejlik fel abban a szelíd viszonyrendszerben, amelyet környezetükkel megvalósítanak (Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld). Kedvenc példám (nyílván személyes érzékenységemből adódóan) Radnóti Miklós, akinek az életén ezt a tartalmivá válást gyönyörűen végig lehet követni egészen a Razglednicák gyötrelméig, ezek a végletekig megtört sóhajtások talán a magyar líra első valóban formátlan versei. Erről a szelíd, megsemmisülő, de pont megsemmisülésében kiteljesedő létezés felé tartó fejlődésről szól az evangélium. E fejlődés célja az a téren és időn kívüli pont, ahol szinte összeér a lét és a nemlét, illetve ugyanannak az egynek a két arcává válik. (Persze, nem tudjuk, hogy miről beszélünk ezekkel a szavakkal, de hát pont azért megyünk oda, hogy megtudjuk.) És erre a félelmetesen gyönyörű, megrázó, a lét legmélyebb rétegeit is felkavaró üzenetre rakódott rá annyi forma, vallási külsőség (már az apostoli levelekben világosan kitapintható az ellentétes tendencia), hogy most a tartalomból már szinte semmi sem látszik. Miért? Mert ilyen az ember! Te is, én is, ő is mindenki. Mert akarja azt a tér és időn kívüli pontot, meg nem is, és ráadásul a két akarat egyszerre és egyforma erővel jelentkezik benne! Igen, benne van mind a kettő, és ez teljesen független minden külső jegytől, vallástól, foglalkozástól, mindenki vágyódik Jézus élete után, és közben mindenki őrzi a kincseit, mint a gazdag ifjú foggal és körömmel. Azokat a szűk tereket, azokat a formákat, amelyeket a lét egyszer majd, nem is olyan sokára úgyis elvesz tőle, illetve már ma is zajlik az elvétel benne magában, sőt az ő legsajátabb törekvéseiben is. Nagyon szeretem ezt a borzasztó egyszerű evangéliumi történetet, mert mindannyiunk életének legnagyobb drámája tárul fel azon keresztül, az ember hasadása, két felé menése, amelyet annyira nagyon szeretnél letagadni Te is. (Emlékszel arra a versemre, amelyet pár hete átírtál, mert az én változatom túl felkavaró volt, emlékszel, ugye?) De nem lehet, és az a jó, hogy nem lehet, mert attól történik valami, saját létünk legmélyebb ellentmondásai jelentik azt a feszültséget, amelyben tulajdonképpen egyetlen egy dolgot nem lehet csinálni csak: állni, illetve aki megpróbálja az ácsorgást, az életével fizet érte...