537. bekezdés

Nagyon furcsa dolgok történtek novemberben. Szerettem volna befejezni az írást, készültem is sokat rá, így jött létre a Belső fejlődés tétje című blogbejegyzés, azzal akartam lezárni egy csomó mindent. Abba akartam hagyni az írást, mert elég terhessé vált, és azt hittem, hogy ez más körülményekkel együtt elég okot szolgáltat rá. Aztán rájöttem, hogy abbahagyni nem lehet, csak másképpen kell folytatni. Kínomban kitaláltam egy új blogot, illetve kettőt, a Sisakrostély és fátyol címűt, valamint a Kis Vuk blogot. Szóval lassan annyi blogom lesz, mint égen a csillag. Az újaknak volt saját karakterük, illetve a Leonidasz naplója is elég specifikus, viszont a legrégebbi Mennyországjárással kapcsolatban elég nagy gondban voltam. Az idők folyamán ez a blog is nagyon eklektikussá vált, akár a Kisbolygó. Az végül keresztül ment egy rendes profil tisztításon, és közben félig magán bloggá változott, illetve azt szeretném kérni, hogy további jelzésig, ha nem muszáj, ne is látogassátok. Viszont a Mennyországjárással momentán is elég tehetetlen vagyok. A gond abból fakad, hogy amit ide fel tudnék tenni, az mostanában mind felkerül a sisakrostélyosra. Először azt gondoltam, hogy az a blog lesz a lovagi, ez pedig a misztikus, de egyelőre e két dolgot nem tudom elég világosan kettéválasztani magamban. Vagyis ez a két blog túlságosan hasonló, miközben mellette érzem, hogy nem volt butaság új blogot indítani mégsem, bár utólag már látom, hogy azt nem annyira a perspektíva tágításához, mint inkább egy lépcső meghaladásához lehet kötni. A lépcső elég nehezen definiálható, de valamit azért tudok róla mondani. Az elég bonyolult, elég elvont és elég személyes útkeresésről szeretnék elmozdulni a kicsit több konkrétum felé. Harciasabb, foghatóbb szeretnék lenni. Hogy ez mennyire sikerül, azt lehet, hogy egyelőre még csak én érzem, az írásaim talán még nem mutatják, de remélem, hogy egyszer majd azokon is felismerhető lesz. Egyébként nem tudom, hogy miről fogok írni, és azt sem tudom, hogy meddig. A témák nap, mint nap érkeznek, de soha sem látom azokat előre. Szóval az egész elég bizonytalan. Viszont amíg nem találok ki okosabbat, addig lehet, hogy ide nem teszek fel újabb bejegyzést. Ha olvasója voltál ennek a blognak, és érdekel a logikus folytatás, akkor azt tanácsolom, hogy a Sisakrostély és fátyol blogon kövess tovább, az oldalak között megtalálod a rá mutató linket. Hogy itt lesz-e valami még, vagy sem, azt egyelőre nem tudom. Talán igen, talán nem. A régi bejegyzések megmaradnak, és az oldalakat is szívesen gondoznám, ha lenne rá időm. Sajnos nincs, illetve egy nap x időnél többet akkor sem lehet írással tölteni, ha egyébként minden feltétel adott lenne, mert az írás nagyon leszívja az embert, illetve engem. Nem vagyok jó író!

Nem egy csomó dolgot

A Jóisten nem azt várja Tőled, hogy egy csomó dolgot cselekedj, a Jóisten azt várja, hogy elegendően figyelmes légy ahhoz, hogy ki tudd választani a szóba jöhető tettek közül a valóban Neked szántakat, azokat tényleg megcselekedd, és utána nyugodt lélekkel térj nyugovóra.

Több vagy

Felépíthetsz egy csodaszép otthont, több vagy annál,
Alkothatsz bármilyen nagyszerű művet, több vagy annál,
Kitalálhatsz bármilyen gyönyörű elméletet, több vagy annál,
Végezhetsz bármilyen önfejlesztő gyakorlatot, több vagy annál,
Érhetsz el bármilyen hihetetlennek tűnő sikert, több vagy annál,
Tisztulhatsz a megpróbáltatások özönvizében, több vagy annál,
Ünnepé varázsolhatsz ezer hétköznapot, több vagy annál,
Gazdaggá tehetsz százezer koldust, több vagy annál,
Meggyógyíthatsz millió beteget, több vagy annál,
Lehajolhatsz akárhány gyermekhez, több vagy annál,
Lehet a Tiéd a legszebb nő szerelme, több vagy annál,
Ráakadhatsz a legkifejezőbb szóra, több vagy annál,
Kivetítheted a legbeszédesebb képet, több vagy annál,
Feláldozhatod magad akárhány oltáron, több vagy annál,
Lehetsz a legnemesebb eszme harcosa, több vagy annál,
Lehetsz a legigazabb vallás papja, több vagy annál,
Eljátszhatsz bármilyen szerepet, több vagy annál,
Bármit is teszel, soha, soha ne felejtsd el, hogy
Több, sokkal-sokkal több vagy annál...

A belső fejlődés tétje

Az utóbbi időben több blogbejegyzésben is írtam az ember belső fejlődéséről, e fejlődés tétjéről, és azokról az akadályokról, amelyeket közben le kell győznie. A most következő írásban ezeket a gondolataimat próbálom összefoglalni, de közben ott motoszkál bennem egy másik aktualitás is. Az, hogy majdnem hét éve kaptam egy élethelyzetet, amely felerősített bennem bizonyos eszméléseket. Ez nagyon jó, és minden bizonnyal nagyon szükséges is volt, de mostanában van egy olyan halvány érzésem, hogy lassan lejár az erre fordítható idő, és nem sokára valami újnak kell kezdődnie. A magyar népmesékben a hét mesebeli szám, a keleti népek szintén hetes periódusokban gondolkodnak az emberi életről, valószínűleg nem véletlenül. A tudós biológusok megállapították például, hogy hét év alatt az ember sejtállománya szinte teljes egészében lecserélődik. Vagyis már nem az vagyok, aki hét éve voltam. Hát akkor ki?

Az az írogatás, amely a Mennyországjárás blogon és a levelezésekben zajlott, lassan lecseng, illetve átalakul majd, és még magam sem tudom, hogy pontosan mivé. Nem akarom teljesen elhagyni ezt a blogot, de lehetséges, hogy a jövőben kevesebb időt és figyelmet fogok szánni gondozására. Közben viszont indul egy új blog (lásd a lila betűs bekezdést a jobb oldalon), és biztosan megmarad A Leonidasz naplója és a Kis Vuk blog is. Az előbbi azért, mert az jól megdolgoztat, hiszen ott tulajdonképpen naponta el kéne számolnom a kapott idővel, a második pedig azért, mert a játék az élet része. Mint, ahogy Ti is, Kedves Olvasóim az életem részei voltatok, vagytok és lesztek!

----------------------------------------------------------------------------------------------

Probléma: a féligazság teljes hazugság (zsidó bölcsesség)

Leegyszerűsítő, elhanyagoló szemléleteink a könnyebb tájékozódás lehetőségének illúzióit vetítik elénk, viszont közben felületessé, egysíkúvá tesznek minket. Lehet, hogy ebben a virtualitásban bizonyos képességeink növekedni kezdenek, de személyiségünk egésze mégis satnyulni fog a kiegyensúlyozatlan terhelés alatt. Továbbélésünk kulcsa nem más, mint a leszűkítéseknek való behódolásért kapott hamis biztonságérzetek tudatos elhagyása, és a megnyílás azelőtt a teljesség előtt, amely egyedül képes kibontakoztatni személyes létünket és mindazokat a ma még szunnyadó adottságainkat, amelyekre égetően nagy szükségünk lesz, ha talpon akarunk maradni, és segíteni akarunk másoknak is az elkövetkezendő minden bizonnyal nehéz évtizedek során.

Az emberben borzasztó nagy kiaknázatlan potenciálok rejlenek, ám szárba szökkenésükhöz szükséges, hogy rendezze kapcsolatát önmagával és a lét egészének személyes valóságával. Minden pillanatra úgy kell tekintenünk, mint a gyógyulás esélyére, minden pillanat egy lehetőség arra, hogy megsebzett belső lényünk felé megértéssel és szeretettel közeledjünk, és az önmagunkkal való találkozás által érzékennyé válva találkozni tudjunk másokkal is, sőt életünk minden pillanatát személyes találkozásként éljük meg. Hogyan tudna találkozni valaki egy másik emberrel, amíg önmagának is színlel, amíg önmagára is csak sematizmusok, formai összezárások szűrőjén keresztül tekint?! Sokszor hagyjuk figyelmen kívül az önmagunkhoz való visszatalálás követelményét, a bennünk lévő belső ösztöke ellenében pedig számtalan érvrendszert ácsolunk, hogy ezt az elhanyagolást legalizáljuk, megfeledkezve arról, hogy mindannyiunk életében külön-külön és az egész emberiség fejlődésében is lesz olyan pillanat - bizonyára nem is nagyon sokára, hiszen az idő egyre gyorsabban telik - amikor a következő szintre lépést már nem lehet tovább halogatni.

Hagyományaink, vallásaink, világszemléleteink, gondolkodási rendszereink évszázadokon keresztül életben tartottak minket és közösségeinket, szerepük tehát nagyon - sokszor életbevágóan - fontos volt, viszont bizonyos jelek most mégis egyre erősebben figyelmeztetnek minket arra, hogy ideje kilépnünk e rendszerek fedezékei alól, és ideje mélyebb, személyesebb kapcsolatot keresnünk a körülöttünk lévő világgal. Ami jó és fontos volt eddig, az a kibontakozás mindenen átívelő folyamatában lassan kerékkötővé válik. Legyünk bátrak, és merjünk elindulni azon az úton, amelyen különböző szerzett identitásainkat fokozatosan felváltja az önazonosság tudata, azon az úton, amelyen az utóbbi megerősödésével párhuzamosan kiderül, hogy az előbbiek nem tartoznak az ember lényegi összetevői közé, nem váltják ki a személyest, szerepük csak arra a gravitációs térre korlátozódik, amelyben ég felé való elrugaszkodásunk drámai távlatot nyer, emberhez méltó teljesítménnyé válik. Ellentétben bizonyos hatalmi törekvésekkel (melyek szolgálatába soha sem szegődtem) nem formabontásra buzdítok, hanem egy olyan tartalmi átalakulásra, amelyben a formák maguktól átsorolódnak, és a szerepüknek megfelelő helyre kerülnek. Nem egy elkapkodott átöltözésről vagy annak kényszerítéséről beszélek, hanem egy olyan érési folyamatról, amely az embert felemeli és a helyére teszi. Hiszen az ember nagyon lassan ugyan, de felnő, egyre önállóbb és egyre inspiráltabb lesz, miközben az őt érő kihívások igénylik, várják is tőle a nagyobb távlatokban való megmerítkezést. Várják tőle, hogy lépjen egy több kockázatot, több veszélyt rejtő, de ugyanakkor egy jóval nagyobb vitalitás lehetőségét is magában hordozó közeg felé, amelyben új tapasztalatokra tehet szert, jobban megértheti önmagát, jobban megérthet mindenki mást is, és az így nyert értésben, látásban megerősödve, szívében a frissen felszabadult energiákkal lesz bátorsága útra kelni, és vándorolni az óperenciás tengeren is túlra bizonyos szerelem- és életmentő virágok, illetve gyümölcsök begyűjtésének céljával...

---------------------

Az ember életének értelmét mi adja?

Az, hogy minden út a hamis biztonságérzetektől való elrugaszkodás,
A tisztulás, a személyesebbé válás, a találkozás felé menés egy kis darabja

---------------------

Az ember nem tud rendet tenni,
Ahhoz kevés, s ha megpróbálja mégis,
Csak fokozza a rendetlenséget

Ám ha megadja magát
A rend hiányából fakadó rettentő fájdalomnak,
Az benne sok rendetlenséget eléget

---------------------

Előbb-utóbb minden
Fixnek hitt pontról kiderül
Annak viszonylagossága

Sőt egyre világosabb lesz,
Hogy az nekünk mennyire fontos!
Pont a viszonylagosság a...

---------------------

Illúzióhegyeket koptatni jöttünk,
Szíved hozzá elég merész-e

Elkopott-e már Benned
Az illúzióhegyek időarányos része?

---------------------

Kellenek a formák, de csak annyiban,
Hogy a tartalmat hordozzák, és segítenek
Annak kibontakoztatásában

A formákat csak edénynek tekintsd!
Az ételt fogyaszd, és ne találj vigaszt másban!

---------------------

Nem vagyok formabontó, csak azt kérem, hogy keresd a jó rendet,
Amely a forma és a tartalom között feszül

Ne áltasd magad azzal, hogy ez a rend nem létezik,
Mert létezik, és ha engeded, Benned lassan minden tartalmat leszűr

---------------------

Az ellentmondások nem azért vannak,
Hogy valaki A-ban, másvalaki B-ben
Nyugvópontot találjon

Az ellentmondások azért vannak,
Hogy feszültség, s benne mozgás legyen,
Történjenek a dolgok, s közben az ember emberré váljon

---------------------

Be kell látnunk h minden élethelyzet
Találkozás felé visz minket,
Személyes fejlődésünket katalizálja

Boldog ember az,
Aki az események sorára így tekint,
Az örömöket és a megpróbáltatásokat egyformán állja

---------------------

Az ember egy nagyon bizonytalan összetettség,
Megérteni őt, bizony, nem könnyű játék

A rendet az építi, aki nem retten meg a káosztól, melyet ő maga vetít,
Inkább megszégyenül benne, mert attól minden tettetése átég

---------------------

Az ember egy nagyon bizonytalan összetettség,
És még csak most ébredezik, kába

A valóság hiányt és fájdalmat okoz neki,
Szegődjék mégis szolgálatába

---------------------

Amíg öntudatlanul is a védekezési reflexek szerint cselekszünk, mert sérüléseinket nem merjük észrevenni, addig csak görgetjük magunk előtt a bajt, mely attól egyre nagyobbá válik.

A gyógyulás akkor kezdődik, amikor merünk a mókuskerékből kilépni, tudatosítjuk azt a rosszat, azt a fájdalmasat, ami minket ért, önazonosságunk tüzében elégetjük, s többé nem takarózunk be állig

---------------------

Azt akartam, hogy tengerek sodorjanak,
Vulkánok mélyén szerettem volna égni,
Majd felszínre törni, úgy szökkenni szárba

A hét év kicsit megdolgoztatott,
Viszont találkozás lesz a vége,
A szerelem nem ment kárba

---------------------

Élheted ötösre az életed, de lehet, hogy közben mégis megbuksz,
Mert az, hogy jól teljesítesz, még messze nem elég

A teljesítés csak egy eszköz ahhoz, hogy lényed mélyét bejárd,
A tűz- és erőcentrumot, ahol minden színlelés elég

---------------------

Az egy nagy hazugság,
Hogy az ember nem tudja,
Mert valójában tudja,
Csak nem akarja

S ha szívében kész is,
Hogy hosszú útra keljen,
A kereszthordozásba azért
Beleremeg a karja

---------------------

Ne félj, mert most múlik pontosan,
Most történik az, aminek történnie kell,
Amit egyszerre őriznél és siratnál is

Ne félj, mert jelen vagy,
Sőt jelen voltál, és jelen leszel benne mindig,
S jelenléted a mély időbe szánt...
Minden hiányérzet virtuális

---------------------

Az embernek az fáj, az ellenkezése,
Melyet táplál saját valóságával szemben

Az emberséget szeretné elfelejteni,
Fájdalma figyelmezteti rá ellenben

---------------------

A fájdalmat az életéből
Igyekszik mindenki kiiktatni,
Azzal szembenézni senki sem mer,

De egy szép nap majd mindnyájan rájövünk,
Hogy a fájdalom hiányát
Képtelen elviselni az ember

---------------------

A bajok akkor kezdődnek,
Amikor a büszke ember a lét
Személyes valóságát
Magából kiiktatja,
Nem veszi tudomásul

Helyette rendszerekben gondolkodik,
És képeket vetít magának,
Hogy valamit mégis tegyen,
A találkozásról figyelmét elterelje...
A bajok akkor kezdődnek, mert a lélek
A steril közegben hamar megbetegszik,
Az egyedüllétbe bizony belefásul

---------------------

Világok kínálják portékáikat,
De engem nem érdekel a vásár,
Többé nem állok sorba büszkeségért

Reggel a rendszer összeomlott,
És a látszat helyébe egy pillanatra a valóság lépett...
Ilyen meglepetés már rég ért.

---------------------

Matának hívnak, a Mata nevű folyamat fut rajtam,
Valaki régóta futtatja, alakulás, fejlődés oda,
Ahol felizzik a lét egyetlen találkozása

Te egy másik folyamat, egy másik fejlődés lettél, neved jelzi...
Ne téveszd el! Az együtt menés még nem találkozás,
Az sokszor csak a találkozás elsunnyogása

---------------------

A szeretet nem feszültség nélküli állapot,
Sőt, gyakran embert próbáló, kínkeserves bajvívás,
Az én részem és a Te részed ütközése, harc

Mert éghető anyag Benned és bennem is van bőven,
De a lángot akkor is csak szikra tudja meggyújtani,
És a szikrát pont az ütközések adják hozzá,
Vállald, ha jót akarsz!

---------------------

Megrettenni semmitől se kell, hiszen minden réteg fontos, bárki bármit gondol,
A találkozásban minden értelmet nyer, még a fájdalom is, mely egyébként csak rombol...

---------------------

Abban, aki valakit keres, aki megy érte tovább, túl minden határon,
Abban az indíttatás megmarad, hordozóját tovább érzékenyíti,
Viszont azt, aki egy ponton megáll, többé nem fogja tanítani.

Van sok olyan helyzet, sok olyan csillagállás, amely kéri tőlünk, hogy menjünk tovább...
Ilyenkor - legyen az bármilyen fájdalmas vagy különleges tovább menés -
Egyszerűen nem lehet hátat fordítani

---------------------

Ingrid Sjöstrand: Meg ne próbáld!

Meg ne próbáld!
mondja apa,
és nagyon szigorúan néz rám.
És egész testem reszket,
és már úgy érzem, gyáva vagyok,
ha meg nem próbálom.

---------------------

Ingrid Sjöstrand: Van hozzá közöd?

Van hozzá közöd,
mit csinálok?
És hogy mit gondolok?
Van hozzá közöm,
mit csinálsz?
És hogy mit gondolsz?
Van közünk egymáshoz?
Hozzám, hozzád, mindenkihez,
aki véletlenül épp itt él
épp most,
és akitől függ,
hogy mi lesz a világból?
Van közünk egymáshoz,
talán, igen.

(A két Ingrid Sjöstrand vers az Ami a szívedet nyomja
című kötetben jelent meg más svéd
gyermekversekkel együtt)

 
---------------------

József Attila - Ágnes Vanilla: Uram

Nagy bánatomnak égő csipkebokrán,
Ó én Uram, hogy megjelentél nékem,
Tán már nem is bús fájdalmam lobog,
Te tündökölsz e fonnyadt büszkeségen.

Átlátsz, tudom, a bűnök cifra gyolcsán,
Erény rongyán, bátorság mentebőrén,
Mégis mindent levetkezem, Uram,
S elődbe küldöm lelkem szűzi pőrén.

Dús életemnek ifjú vára omlott
Mohos magánnyá szépült és ma benne
Csak csipkebokrok nőnek, ó pedig
Egy lánynak csókja mind liliom lenne.

Átlátsz, tudom, a bűnök cifra gyolcsán,
Erény rongyán, bátorság mentebőrén,
Mégis mindent levetkezem, Uram,
S elődbe küldöm lelkem szűzi pőrén.

Uram, ki küldtél büszke vár urának,
Engedd, már lelkem riadót ne fújjon.
Szelíd remeteként az öregek
Szűk szíve odvas odújába bújjon.

Átlátsz, tudom, a bűnök cifra gyolcsán,
Erény rongyán, bátorság mentebőrén,
Mégis mindent levetkezem, Uram,
S elődbe küldöm lelkem szűzi pőrén.

---------------------

Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalban arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kísértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyűléptű szívében megterem
az érett és tünődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szívemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ újraépül, - s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem:
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, - talán most senki sincs.

Fátyol (levélrészlet)

...fátylakat tépünk le, amíg bele nem ununk, és valamelyikre rá nem mondjuk, hogy az már nem fátyol, hanem a valóság, és onnantól kezdve állunk előtte, mint a faszent. Na, ezt hívom én megakadásnak, mindannyiunk életében bőséggel találnánk példákat rá. Mert ha ebben az egészben van valami valóságos, akkor az nem más, mint a folyamat, amelynek során szépen lassan leszakad rólunk az összes köd. Mert 1-2-5-10-20-30-max 40 év és ott állunk hót pucéran a mindenség színe előtt. Igaz, azzal most nem kell törődni. "Ne keresd a halált, a halál majd rád talál. Az utat keresd, amely beteljesüléssé avatja a halált."

És ha erre most azt mondod, hogy ez is csak egy fátyol, akkor én arra meg azt mondom, hogy persze. Ami szavakba foglalható, az nem is lehet más, mint fátyol. A zene talán egy picit tovább tud menni, de újabb három lépés után az is megakad. Lehet, hogy a Te formavilágodnak jobbak az esélyei, de biztos, hogy nem sokkal. Viszont nem akarok versenyezni Veled, inkább az utat keresem, a fent említettet. Amit Te nyilván máshogy mondanál vagy mondasz is. De az nem baj, mert a mondás úgyis csak fátyol...

Még mindig a párizsi merényletről

Azokat a merényleteket, amelyek közül most Párizsban is történt néhány, nem kötném nagyon az elkövetők személyéhez, mint ahogy más szörnyűségeket sem szoktam személyekhez vagy embercsoportokhoz kapcsolni. Azt gondolom ugyanis, hogy ezek a társítások nem vezetnek sehova, nem jön ki belőlük semmi a jövőre nézve. Ezeket a merényleteket mi csináljuk mindannyian. Szépen halmozzuk a feszültségeket, amíg valahol el nem szakad a cérna. Érdekes az, hogy hol szakad el? Nem nagyon... Az oviból ismerünk ilyen szituációkat, hát, azok nagyobb léptékekben is pontosan ugyanúgy zajlanak le. Ha ezt megértenénk, más szemmel tudnánk nézni a világra és benne magunkra is.

Regényrészlet a több mint száz halottat és temérdek sérültet követelő párizsi merényletek után

...Micsoda idők voltak azok, azt száj el nem mondhatja, elég az hozzá, hogy mi is meg ők is inkább veszett ebekhez voltunk hasonlatosak, hogysem az emberekhez... Egyszer hírét vette a kommandónk, hogy a csőcselék Rusiecki uram fortalitiáját ostromolja. Engem küldtek segítségére az embereimmel. Későn érkeztem a fortalitia már földig le volt rombolva. Én azonban ráestem a részeg parasztságra, jó részüket lekaszaboltattam, a többi elbújt a vetésben, azokat elevenen fogattam meg, hogy példaadásul felköttessem őket. De hogyan? Könnyebb volt ezt kimondani, hogysem véghezvinni. Az egész faluban nem volt egyetlen fa, a mezsgyéken még a magányos paraszti körtefák is le voltak vágva. Arra nem volt időm, hogy akasztófákat állíttassak. Erdő sem volt sehol a közelben, hiszen a pusztában voltunk. Mit tegyek? Terelem hát a foglyaimat, és megyek. Hiszen majd csak találok valahol egy terebélyes tölgyecskét. Egy mérföld, kettő de csak puszta és puszta, akár golyóbist guríthatnál. Egyszer csak már estennen, egy falucska nyomaira bukkantunk. Nézek, forgolódom, imitt-amott egy-egy kupac szén, egyébként csupa szürke hamu, és semmi más! Egy csekély halmon mégiscsak megmaradt egy kereszt. Jókora tölgyfa kereszt, nem rég emelhették, mert a fája még nem feketedett, inkább úgy fénylett az alkonypírban, mintha tűzláng világítaná meg. Rajta bádogból kiszabott Krisztus, de úgy kipingálva, hogy csak oldalról nézvést, a vékony bádogot látva vette eszébe az ember fia, hogy nem igazi test. Ámde elölről az arca olyan, akár ha élne, csak éppen kissé sápadt; a töviskoszorú is a fején, a szeme felfelé tekint, benne a rettenetes szomorúság és fájdalom. Amint megpillantottam a keresztet, már ébredt is a fejemben a gondolat: "Íme a fa, más nincsen" - ámde nyomban meg is ijedtem. Az Atyának és a Fiúnak... csak nem akasztom őket a keresztre! De eszembe vettem, hogy Krisztus urunk szemeinek szerzek gyönyörűséget, ha e latrokat, kik annyi ártatlan vért kiontottak, itt, az ő szeme láttára lenyakaztatom, s már mondom is: "Én jó uram, gondold, hogy ezek ama zsidók, akik Téged keresztre feszítettek, mert hiszen ezek sem jobbak amazoknál." Nyomban meg is parancsoltam, hogy egyenként hurcolják őket a dombocskára, vezessék a kereszthez, és ott üssék le a fejüket. Voltak közöttük ősz, öreg emberek, és voltak ifjú legénykék is. Az első, akit odahurcoltak, így könyörög: "Az Úr kínszenvedésére, erre a Krisztusra, Uram, legyen irgalom benned!" Én meg csak odakiáltok: "Vágd!", mire a dragonyos megsuhintja a kardját, és már le is szelte a fejét... Odavezették a másikat, az megint csak így kiált: "Ez irgalmas Krisztusra, kegyelmezz!" Mire én megint: "Vágd!" Ugyanígy a harmadikkal, a negyedikkel, az ötödikkel. Tizennégyen voltak, és valamennyi a Krisztushoz könyörgött. Már az alkonyat is elenyészett mire végeztünk. Aztán megparancsoltam, hogy fektessék le őket körbe, a kereszt lába elé... Én ostoba! Azt hittem, ezzel örömöt szerzek amaz egyetlen Szent Fiúnak. Azok pedig hol a kezüket, hol a lábukat rándították egyszer-egyszer, hol meg valamelyik úgy megrándult, mint a partra vetett hal. De már nem tartott sokáig. Az elevenség csakhamar elhagyta a testüket, azután már csendesen feküdtek koszorúban.
Minekutána már teljesen besötétedett, elvégeztem magamban, hogy ott maradunk éjszakára, noha tüzet nem rakhattunk, mert nem volt miből. Meleg éjszakát adott az Úristen, az én embereim tehát örömmel heveredtek végig a pokrócokon, én pedig még odamentem a Krisztus lábai elé, hogy elmondjam a rendes esti imádságomat, és az ő irgalmába ajánljam magam. Azt hívén, imádságom annál is kedvesebb meghallgatásra talál, mert hiszen az egész napot munkálkodva töltöttem, oly dolgokat mívelvén, amelyekkel érdemeket véltem szerezni magamnak.
Gyakran van az úgy az eltörődött katonával, hogy esti imádságát mormolva elszenderül. Velem is így történt. A dragonyosok, látván, hogy ott térdelek, fejemet a kereszthez támasztva, úgy vélték, hogy gondolatokba merültem, s nem akartak megzavarni. Pedig hát az én szemem azonnal lekoppant, és furcsa álom szállt rám ama keresztről. Nem mondom, hogy látomásom volt, mert arra nem voltam, és nem is vagyok méltó, ámde mély álomba merülve mintha az Úr egész kínszenvedését láttam volna... Az ártatlan Bárány ily szörnyű bántódás ára megolvadt a szívem, a könnyem megeredt, s rettenetes fájdalom vett rajtam erőt. "Uram - mondom - íme itt vagyon egy maroknyi jó vitézem: akarod-é látni, hogy mit tud a mi lovasságunk? Csak a fejeddel ints, és én ezeket az ebfiakat, a te hóhérjaidat, egy szempillantás alatt kardélre hányatom." Alig mondtam ki a szavakat, minden eltűnt a szemem elől. Nem maradt más csak a kereszt, és rajta a könnyeket hullató Krisztus... Átölelém hát én is a keresztfa alját, fennen sírva. Hogy meddig tartott, nem tudom, de utána kissé megnyugodván, megint csak megszólalok: "Uram, Uram! Miért is hirdetted szent tanításaidat ama megkeményedett szívű zsidók között? Ha Palesztiniából eljöttél volna a mi Köztársaságunkba, bizony mondom, sosem vertünk volna keresztre, hanem hálásan befogadván és minden jóval ellátván, az indigenatust is megadtuk volna Néked, isteni dicsőséged öregbítésére. Miért is nem tetted ezt, Uram?
E szavak után tekintetemet a magasba emeltem (el ne felejtsék kegyelmetek, hogy mindez álmomban történt), és íme, mit látok? Íme, a mi Urunk, szemöldökét összevonva, szigorúan néz le rám, s egyszerre nagy fennszóval így kiált: "Olcsó portéka immár a ti nemességetek, mert a svéd háború idején minden jött-ment polgár megvásárolhatta magának, de hát üsse kő! Ti meg az a gyülevész nép, egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz, de egyikőtök és másikotok is gonoszabb a zsidóknál, mert ti naponta keresztre feszítetek engem... Avagy nem megparancsoltam- é, hogy még ellenségeiteket is szeressétek, s bocsássatok meg nekik, ti pedig - akár a vadállatok - egymás beleit szaggatjátok-tépitek kifelé. Ezt látván, bizony elhordozhatatlan kínokat kell szenvednem. Hát te magad, ki engem erőhatalommal akartál volna kiszabadítani, aztán még a Köztársaságba is meginvitáltál, vajon mit míveltél? Íme e holttetemek a keresztem körül, melynek alsó felén most is ott az ő vérük. Pedig hát voltak közöttük ártatlan ifjú legénykék avagy elvakult emberek, kiknek józan értelmük nem lévén, mint értelmetlen birkahad mentek a többiek után. Volt-e benned irgalom irántuk, avagy mérlegre vetetted-é az ügyüket haláluk előtt? Nem! Mindegyiket lenyakaztattad, s még azt hívén, hogy ezzel nekem szerzel örömet. Bizony mondom néked, más dolog úgy fedni és büntetni, mint apa fiát, vagy úgy dorgálni, mint az idősebb testvér az ifjabbat, s megint más bosszút venni, nem mérlegelvén, s a büntetésnek, s a kegyetlenségnek határt nem szabván. Immár oda jutottatok, hogy ebben az országban a farkasok irgalmasabbak, hogysem az emberek, a fű véres harmatot verejtékez, a vihar nem fú, hanem üvölt, a folyók vértől áradottak, az emberfia pedig a halál felé nyújtván a kezét így könyörög hozzá: "Ó, mi menedékünk!"
"Uram - kiáltottam -, hát ők jobbak nálunk? Ki mívelte a legszörnyűbb kegyetlenségeket? Ki hozta ide a pogányt?"
"Még büntetvén is szeressétek őket - felelte az Úr -, akkor majd lehull szemükről a hályog, szívük keménysége elmúlik, s az én irgalmam veletek lészen. Ha ezt meg nem teszitek, keresztül gázol rajtatok a tatár horda, rabszíjra fűz benneteket is csakúgy, mint őket. Akkor majd szolgálhattok az ellenségnek gyötrelemben, megvetésben és könnyek között, mindaddig, amíg meg nem szeretitek egymást. Ha pedig túlmentek e gyűlölködés mértékén, akkor nem lesz irgalom sem egyikőtök, sem másikotok számára, s a pogány veszi hatalmába e földet, mind a világ végezetéig."
Megdermedtem e prófétálás hallatán, s jó ideig nem bírtam megszólalni. Arcra vetém hát magam, s csak azután kérdeztem:
"Mit tegyek Uram, hogy bűneim eltöröltessenek?"
S hallván a feleletet:
"Elmenvén add tovább e szavakat másoknak is, a szeretetet hirdetvén..."

Részlet Henryk Sienkiewicz Kislovag című regényéből

Milyen üzenet?

128 halott és 99 sérült... Ki tudja megmondani,
Hogy milyen üzenet mutatkozik meg ebben?

Mindenkit önmagában kell szemügyre venni,
És senkit sem az általa játszott szerepben

Az érzékelések különbözőségéből adódik

Ha meg akarod érteni más emberek döntéseit, akkor először is azt kell megértened, hogy ők másmilyennek érzékelik, és máshogy képezik le maguk számára a valóságot, más építőelemeket, más összefüggéseket és más súlyokat látnak mint Te. Hiszen két egyforma látás nem létezik. (Semmi alapod sincs arra, hogy az ő látása, és a Te látásod közti különbözőséget számon kérd rajta, hisz ugyanezen az alapon ő is számon kérhetné Rajtad a Te látásod övétől való különbözőségét. Számon kérni rajta elméletben is csak azt lehetne, hogy a döntései mennyire koherensek az érzékeléseivel, viszont annak megítélésére semmilyen mód nem kínálkozik.)

A vélemények eltérő volta természetesen nem a végállomás. Teljesen normális, hogy a kettőtök közti különbözőség feszültséget jelent Számodra (és számára is), és teljesen természetes, ha emiatt a feszültség miatt interakciók jönnek létre köztetek. Tudd azonban, hogy ezekben a interakciókban

• egymással teljesen egyenrangú felek vagytok
• nem az a dolgod, hogy valamilyen mesterséges eszköz - például egy ideologikus leszűkítés érvrendszerének - alkalmazásával fölébe kerekedj, hanem az, hogy saját magadat terítékre víve mind a ketten fejlődjetek, többek legyetek korábbi éneteknél
• áldozatokat kell hoznod, hiszen fejlődés, átalakulás másként nem lehetséges

Meglepő, de igaz

Az, hogy valaki egy másik emberben mit lát meg, általában sokkal többet árul el róla magáról, mint arról, akit néz.

Az ember szellemi lény (levélrészlet)

...Azt gondolom, hogy az ember, mint olyan, alapvetően szellemi lény. A kutya nem az, a tehén nem az, a kenguru nem az, viszont az ember igen. Van neki anyagi valósága, de létét anyagi valósága nem magyarázza, és nem is teljesíti be. Vagyis az emberben van valami, ami anyagi valóságán túlmutat, sőt, kéri tőle az anyagin túlra látást, illetve az anyagin túli felé menést. Az ember egy szellemi lény, aki most egy anyagi valóságot hordoz, de ez az anyagi valósága nem az ő legbensőbb lényege. Kívül, és ideiglenesen alkotja őt, de ott benn, saját léte középpontjában az ember már nem keverék, aki x százalék szellemből és (1-x) százalék anyagból áll, illetve ha lesz is valamilyen anyagi valóság létünk középpontjában, az minden bizonnyal különbözni fog az anyagról alkotott köznapi felfogásunktól. Az ember egy anyagi valóságot hordozó szellemi lény, aki anyagi valóságát, ezt a számára létidegen közeget pont azért kapta, hogy azt megküzdje, elszenvedje és a küzdelmen, és a küzdelem közben őt ért tapasztalatain keresztül visszataláljon saját magához, abba a centrumba, ahonnan jött, és ahonnan az első almázással szükségszerűen kipottyant. Persze, létezett anyagiasság előtte is, ha van ennek így egyáltalán értelme, viszont az anyagiassággal járó nehézség, fájdalom és szenvedés akkor kezdődött, abban a szinte megfejthetetlen összetettségű pillanatban, amikor az első tékozló fiú útjára indította a tékozló emberiséget, akinek a rettenetes szenvedésekkel is szegélyezett útja visszavezeti majd őt az Atya házába. Egyébként azt hiszem, hogy azóta minden bűnbeesés magán hordozza ezt a kettősséget. Mert tékozolni kell ahhoz, hogy az ember megtudja, hogy nem kell tékozolnia. Mert az ember annyira keményszívű, hogy nincs más út a meglágyítására, mint az a rettenetes mennyiségű keserű tapasztalat, amely a tékozlás közben éri. A rossz ember jó, mert van esélye, hogy jó legyen, miközben a jó a legrosszabb, mert neki még elképzelése sincs a saját rosszaságáról, vagyis azt se tudja, hogy mennie kéne valahová. A vámos és a farizeus, akikről Jézus is beszélt. És a bűnösökről, akik megelőznek minket a mennyek országába vezető úton. Igen, az anyagi valóság hallatlanul fontos, és a kereszténység legnagyobb üzenete talán pont az, hogy az Isten nem marad meg egy egekben lebegő láthatatlanságként, hanem hús-vér fizikai valóságban jön el hozzánk. Ha van valami, ami megkülönbözteti a keresztény vallást az összes többitől, akkor az pont a megtestesülés, legalábbis számomra ez a leglényegesebb különbség, amely persze a kereszthalálban csúcsosodik ki. Viszont ennek a hús-vér realitásnak nem az a szerepe, hogy kompromisszumokat tegyünk az anyag irányába, és valahány százalékát beengedjünk magunkba. Illetve engedjük, de csak aszerint a rend, aszerint a hierarchia szerint, amelyben világosan látszik, hogy az anyag szerepe nem szellemiségünk csonkítása, hanem szellemi lényként való növekedésünk, kiteljesedésünk elősegítése. Az anyag nem önmagáért van, nem azért, hogy valahány százalékban anyaginak képzeljük magunkat, hanem azért, hogy az anyagi és a szellemi állandó ütközésében és feszítésében kínlódva szellemi lényegünkben váljunk többé. Anyag van, de nem azért, hogy belenehezedjünk, hanem azért, hogy abban a nehézkedésben, amit az anyag jelent, szárnyaljunk. Az anyag szerepe az, hogy általa legyen egy közeg, amelyből feladatunk kinőni. A magasugró számára a gravitáció jelenti a kihívást, és a földtől való elrugaszkodás nehézségét, viszont ha nem lenne ez a tér, nem tudna gyakorolni, hogy mind magasabbra jusson. Pont így vagyunk mindannyian létünk anyagi oldalával. Kell azért, hogy gyakoroljuk az attól való elrugaszkodást...

Még mindig tart

Még mindig tart az összerendeződés, és még mindig fontos az, ami történik. Sok visszajelzés érkezik, újabb és újabb szálak jönnek felszínre, valóban azt érzem, hogy egy nagy tudati váltás hajnalán vagyunk vagy kéne lennünk. Nem nagyon érdekel az asztrológia, de sok szó esik erről ott is. Ez a sokat emlegetett vízöntő csillagképbe lépés érdekes, és nem azért, mert önmagában van jelentősége, hanem azért, mert annyi minden rímel rá. Ha elfogulatlan pozícióból nézzük, erről a kis technikai civilizációról, amit csináltunk, egyre világosabban látszik, hogy előbb-utóbb be fog darálni mindent. Nem tudjuk, hogy globális felmelegedés lesz-e vagy globális jégkorszak, nem tudjuk, hogy az ivóvíz fog-e elfogyni, felrobbantjuk-e magunkat, jön-e egy végzetes járvány vagy csak egyszerűen belehülyülünk a munkába, meg az egyéb örültségeinkbe, nem tudjuk, hogy a megbomlott egyensúlyú rendszerek milyen mutáns reakciókat fognak produkálni, de azt tudjuk, hogy nem szokványos kihívások várnak ránk, és egész biztos, hogy nem lesznek szokványosak azok a feladatok sem, amelyek majd ránk ruházódnak az elkövetkezendő pár évtized során. Mindezzel az az ember, akik mi most vagyunk, nem lesz képes szembenézni. Ennek a mai embernek, ha életben akar maradni, és másokon is segíteni akar, meg kell változnia. Nem kicsit, hanem nagyon. Nem úgy, hogy kitalál egy új csodát, hanem úgy, hogy a léttel való kapcsolatát újragondolja, vagy még jobb azt mondani: újra felfedezi. Ha ezt nem teszi meg, húzódjon be egy sötét sarokba, és ott várja remegve, hogy mikor önti el a kénköves láva. Vagy menjen el dorbézolni, hiszen úgysem tud segíteni azon, ami majd jön. Egyébként a vicc az, hogy ha így áll hozzá, akkor tényleg nem tud. Én viszont azt gondolom, hogy tud, csak ahhoz tényleg nagy lépcsőket kell lépnie, tényleg fel kell tárnia magát sokkal jobban, mint amennyire eddig megtette, illetve sokkal inkább kell hagynia, engednie, hogy a feltárás folyamatát tőle független erőforrások elvégezzék rajta. Mert elvégzik, ha maga nem kotnyeleskedik bele. Jönnek a helyzetek, jön a véletlen egybeesések meglepően hosszú sora, jönnek a különböző érdekes csillagállások, és tanítják, csiszolják, fényesítik, erősítik és érzékenyítik őt. Feltéve, hogy nem csukja be az ajtót előttük. Mert az ajtót nem fogja rádönteni senki, legalábbis egy ideig még nem. Az ajtóbetörés is benne van a pakliban, viszont azt azért nem kéne megvárni...

Az okok okát

Egy dolog nem akkor válik szörnyűvé, amikor a torzulásai szélsőséges méreteket kezdenek ölteni, hanem akkor, amikor az első, a legkisebb és kívülről még nem is látható torzulást elszenvedi. Hiszen minden, ami utána jön, nem egyéb, mint annak az első torzulásnak a logikus és lényegében elkerülhetetlen következménye.

Ha valaki egy bajt orvosolni akar, akkor a baj legmélyebb okát kell megtalálnia, és ott kell cselekednie. Az okok okát, ahol az a baj elkezdődött. Ha kevesebbet tesz, csak púderezi a sebet, elodázza a betegséggel való szembenézést, ami pedig feltétlenül szükséges a gyógyítás megkezdéséhez. (Sőt, mi több, azáltal, hogy egy hamis értelmezést alkalmaz, még zavart is kelt a környezetében.) Mindazok az események, amelyek körülöttünk és velünk megtörténnek, azt üzenik nekünk, hogy ne elégedjünk meg részokok feltárásával és részproblémák megoldásával még akkor sem, ha az onnan való továbblépés lemondásokkal és áldozatokkal jár. Figyelmeztetnek minket a végső okhoz való eljutás természetesen evidens és evidensen természetes követelményére, amely nélkül nincs emberhez, mint szellemi lényhez méltó élet. Figyelmeztetnek minket arra, hogy az eredendőre való nézés nélkül történelmünk csak egy biológiai értelemben vett önreprodukciós folyamat lesz, melynek során problémáinkat is - igaz, mindig más köntösben, de - folyamatosan újrateremtjük.

Világok üzennek

Minden, amit elengedsz, megmarad, minden, amihez ragaszkodsz, elveszik. Mert nem tud felépülni, ami nem omlik porba, és nem tud újjászületni, ami nem hal el. Világok üzennek, hívnak, kérik az újat, mert a régi nem elég, mert a régibe hamarosan mindenki bele fog pusztulni. Kérik tőlem, kérik Tőled, kérik tőle, kérik mindenkitől. Sokan vannak, nagyon sokan, és nem tudunk segíteni rajtuk, ha nem alakulunk át egészen. Nem elég egy síkban gondolkodni, nem elég egy síkon mozogni, ki kell lépni, ki kell szakadni régi énünkből. Nem nyugodhatunk addig, amíg át nem jutunk azokon a falakon, amelyek elválasztanak minket valódi önmagunktól. Nem nyugodhatunk, mert addig nem a helyünkön vagyunk, és aki nincs a helyén, az nem él igazi életet, és talentumait sem kamatoztatja mások javára. Nem tölthetjük időnket alaptalan illúziók etetésével, férfias, harcos létre hív minket a idők szava, álarcaink letevésére, valódi szembenézésre magunkkal, a ránk osztott útszakaszok bejárására és a ránk osztott fejlődés részek, illetve az azokkal járó fájdalmak elviselésére. Induljunk, menjünk, nincs sok idő, a látóhatáron már tüzek égnek...

Személyes valóságunk összetettségétől megrettenve

Személyes valóságunk összetettségétől megrettenve sokszor választunk egy egyszerűbb utat, amelyet bizonyos külső meghatározottságok kínálnak fel számunkra. Azokon járni sokkal könnyebb, mint a tű fokán átvezető üzenetek, hívások, találkozások, lélekfejlődési stációk hosszú sorával szegélyezett keskeny ösvényen, amelyen - ha vállaljuk a zarándoklatot - átalakulásaink, bukásaink és újraindulásaink nap, mint nap vérnyomot hagynak. Borzasztó nehéz letenni azokat a kondicionáltságokat, amelyeket egyszer valamilyen könnyebbség csalóka ábrándjáért engedtünk magunkra épülni. Kötelező érvényűnek és meghatározónak tekintjük ezeket a vezérléseket, pedig soha nem voltak azok, illetve csak a mi engedékenységünk miatt váltak látszólag azzá. Pedig fontos lenne túllátni rajtuk, hiszen azok a vezérlések nem mi vagyunk, azok csak illúziók, a nekik való behódolás pedig a mi életünket is virtuálissá teszi. A virtuális élet viszont távlat és mélység nélküli, és ezért aztán nem is méltó az emberhez. Mert abból a csodából, amelyet egyedi és megismételhetetlen létezésünk hoz a földre, a virtuális élet nem bontakoztat ki semmit. A virtuális élet nem ránk, nem a mi teljes valóságunkra, hanem csak a bennünk lévő anyagi potenciálokra tekint, és csak azokat használja fel egy olyan biológiai és szociális önreprodukciós folyamatban, amelynek szellemi értéke elenyésző.

Dolgunk van

Dolgunk van, mely nem a mások által felkínált vagy másoktól ellesett gyakorlatok gépies újrajátszása, hanem figyelem és érzékenység lényünk minden ma még bennünk rejlő, ám szárba szökkenni, kibontakozni vágyó személyes indíttatására. Dolgunk az a nyitottság, amelyben ezek a távlatok kitisztulhatnak, értelmet nyerhetnek és cselekvővé válhatnak. A kívülről jövő impulzusok ne konspirációra ösztönözzenek, hanem inspiráljanak minket, ne fejlődésünk köteles fordulóinak kiváltására próbáljuk azokat felhasználni, hanem fogadjuk el és szenvedjük végig azt a feszültséget, mely e külső impulzusok és a mi egyedi, személyes valóságunk között mutatkozik. Egyedül ezeket az ellentmondásokat megharcolva tudunk tisztulni, fényesedni, növekedni, önálló, felnőtt emberekké válni. Létünk nem felületes, önbecsapásokkal terhelt, látszat haladást vár tőlünk sok hátrahagyott, és később majd úgy is beomló üreggel, hanem tudatos döntéseket, valódi, megérlelt és megértett vállalásokat.

Az ember egyetlen dolga

Az embernek tulajdonképpen csak egyetlen dolga van, személyes kapcsolatba kerülni a benne és a körülötte létező valósággal. Ha ez megvan, minden megvan a kudarcok ellenére is, ha viszont ez hiányzik, akkor azon az összes többi siker sem képes segíteni. A dominánssá váló eszmék, tanok, ideológiák legkárosabb hatása pont az, hogy leegyszerűsítik, mederbe terelik, sematizálják ezt a kapcsolatot, és ezáltal pont a személyes távlatot, vagyis a legfontosabbat ölik ki belőle.

Kétségbeejtő

Kétségbeejtő, hogy komoly férfi emberek, akiknek dolguk lenne
Harcolni, s a szörnyűségekkel szembenézni,
Tulajdonképpen csak homokoznak...

S közben az ég hiába csattan el,
Mert a dörgést nem akarja meghallani senki,
Így aztán a hanghullámok is csak a felszínen fodroznak

Hitetlen Tamás

Mért hagysz teret a káprázatoknak magadban?
Illúziók köré miért építesz tant, eszmét, forradalmat?
Mért vagy keményszívű, gyáva s hitetlen Tamás?

A megsebzett lélek Benned már régóta gyógyulni vágyik,
Végigjárva a lépcsőket mind, az összes stációt
Átélni mélységeket és magasságokat,
Esni, zuhanni, alámerülni bennük,
Majd újjászületve szolgálni minden élőt,
Engedd, induljon útjára, menjen, amerre lát!
A szükséges történjék Veled, ne más!

Rendben van?

Semmi sincs rendben, ami arra enged következtetni, hogy végső soron minden rendben van...

Valaminek változnia kell

Újraolvastam a Fontos és a Fontos, fontos, fontos! című blogbejegyzést, és van egy olyan érzésem, hogy ezekről a dolgokról ennél tisztábban, egyértelműbben írni már nem leszek képes. A szavak egy ponton véget érnek, hiszen nincs erejük, felszínes reflexiók csupán, nehezen hatolnak mélyre. Számtalan tapasztalatom megerősíti ezt. Jelentenek egy fejezetet, kísérnek egy olyan eseménysort, amelynek le kell játszódnia, de, mint minden formai jellemzőt, az átalakulások végtelen láncolata egyszer majd ezt is lefokozza, és akkor más utak fognak nyílni, más eszközök fognak előkerülni, amelyek valószínűleg többet kívánnak majd, de az nem baj, mert attól lesz az új inspiráló, továbbvivő, előremutató. A szavak szintjén már teljesen kikristályosodott ennek az életszakasznak a tanulsága, itt az ideje, hogy más szintek is bekapcsolódjanak abba, amit a szavak már olyan jól tudnak. Nem mondom, hogy vége a blognak, de valaminek változnia kell. Majd kiderül, hogy minek. Addig vigyázzatok Ti is nagyon! Magatokra és egymásra!

Beleszülettünk az időbeliségbe

Beleszülettünk az időbeliségbe, de nem azért, hogy abba temetkezzünk, hanem azért, hogy kinőjünk belőle.

Fontos, fontos, fontos!

Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa... Általában mindent elkövetünk azért, hogy ezeket a szavakat ne kelljen meghallani, és főleg ne kelljen megérteni, ugyanis Jézus e talán legmegrázóbb boldog mondása üstökösként hasít bele az éjszakánkba. Hiszen - paradox módon - pont a hagyományainkhoz, a vallásainkhoz, a gondolkodási rendszereinkhez, a szavainkhoz, a kifejezéseinkhez való ragaszkodásaink blokkolják bennünk azokat a pályákat, amelyeken haladva megérthetnénk hagyományaink, vallásaink, gondolkodási rendszereink, szavaink, kifejezéseink végső üzenetét. Hiszen amíg egy ég felé mutató ujjra szegezzük tekintetünket, addig az ég maga már nem fér bele a látómezőnkbe. Amíg kifejezésmódjainkat, formáinkat bálványozzuk, addig nem lesz elegendő érzékenységünk arra, hogy a személyessel, az önmagunkkal, a másik emberrel, a lét egészével való találkozást átéljük. Amíg nem válunk le a valamikor talán hasznos szerepet játszó, de mára már kiégett hordozórakétáinkról, amíg nem engedjük szélnek a valamikor talán repítő, de mára már kiürült, ballaszttá vált tartályokat, amíg félve kapaszkodunk beléjük, mert azt gondoljuk, hogy nélkülük hiábavalóak lennénk, addig csak egy káprázatba, egy hamis létstruktúrába leszünk bezárva, addig nem fognak a bennünk lévő falak leomlani, és nem részesülhetünk abból a tágas ölelésből, amellyel a mindenség már régóta szeretne megajándékozni minket.

Túl az óperencián,
Minden festett kék egen,
Túl a hazugságok tengerén
Mind ott leszünk, mint a régi képeken

                                          (Anna and the barbies)

Fontos

Bizonyára szükségünk volt azokra a hosszú évszázadokra, amelyekben formai felnagyítások, önerősítőnek szánt illúziók, ideologikus leegyszerűsítések és egyre tartalmatlanabbá váló hagyományok zárt rendszereiben éltünk. Bizonyára szükségünk volt mindezekre a leszűkítésekre, hiszen nem voltunk elég érettek arra, hogy azok nélkül is talpon maradjunk. Sőt még most is nagyon nagy a veszély. Számtalan olyan helyzetet látunk magunk körül, amelyekben a hagyományok megtartása, bizonyos gondolkodási formákhoz való igazodás még mindig konszolidáltabbnak tűnő állapotot eredményez, mint az azok elengedése után következő helyzet. Jézus egyértelműen szól erről Máté 12,45-ben. Ha a hely, amelyet megtisztítottunk magunkban, üresen marad, a gonosz lélek oda hetedmagával fog visszatérni.

Tehát a hely nem maradhat üresen, nagyon nagy figyelmeztetés ez a magukat modern gondolkodásúnak tartó fiatalok felé, akik kettőből - sajnos - csak egyet lépnek meg (hozzáteszem, hogy legtöbbször nem a saját hibájukból, hanem azért, mert abban a puha, sőt mesterségesen is tovább puhított közegben, amelyben élnek, semmilyen irányfény sem vezeti őket), viszont a káprázatainkhoz való görcsös ragaszkodás sem alternatíva. Legalábbis egy idő után túl kell lépnünk rajtuk, mert egyre több hagyományos eszközökkel teljesen kezelhetetlen problémát halmozunk fel magunk körül, és egyre jobban hiányzik az a több, az a más, az az élőbb, amelyet merev külső rétegeink egyelőre eltakarnak még előlünk is. Igen, abból a biztonságból kilépni, amelyet a szokásainkban, a jól bejáratott gondolkodásainkban, a különböző leképezéseinkben való lét jelent, egyszerre félelmetes, és borzasztó veszélyes is, ám egy idő után nem lesz más lehetőségünk, mint lemeztelenedni. Nem lesz más lehetőségünk, mert égető szükségünk lesz azokra a ma még letapadt erőkre, azokra a ma még ki nem fejlődött képességeinkre, azoknak az egészen új vizualitásoknak a megszerzésére, amelyek nélkül nem fogjuk túlélni a küszöbön álló korokat. És ezeket az erőket csak a látszatbiztonságokból fakadó kényeztetésektől mentes, drámai, sokszor tragikus létállapotok tudják kinevelni bennünk. Ahhoz, hogy kinyíljunk e rejtett, ma még hasznosítatlan, de csírájában már ma is létező, bennünk létező, csak még nem dolgozó erőforrások számára, el kell engedni minden illúziót, semmi más nem maradhat meg csak a mi egyszeri és megismételhetetlen személyes valóságunk, mint a lét egyszeri és megismételhetetlen személyes valóságának egyik alkotója, és az a szeretet, amely e kettőt összeköti. El kell engedni mindent, és bízni kell abban, hogy utána majd jönnek sorra azok az események, amelyek megmutatják a folytatást, és jönnek bennünk azok az átalakulások, amelyek átélésére rendelve vagyunk, és kibontakozik bennünk egy valódibb, élőbb, tisztább, igazabb ember. Ez egy hallatlanul nagy lépés, egy teljes tudati, sőt szellemi lényünk minden jelentős dimenzióját érintő áthangolódás. Rettenetes nehéz, rettenetesen felkavaró, és eléggé fájdalmas, de ugyanannyira szükséges is. Ne féljünk tőle!

Pár kiegészítés egy Orbán interjúhoz

A Indexen megjelent egy rövid kivonat a legújabb Orbán interjúból, mely szerint az alábbi sarkalatos kijelentések hangzottak el vezérünk szájából:

• Amit az EU 2000-ben célként kitűzött, az nem valósult meg.
• De nyugi, így is "Európa a legjobb hely a világon".
• A problémák forrása, hogy nincs egyensúlyban Brüsszel a tagállamokkal.
• És hogy mik a problémák? Például a menekültkérdés, amiben hiába várjuk Brüsszeltől a megoldást, onnan "nem fog jönni".
• Brüsszel egy olyan "hatalmas bürokratikus gépezet", ami vetélytársként kezeli a tagállamokat.
• Helmut Kohl volt német kancellár nem ezt akarta, ő a "kis nemzetek legnagyobb barátja" volt. 
• A "hiba nem Junckerben vagy Merkelben van, hanem a gazdasági válság rossz kezelésében".
• A menekültpolitikának tagállami hatáskörben kellene lennie.
• Magyarország nem szomszédos sem Szíriával, sem Irakkal, és "akik idejönnek, nem az életükért menekülnek".
• Az európai elit nyelve "ideologikus és doktriner", és rögtön szívtelennek és kirekesztőnek bélyegzi azt, aki kimondja, hogy a migránsok 80 százaléka katonai szolgálatra alkalmas korban lévő fiatal férfi.
• "Az iszlám soha nem volt Európa része, hanem bejött ide", és szellemi értelemben nem tartozik Európához.
• Az arab tavasz "legkeserűbb tanulsága" az, hogy nem a szabadság kibontakozásához vezet a nyugati demokrácia "rákényszerítése" olyan országokra, ahol az "idegenszerű", hanem még "az a kevés is veszendőbe megy, ami volt".

Hadd fűzzek hozzá pár kiegészítést:

A pénz ugyan sokszor nagyon fontos, sőt olykor elengedhetetlen eszköz, viszont messze nem az életminőség egyetlen meghatározója. Az a szemlélet , amely csupán gazdasági teljesítményről hajlandó tudomást venni, és kizárólag anyagi, élvezeti mértékkel mér, vészesen egyoldalú, emberhez, főleg gondolkodó emberhez egyáltalán nem méltó felfogás, elterjedtsége, dominanciája, szinte kizárólagossá váló volta plasztikusan mutatja szellemi értelemben vett elszegényedésünk jelenlegi, immáron elég tragikus fokát, és azt, hogy mibe rántjuk magunkkal azokat, akikben nyomokban talán még maradt egy kis vágy valódi életre, valódi személyes fejlődésre.

Minden olyan érvelés, amely valamilyen leszűkítés, ideológia mentén halad, egyszerre manipulatív és erőtlen, nem segíti, hanem nehezíti a látást, nem tisztítja, hanem összezavarja az értést. Ez akkor is így van, ha történetesen egy nagyon nemesnek és emberségesnek tűnő ideológiáról van szó. Ennek megtanulásában Európának és az Európából kinőtt nyugati civilizációnak élen kéne járnia. A többiek ugyanis ezt náluk még mindig sokkal jobban tudják.

Annak a megkülönböztetésnek, amely Európa szellemi gyökereit a kereszténységhez kapcsolja, lehet valamilyen jogosultsága olyan értelemben, hogy egy formai kifejeződés bizonyos történelmi, vagyis emberi okokra visszavezethetően valóban nagyobb hatással volt ránk, mint más formai kifejeződések, viszont a Jézus életéből, illetve az evangéliumból hangzó üzenet tekintetében semmilyen alapunk sincs arra, hogy figyelmesebbnek és megérintettebbnek gondoljuk magunkat, mint a világon bárki mást. Az, hogy bizonyos hatalmi törekvések saját materializálódásukhoz, szervezetük felépítéséhez ezt az üzenetet maguk számára ki akarták, illetve azóta is folyamatosan ki akarják sajátítani, tulajdonképpen égbekiáltó gazság. Ennyit a keresztény Európáról!

Az a probléma, amelynek a menekült hullám az egyik tünete, politikai eszközökkel nem oldható meg, csak valamennyire betakarható, vagyis ideig-óráig elódázható. Politika, mint olyan, ugyanis nem létezik. Emberek léteznek akiknek az ilyen-olyan döntése vagy nem döntése, vállalása vagy nem vállalása, szeretete vagy gyűlölete összeadódik, és aztán - azért, mert a valódi tényállással nem merünk szembenézni - úgy képezzük le a tudatunkba, mintha egy tőlünk független formáció lenne, miközben ennek pont az ellentéte igaz, azt a formációt mi teremtjük, mi hozzuk létre nap, mint nap, és az a tehetetlenség, amelyet a politikában folyamatosan érzékelünk, nem egyéb, mint egy tükörkép rólunk magunkról.

A menekültek Európába özönlése egy esemény, amely megtörténik. Mindannyiunkkal.

A találkozásért

Ez a nap azért van, hogy megtörténjék minden, ami a találkozáshoz szükséges. Az önmagunkkal, a másik emberrel és a létezés egészével való találkozáshoz. Ez a három találkozás ugyanannak az egy találkozásnak a három arca. Akarjunk mindent, ami ezekhez a találkozásokhoz szükséges! Mindent, ami napsugarasan és kicsattanóan vidám, mindent, ami keservesen és megszégyenítően fájdalmas, mindent, ami fennkölten, ünnepélyesen emelkedett, és mindent, ami játékosan és gyermekien egyszerű. Ne maradjon le semmi a történések palettájáról... Nincs rosszabb annál, mint amikor valami, aminek meg kéne történnie, a mi ellenállásunk, a mi félelmünk, a mi menekülésünk, a mi egy síkon való mozgásunk miatt nem történik meg mégsem. Sokkal többek vagyunk annál, mint akinek hisszük magunkat, de ha ezt nem merjük belátni és kimondani, mert kényelmetlen számunkra az a feszültség, amely a már megmutatkozott kevés és a még csírájában rejlő sok közt áll fenn, ha nem merünk állandóan égni saját megvalósulatlanságunk kemencéjében, akkor az a sokkal több soha nem fog kifejlődni, adottságaink, lehetőségeink ki nem hajtott magját, életcéljaink sokaságát pedig az enyészet fogja örökre eltemetni.

Redundáns bizonyosság

Az ember gyenge, ám erősnek akar tűnni, és ebből az lesz, hogy megfutamodik az összetett, sok szempontú gondolkodások elől, viszont valamelyik egy szempontú mellé teljes mellszélességgel odaáll. És pont itt kezdődnek a bajok. Ugyanis ez a fajta viselkedése semmi mást nem igazol, mint a félelmét. A félelmét, hogy egy szempontú gondolkodás nélkül nem lesz úrrá a káoszon, nem tud eligazodni a létrejövő helyzetek szövevényében, és nem lesz semmije, ami alapján döntéseket tudna hozni. Pedig lesz. Lesz intuíciója, lesz spontán helyzetértékelése, és lesznek pici, hajszálfinom jelek, utalások körülötte, amelyeket észre tud majd venni, és amelyek el fogják dönteni benne a mérleg nyelvének mozdulását a 49,9% és az 50,1% között az utóbbi javára. Azok a döntések, amelyek így születnek, valóban döntések, a valósággal való élő és helyénvaló kapcsolatteremtés eredményei olyan útelágazásoknál, amelyeknél talán mind a két irányba el lehetne menni, viszont mégis csak az egyik folytatódhat, és annak a kiválasztása szinte a véletlenen múlik. Ezek a döntési pontok fényesen ragyognak, életünk legszebb, legvalódibb útválasztásai ilyenek. Az 51-49%-ban már van egy kis hazugság, az 55-45-ben sok van, a 60-40 fröcsög tőle, a többiről pedig nem is érdemes beszélni. Nem kéne annyira biztosnak lennünk a dolgunkban, annyira keveset tudunk, hogy az hihetetlen, és minden olyan érzületünk, amely az ellenkezőjét próbálja ránk szuggerálni, nem egyéb, mint egy színtiszta projekció terméke. A projekciónk nagyítja fel bennünk azt a sorsdöntő 0,1%-ot, csinál belőle 1-et, 5-öt, 10-et, 20-at, akár 50-et, hogy ne derüljön ki látásunk igen homályos volta, és ne derüljön ki, hogy mennyire nem értünk ahhoz a közeghez, illetve mennyire nem uraljuk azt a közeget, amelyben élünk. És a másik emberben is felnagyítódik a maga 0,1%-a, amely akár ellentétes is lehet a miénkkel, és abból is lesz 1, 5, 10, 20, 50 és a végén oda lyukadunk ki, hogy ahelyett, hogy lennénk egymástól 0,2 egység távolságra, 2, 10, 20, 40, 100 egységre kerülünk egymástól. És a 100 egység sok, teljesen kezelhetetlen, illetve gyakran már a 40, a 20, sőt még a 10 is az. És amellett, hogy nagyon nehéz bánni vele, még teljesen felesleges is, hiszen dönteni a 0,1% alapján is lehet. Minden ami a 0,1% felett van már redundáns bizonyosság, vagyis mesterséges, hiszen a természetben nincsenek redundanciák. A természet mindig annyi jelet ad, amennyire szükség van. Annyit igen, de egy picivel se többet. Mert ha többet adna, azzal már elvenne. Elvenne a szabadságunkból, elvenne az emberi méltóságunkból. Azt pedig nem akarja. Mert szeret minket!

Szerelmes vers

Lesz, ami nincsen,
Lesz a jövendő,
Sebhelyed vérzik,
Fedje be kendő

Fáj, ami nincsen,
Éget a teste,
Könnyedet őrizd,
Jöjj haza este

Nem elbújni

Nem elbújni a szavak mögé, szenvedni a kimondhatatlant végig,
Ők, akik mernek megváltozni, a létezés iránytüzeit égik...

-----------------------------------

Ha hangszereden Te magad játszol, az csak zajt ad
Hagyd, hogy a lét érintései pengessenek Rajtad

-----------------------------------

Minden nehézség, minden baj, minden tragédia, amelyet magunk körül látunk, vagy amely velünk megtörténik, üzenet, figyelmeztetés, küldés, hogy tegyünk valami olyat, amilyet eddig még nem tettünk. Mert a világ jobbá válásához csak egy módon járulhatunk hozzá: saját jobbá válásunk által...

Ártatlan hang nincs

Rend van, igen, ám ha mondod,
Te is hamis szavakkal játszol,
Ártatlan hang nincs egyetlen egy se,
Az ember minden beszéden átszól

Ezért kevés a majdnem minden,
Törjön, ha kell, vagy szakadjon, essen...
Hisz mindegy, hogy mi hal meg bennünk,
Csak közben az új megszülessen!

A gondolkodási rendszerek bűne

A zárt gondolkodási rendszerek visszatartják az embert attól, hogy bejárja és megismerje önmagát. Ez a legnagyobb bűnük, és emiatt nem is szabad túl sok figyelmet szentelni rájuk. Az igaz, hogy biztosítanak egy szellemi komfortérzetet, viszont ez az előnyös tulajdonságuk egyben legnagyobb veszélyük is, mert aki túlságosan ragaszkodik ehhez a komfortérzethez, az soha nem fog eljutni sorsdöntő emberi mélypontokig, és nem fog újjászületni az azokon való átégés által. Ugyanis újjászületni máshogy nem lehet, az embert túlontúl kemény anyagból faragták ahhoz, hogy az újjászületést pusztán valakinek a szép szeméért megtegye. Aki ragaszkodik a kijárt ösvényekhez, tulajdonképen csak a kívülről rátelepített programokat futtatja magán, soha nem fog eljutni élete mélységeihez és magasságaihoz, nem fog találkozni önmagával, a másik emberrel, a lét egészével, és nem fog eljutni azokhoz az átalakulásokig, amelyben valódi tartalmak tárulhatnának fel számára és mások számára is. Történelmünk e válságos időszakában nincs más alternatíva, mint a nyitás, az előítéletekhez, a tanultakhoz, a kívülről ránk rakódotthoz való ragaszkodásaink következetes lefokozása, illetve azok szerepének megértése, jó helyre sorolása, hogy feltárulhasson mindaz, amely kezdettől fogva létezik bennünk, és hív minket arra, hogy ne elégedjünk meg a már megismerttel, hanem új, bennünk lévő, de még letapadt erőket szabadítsunk fel, és állítsunk fejlődésünk szolgálatába.

Ismeretlen táj

Mögöttünk út van de elénk ismeretlen táj terül és út másoknak ott csak akkor lesz ha azt sejtéseink nyomvonalán haladva kijárjuk nekik miközben a félelmet magunkban veszni hagyjuk... Ebben van dolga bőven férfinak ugyanúgy mint nőnek

Nem a múlt idézői vagyunk nem letűnt korok koszát kell söprögetnünk sőt mi több ékességét is csak úgy tudjuk hasznosítani ha a most születő részévé tesszük Hiszen az új bor új tömlőbe való mert a régi nem bírja el... Ne rabjai legyünk a már ismert réginek hanem hírnökei a teljesebb eljövendőnek

Egy valódi beavatás

A tegnapi blogbejegyzésem "elmélete" hihetetlen gyorsasággal változott át kőkemény realitássá. A hét közepén írta a thai lányom (Dorka, aki decemberig Thaiföldön, Koh Samui szigetén fog dolgozni), hogy egy német turista meghalt azon a strandon, amelyiken ők (ő meg a vele együtt dolgozó barátnője) is fürödtek már, mert megcsípte egy mérges óriás medúza. Kicsit utánaolvastam az interneten, nem ez az első ilyen baleset a világon, de nem is történik túl sok hasonló, halálossá pedig csak nagyon kevés válik. Annyit írtam nekik vissza, hogy legközelebb vigyenek magukkal ecetet (az jó a medúza csípésre), és éjjel lehetőleg ne fürödjenek, mert akkor a medúzák hajlamosabbak a parthoz közelebb kerülni. Egyéb tanácsot nem adtam, és vártam, hogy mi lesz, hogyan dolgozzák fel ezt a sokkot, amely láthatólag nagyon megrázta annak az egész szigetnek a lakosságát és az ott nyaralókat is.

Nem tudom, mennyire volt tudatos a viselkedésük, de egyáltalán nem lepett meg az, ami következett. Az első szabadnapjukon felszálltak a buszra, és ismét elmentek a tragédia helyszínére, és ott fürödtek, ahol most még jóformán senki más, mert egy ilyen esemény teljesen logikátlanul ugyan, de kiüresíti a partokat egy időre, különösen pedig azt a partszakaszt, ahol a haláleset megtörtént. (Azért mondom, hogy teljesen logikátlanul, mert a medúza csípésnek most sincs nagyobb esélye, mint bármely egyéb időpontban volt vagy lesz, csak hát az ember maga nincs most abban az állapotban, amelyben például egy hete leledzett, vagy amelyikbe majd ismét kerülni fog bizonyos idő elteltével, amikorra a rossz emlékeit sikerül elhomályosítani magában. De hát ez egy cseppet sem meglepő, hiszen tudjuk nagyon jól, hogy az ember nem racionális lény.) Ennél jobbat nem tehettek volna, hiszen a másik lehetőség tulajdonképpen az lett volna, hogy az elkövetkezendő két hónapban egyszer sem mennek be a tengerbe, vagy csak hosszú idő után szánják rá magukat ismét, és addig folyamatosan rágódnak magukban. Azt nem hiszem, hogy tudatosan végiggondolták, hogy mit csinálnak, de öntudatlanul mégis a legjobb döntést hozták meg, vagyis vállalták azt a beavatást, amelyet az élet eléjük sodort, vállalták a halállal való szembenézést azért, hogy minél hamarabb túl legyenek a félelem szorításán. Az igazság az, hogy nagyon büszke vagyok Dorkára, és olyan szempontból is kapóra jött ez most, hogy remekül illusztrálja azt, amit tegnap este írtam.

Az ember egyetlen dologtól fél... (levélrészlet)

Az ember egyetlen dologtól fél, attól, hogy egyszer majd el kell mennie innen. Minden félelem valójában halálfélelem, illetve arra megy vissza az oksági lánc. A "primitív" népeknél borzasztó fontos volt a férfivá avatás, amely nem egyszerű rítus volt, hanem - írd és mond - szembenézés, illetve szándékos szembenézetés a halál rettenetével. Akkor még világos volt sokak előtt, hogy hasznos, illetve valódi élete csak annak lesz, aki egy kicsit, egy ici-picit már kibékült saját mulandóságával, vagy legalábbis elindult e kibékülés útján. És világos volt az is, hogy erre a nagyon szükséges dologra senki sem szánja el magát könnyen, kell, hogy húsba vágó élmények vezessék el őt saját szakadékai peremére. Akkor még sokan tudták, hogy a pokoljárások is mennyire természetesen illeszkednek a létrend egészébe, sőt azt is tudták, hogy milyen nagy szükség van rájuk időnként. Mert az, aki nem száll le a sötét semmibe, csak káprázatokat gyárt magának, hogy azokkal a valóság e zavaró, de mégis letagadhatatlan, sőt nagyon fontos elemét maga elől eltakarja. Az ilyen ember nem képes elindulni, útjai bejáratlanságai pedig egyre nagyobb súllyal fogják nyomasztani, és az így kialakuló állapotokból gyakran tényleg a másokkal való háborúskodás a legegyszerűbb kivezető út, miközben nem meri észrevenni, hogy leginkább magával nincs kibékülve. Hiszen neki sem fog sikerülni az, ami eddig még senkinek sem sikerült, az emberi lét alapösszefüggéseit nem lehet meghágni: aki fél az áldozattól, az előbb-utóbb biztosan áldozattá válik...

Sokkal könnyebb

Sokkal könnyebb háborúba menni mások ellen, mint békét kötni saját magunkkal.

Egyedül a személyes találkozás által

Egyedül a lét egészével való személyes találkozás által, egyedül ettől a mindent megrázó és mindent felkavaró változásfolyamtól tudnak felszakadni bennünk azok az energiák, amelyeket a világ vár tőlünk azért, hogy jobb legyen. A kényelmes lét soha sem valódi, mert a kényelmes létben nincsen olyan körülmény, amely képes lenne átmozgatni minket, nincs benne fantázia, nincs benne lendítés, nincs benne inspiráció, nincs semmi olyan, ami az ember eredendő nehézsége ellen hatna. Örülj életed nehéz, olykor talán megoldhatatlannak látszó helyzetei láttán, őrülj, mert azok visznek Téged tovább, azok nem engedik, hogy megállj és leparkolj bárhol is.

Nem lehet helyettesíteni

Életszabályokkal, eszmefuttatásokkal, gondolkodási rendszerek alkalmazásával, világnézetek gyakorlásával, fizikai és lelki erőkifejtéssel, élmények szerzésével, szenvedések elviselésével, rituálék végzésével, egyáltalán semmilyen körülhatárolással, semmilyen megfoghatóval nem lehet helyettesíteni a magunkkal és a lét egészével történő személyes találkozást, amely olyan megrázónak tűnik, hogy általában kézzel-lábbal tiltakozunk ellene, és időnk legnagyobb részét pont az elkerülésével töltjük, pedig az lenne az egyetlen igazi és lényegi történés az életünkben, illetve minden másnak pont abból kéne fakadnia...

A szabályok

A szabályokra addig van szükség, amíg az ember rá nem jön, hogy semmi szükség sincs rájuk. Mert addig tényleg elengedhetetlenül fontosak, viszont utána már inkább ártanak, mint használnak. Hiszen nem csak arról van szó, hogy megszűnik a jelentőségük, hanem arról is, hogy akadályozzák a kibontakozás további részét.

Egy kicsit

Megtalálni az összes szót,
S az összes tartalmat, amely bennünk rejlik,
Sőt átragyogni minden nap mindenen, ami az életünk része,
Hogy a világ körülöttünk egy kicsit megszépüljön...

Sok dolog fáj nekünk, sok dolog gyötör minket,
Összezúz bennünk ezer millió bálványt...
Ez a borzasztó, megszégyenítő kín nem más,
Mint a szülési fájdalom egy kései, ránk maradt darabja,
Mert a jövőért most kell létrejönnünk,
A test remeg, erőtlen, gyáva,
Viszont a szív tartson ki az utolsó szálig,
Ne hagyja el magát, maradjon az, aki mindig is volt!
Könnyelműen, gyáván ne meneküljön!

Európa csúcs

Európa egész kimagaslóan teljesített a héten, az országok vezetői összeültek, és végre kitalálták, hogy mit is kéne kezdeni azzal a napi néhány ezer menekülttel, aki a nyár második fele óta folyamatosan özönlik a jó, öreg kontinensre. Eddig ugyanis fogalma se volt róla, az elmúlt két hónapban béna tipródáson, különböző anyázásokon, néhány vérszegény ad-hoc válságkezelési kísérleten és pár sztereotípiák mentén kitűzött mentőakción kívül lényegében semmi sem történt. Bezzeg most kimondtuk a tutit, innentől kezdve nem hagyjuk magunkat befolyásolni, és rendet teszünk a házunk táján, mint ahogy azt a mi Győzőnk kezdettől fogva gyakorolta a maga háza táján, és erősen javasolta másoknak is. Mostantól nagyon nehéz lesz bejutni Európába, csak azokat fogadjuk be, akiket muszáj, és őket is csak nagyon lassú és bonyolult módon, hogy a többségben lehetőleg fel se merüljön a Törökországból való továbbmenekülés gondolata. Hiszen mindenkinek az a jó, ha ott maradnak, hisz ott legalább muzulmánok között élhetnek, és nem kell a keresztény templomok tornyait bámulászniuk például... Hát, ez tényleg az empátia netovábbja!

Azért nekem vannak kételyeim, de azokról most nem akarok beszélni. Európa tényleg egy nagyon szép ország, ezt már többször leírtam. Nem voltam benne mindenütt, de jó pár helyen igen, és mindenütt ez volt a benyomásom. Ezt a sok szépséget pedig nyilván meg kell védeni, nem is tudom, hogy ki és miért gondol másra. Meg itt az emberek is olyan jók, szorgalmasan dolgoznak, gondosan kuporgatják a garast, sokan még templomba is járnak, igazán van bennük felelősségtudat, sokat köszönhet nekik az egész világ. A többi földrész pedig tele van rossz emberekkel, akik most a markukba kacarásznak azon, hogy mi mindent kínlódunk itt össze azért, hogy a jólét, amely nyilván azért jött létre nálunk, hogy innen kiindulva majd beborítsa az egész földet, egyelőre legalább a kiindulási területen megmaradjon.

Van egy olyan érzésem, hogy a háttérben olyan játszmák zajlanak, amelyekről nekünk elképzelésünk sincs, és valószínűleg nem is lesz soha. Mondjuk ez azért nem zavar különösebben, mert a játszmákba csak azokat lehet bevonni, akik bizonyos szabályok szerint viselkednek, vagyis aki nem akar bizonyos szabályok szerint viselkedni, az valahogy mindig kicsúszik az ölelő kezek szorításából. A recept tehát nagyon egyszerű, így szól: el kell hajítani minden receptet. Hát, ez azért elég szar! Mert erre még nem vagyunk felkészülve, ehhez még nagyon kicsik vagyunk. Kilépni a fedezékek otthonos berendezettségéből a nagy büdös semmibe, ez nem az, amire az ember lelke vágyik. Mert azt, hogy nem mennek körülöttünk jól a dolgok, valahogy még el tudjuk viselni, de azt, hogy ne is lehessen megmagyarázni a nem menést mások hibájából levezetve, szóval, azt nagyon nehezen nyeljük be. Ilyenkor minden létező ösztönünk tiltakozni kezd, és olyan hisztit vág le, hogy abba az ajtók és az ablakok is beleremegnek.

Az iskolában azt tanítják, hogy a fogalmazásoknak legyen mindig valamilyen következtetésük, tanulságuk, lezárásuk. Szerintem ez egy baromság! Minden olyanban, ami ér valamit, sokkal több a kérdés, a befejezetlenség, mint a konklúzió, a válasz. Európában is akkor vagyok boldog, ha több a kérdés, mint a válasz. Mert akkor formálódnak, alakulnak a dolgok, történik valami, van remény. Ha viszont valaki azt mondja, hogy "Nyet!", akkor nincs. Csak ennyit akartam mondani erről... Mindenkit üdvözlök, sok puszi!

A titok

Kevés esős reggel virradtunk ezen a nyáron, de az a bizonyos, amelyről most fogok írni, történetesen ilyen volt. Szentendrén ébredtem, a húgom lakásában, a lánya ágyában. Nem kell megijedni, utóbbi akkor éppen Németországban tartózkodott, ezért bitorolhattam a szobáját és benne az ágyát is :-)! Aznapra hajókirándulást terveztem Dominikával, aki viszont az én lányom, a Budapest-Szentendre táv megtételére gondoltunk, és arra, hogy utána majd sétálgatunk egy kicsit a festők kisvárosának utcáin, valamint a Duna partján. Dominika akkor Budapesten lakott, a 10 órás hajóinduláshoz igazítva 9 órás találkát beszéltünk meg a Vörösmarty téren, így tehát első lépésben el kellett jutnom Szentendréről Budapestre. Kicsit elgondolkodtam, hogy ehhez melyik közlekedési eszközt válasszam, az alapötlet a kerékpár volt, de a szemerkélő esőben a HÉV gondolata is felmerült bennem. Végül mégis a kerékpár győzött, mert úgy találtam, hogy az eső, ha csepereg is, azért még kibírható, miközben a HÉV egy picit uncsi. Szépen bekerekeztem hát Budapestre, semmi dráma nem történt útközben, élénk narancssárga kerékpáros dzsekim kiválóan teljesített, nem lettem különösebben vizes, legfeljebb itt-ott sáros egy kicsit. A Vörösmarty térre valamivel kilenc előtt érkeztem, az egyik közeli takarék automatájából kivettem némi manit, és miután még mindig volt idő, és azért is, mert kávét aznap még nem ittam, kinéztem magamnak a bankkal szemben egy hangulatos teraszt, amely láthatóan pont akkor kezdett éledezni. A bicajomat odakötöttem a terasz korlátjához, és lépteimet az egyik kissé lustán ácsorgó pincér felé irányítottam.
- Jó reggelt, kívánok! Nyitva vannak? - kérdeztem tőle.
Semmi válasz, azt mondhatnám, hogy levegőnek nézett. Először azt hittem, hogy nem hall jól, ezért kérdésemet szóról-szóra ugyanúgy, de kissé hangosabban megismételtem, viszont erre sem következett érdemi reakció. Hát, jó, ha harc, hát legyen harc! - gondoltam magamban, és rátértem a lényegre:
- Egy kávét szeretnék, és egy croissant-t.
- Na, erre aztán lett nagy meglepetés! Még a kávé hagyján is, de a croissant... Abban a pillanatban döbbentem rá, hogy ez a pincér kissé ázott, kissé koszos és élénk színű felsőruházatom láttán bizonyára hajléktalannak nézett, és tulajdonképpen a megjelenésem első másodpercétől fogva azon gondolkodott, hogy hogyan szabadulhatna meg tőlem a leggyorsabban. A croissant viszont teljesen összezavarta. Egy hajléktalan, aki croissant-t kér, hát, ez nem jött össze neki. Zavartan leültetett az egyik asztalhoz, és valahogy eldadogta, hogy náluk van olyan, hogy cappucino croissant-nal, és ő azt javasolja, mert úgy olcsóbb lenne. A pénzkivétel után dúsgazdagnak éreztem magam, de azért örömmel elfogadtam a tanácsot, mert a cappucino sem rossz, és néha különben is kell egy kis változatosság.
Miközben a cappucinora várakoztam, telefonáltam Dominikának, aki akkor már csak egyetlen utcasaroknyi távolságra volt tőlem, és tudomására hoztam, hogy hol keressen. Aki ismeri a lányomat, az tudja, hogy nem egy utolsó nő, és reggel, pihenten, jókedvűen, kirándulásra készülve különösen is vonzó, kellemes jelenségként érkezett meg mellém. Ekkor már nem csak az én pincérem szeme kerekedett még tovább, úgy éreztem, hogy valamennyi jelen lévő felszolgáló kérdéseket kezdett fogalmazni magában. Egy hajléktalan, aki croissant-t rendel, és közben mobiltelefonon egy ilyen jó nőt magának, hát azért ez nem semmi! - zavart tekintetükből legalábbis én ezt olvastam ki.
Ezt követően viszont nagyon gyorsan átalakult a helyzetértékelésük. Viselkedésük alapján arra gondolok, hogy innentől kezdve vagy álruhás újságírónak vagy extravagáns milliomosnak kezdtek tartani, mert egyik pillanatról a másikra az előzékenységnek akkora fokát kezdték tanúsítani irántam, hogy ha nem a teraszon lettem volna, akkor féltem volna, hogy ránk szakad a plafon. Dominika teáját már úgy szolgálták fel, mintha az angol királynőnek kedveskednének, és a végén, amikor fizetésre került a sor, akkora bókot kaptam, mintha legalábbis most mentettem volna meg az országot a gazdasági összeomlástól néhány százmilliárd dolláros adományom által.
Elég muris volt az egész, de a végén már én is élveztem, és szándékosan úgy álltam fel az asztaltól, hogy abba a mozdulatba bármit bele lehessen gondolni. Elkötöttem a bicajomat, átvágtunk a téren, megvettük a jegyet, és felszálltunk a hajóra. A titok, hogy kik voltunk mi ott és akkor, azóta sem derült ki....

Átélni

Élni az időt, amelyet kaptunk, átélni a napokat azok teljességében, átélni az élet minden örömét, minden fájdalmát, minden gyönyörét, minden iszonyatát, minden árnyékát és minden fényét, minden sírását és minden vigasztalódását, minden háborúját és minden békéjét, minden bőségét és minden hiányát, mindent, ami van és mindent ami nincs, és átélni benne saját magunk minden örömét, minden fájdalmát, minden gyönyörét, minden iszonyatát, minden árnyékát és minden fényét, minden sírását és minden vigasztalódását, minden háborúját és minden békéjét, minden bőségét és minden hiányát, mindent, ami van és mindent ami nincs, és közben nem csinálni úgy, mintha bármit is értenénk ebből az egészből, nem menekülni semmi elől, semmilyen fedezékbe nem behúzódni, átélni az életet, úgy, ahogy van, úgy, ahogy jön a maga teljes és személyes valóságában, találkozásként megélni mindent, magunkkal és a lét egészével való találkozásként, és akarni tanulni, kinőni mindenből. Ez az evangélium. Minden más csak időpocsékolás, és az ego önelégülésre törő hajlama.

Impulzusok (levél)

Az ember egy tehetetlen, nagyon nehezen mozduló, nagyon nehezen változó (illetve ha változó, akkor nagyon egy síkon változó) lény, legalábbis szellemi értelemben. Nem Rólad beszélek, nem magamról, nem X-ről és nem Y-ról, hanem az emberről úgy általában, mert ebben teljesen egyformák vagyunk. Ha azt nézzük, hogy mi minden történt már a világban, a tanulságok oldalvizén tulajdonképpen már rég haza kellett volna találnunk, viszont nem tartunk sehol, illetve alig tartunk valahol. Csoda, hogy jönnek a menekültek, meg egy csomó minden más is történik? Nem, nem csoda, mert az a folyamat, amely a világban zajlik ősidők óta, a kibontakozásunk, vagy mondhatjuk azt is, hogy az a személyes létezés, amely mindent magában foglal, nem hagy minket békén, dolgoztat minket egyfolytában. (Szerencsére nem egyszerre történik meg minden, szerencsére van időbeliség, van lehetőség, valamennyi idő leszűrni a tanulságokat minden történésből, és azokból változni, alakulni a következőhöz.) Illetve expliciten nem is ő dolgoztat minket, hanem inkább mi dolgoztatjuk magunkat, hiszen minden nehéz helyzet abból fakad, hogy még nem vagyunk készen, és pont emiatt kell szembesülnünk velük, illetve a magunk kis nem készségével bennük. Ha pedig nem szembesülünk, akkor - a természet alap logikájával összhangban - még súlyosabb helyzetek lesznek. Mert a természet nem olyan, hogy ha feltesz egy kérdést, és nem érkezik rá válasz, akkor legyint, hogy na, jól van, vissza az egész. Nem, nem ilyen. Ha a természet feltesz egy kérdést, és nem jön rá válasz, akkor legközelebb azt a kérdést nyomatékosabban fogja feltenni. És a nyomatékosság egészen addig fog növekedni, amíg észre nem vesszük, hogy mit csinálunk, amit nem kéne, illetve mit nem csinálunk, amit kéne. Ez zajlik nagyon régóta és a világ egészében éppen úgy, mint mindannyiunk személyes életében is. Ezt szenvedjük mindannyian teljesen egyformán, ezzel mozgunk együtt, ez az a sodrás, amelyből képtelenség kiúszni, mert az egész életünknek pont ez a lényege. Odaadni magunkat mindenre, ami történik velünk, mert mindenben, kivétel nélkül mindenben az az üzenet hangzik el, hogy: Ember, látod ez vagy Te, tehetetlen vagy, de ez így nem jó, nézd meg, hogy ki más tudsz lenni, keresd meg, és hozd fel azt a másikat magadból, aki szintén Te vagy már régóta, de még csak csíraként, viszont most neveld azt a csírát, és válj azzá, aki abból kinő. Minden, kivétel nélkül minden, amit érzékelünk, felhívás erre a változásra, erre a növekedésre, erre a fejlődésre, hiszen az egész életünk a világ egészének növekedésében, fejlődésében játszódik le. Semmire nem mondhatjuk, hogy nem helyénvaló, illetve szükségtelen rossz, mert a világnak minden bizonnyal szüksége van arra a valakire, akivé csak annak a bizonyos dolognak az átélésén keresztül tudunk válni. Legalábbis nem állíthatjuk határozottan az ellenkezőjét. És ez már elég ahhoz, hogy megbékéljünk minden olyan dologgal, amely elől kitérni nem tudunk...

A személyes jelenlét fontossága

Minél több időt tölteni a személyes jelenlétben. Az igazán lényeges átalakulásoknak ugyanis az a táptalaja. Olvashatsz százezer könyvet, végezhetsz annyi szellemi munkát, hogy belekékülsz, ha közben az életed a személyes jelenlét elfogadása, sőt gyakorlása nélkül telik, akkor az erőfeszítések nagyon egyoldalúak maradnak, és a befektetett energia nagy része pocsékba megy.

Ki ás ki kit? (levél)

Szavaimat ne vedd kinyilatkoztatásnak, mert arra nincs hatalmam, de ne tekintsd nagyon súlytalannak sem, hisz egy fél élet nem kevés kínlódása azért mögötte van. Úton járok, életem minden eseménye, minden hatása egy puzzle darab, és próbálom összerakni a képet, vagyis pont azt csinálom, amit a legtöbb ember.

Nagyon sokáig éltem rám rakódott elvárásrendszerek szorításában, amivel csak az a baj, hogy az ilyen alárendelődések pont a leglényegesebb összefüggések közül emelik ki az embert. Az elvárásrendszerek ugyanis mindig idő- és helyfüggőek, miközben az, ami valóban meghatároz minket, egyetemes és örök. És annak ellenére, hogy az idő- és helyfüggő rendszerek programjai neveltek fel minket, sőt nagyon erősen hatnak ránk még mindig, az ember dolga az örök felkutatása. Ez az élet minden lényeges területére igaz, a párkapcsolat is egyértelműen és hangsúlyosan ebbe a kategóriába tartozik. Az, ami közkézen forog a párkapcsolattal kapcsolatban, a férfiasság és a nőiesség lényegi tartalmát tulajdonképpen meg sem lebbenti.  Egzisztencia, anyagi és érzelmi biztonság, család, gyerekek, a nevelésük, az életbe indításuk, aztán egy kis unokázás, meg csendes öregkor, majd villany leó és vége. Ennyi lenne az, hogy férfinak és nőnek vagyunk teremtve? Létezik, illetve bizonyos körülmények megléte esetén létezhet ez is, persze, de ennél sokkal-sokkal mélyebb titkokat hordozunk.

Ákos mellékelt írásában (amelyet egészében is elolvasásra méltónak tartok, lásd alább) jó 15 éve nagyon megdöbbentett a piros betűs mondat, azóta viszont rengeteg olyan élmény ért, amely pontosan ugyanezt a hierarchiát sulykolja. Nagyon érdekes egyébként ez a hierarchia, mert teljesen más, mint az, amellyel legtöbbször találkozunk, és ezt főleg akkor fogjuk érzékelni, ha az említett mondatot egy kicsit közelebbről is megnézzük. A nő nézzen a férfira, a férfi nézzen az Istenre. Nem egymásra kéne nézniük inkább? Nagyon megdöbbentő, én is nagyon nehezen barátkoztam meg vele, de nem. Persze, egymásra is nézniük kell, de nem az az első és a legfontosabb. Abban a párkapcsolatban, amelyben a férfinak fontosabbá válik a nő az ő saját Isten keresésénél, Isten felé vezető útjánál, vagy mondhatjuk úgy is, hogy a vágynál, mely őt a saját személyes szellemi valóságával való találkozásra indítja, a rolót le lehet húzni. Abban a párkapcsolatban ugyanis fel van borulva a rend, és abban sem a férfi, sem a nő nem fog tudni kibontakozni. Házat lehet építeni talán, családot lehet csinálni talán, egy ideig és sok szenvedés árán, de emberileg kibontakozni nem lehet. Sem a férfi, sem a nő nem fog benne fejlődni, és az egész valahogy be fog fuccsolni. Vagy válás lesz a vége, vagy nagy léthazugságokban való vegetálás, és nem tudom, hogy a kettő közül melyik a jobb.  A férfi és a nő kapcsolata ugyanis pont ugyanarra a polaritásra épül, mint amelyikre az Isten-ember kapcsolat, sőt az előbbi tulajdonképpen az utóbbi parabolájának is felfogható.

Kemény szavak, tudom, és nagyon idegenül hangzanak, de hosszas kutatásaim során arra jutottam, hogy erről nem a szavak, hanem mi magunk tehetünk, mert e szavaknál sokkal idegenebbek vagyunk ebben a világban. Hol vannak azok a férfiak, akik számára fontosabb a szellemi valóságukkal való találkozás, mint az anyagi komfortérzet és a jólét? Vagyis hol vannak a férfiak, a mindenre elszánt szegénylegények, lovagok, királyfik, akik el akartak menni a világ végére is, hogy kedvesüknek elhozzák a mindig termő ágat? Hol vannak a nagy kaliberű húzó emberek, akik nem rettennek meg egy kis erdei sötétségtől, akik tudják, hogy le kell győzniük a sárkányt (magukban), mert anélkül nem válnának méltóvá a szerelemre, sőt nem is tudnának kezdeni vele semmit? Hol vannak a férfiak, akiknek nem az jár az eszükben, hogy hányszor és mikor és minél hamarabb, hanem az, hogy dolguk van, és több annál, mint a kis kulipintyójuk felépítése, meg a kedvesük kiszolgálása, mert érteniük kell, hogy mi folyik körülöttük, és abban, ami körülöttük folyik meg kell találniuk azt a helyet (a Golgotát), ahol majd föláldozódnak. És hol vannak azok a királylányok, akik ezt felfogják és nem a családvágyukhoz akarnak egy házi szolgát, és a férfit például elengedik a háborúba (minden háború belül zajlik, a kinti csak a benti vetülete), mert tudják, hogy anélkül soha nem fog visszajönni, és egy percig sem lesznek boldogok, nem hogy addig, amíg meg nem halnak. Hol van a férfiasság és hol van a nőiesség? Hol vannak az úriemberek, akik küzdeni akarnak, és hol vannak a hölgyek, akik az isteni szépség hordozóivá akarnak válni, és valóban odaadni magukat a férfinak. Nem csak a testüket néha, hanem az egész életüket és mindig. Láttad az Ártatlanság korát, az a film gyönyörűen bemutatja, hogy milyen egy anti-férfi és egy anti-nő, és azt is, hogy mi lesz abból, ha egy anti-férfi és egy anti-nő találkozik. A baj csupán az, hogy én is nyakig benne voltam a magam kis anti-férfiasságában a fejem búbjáig, és azt sem tudom, hogy most mennyi látszik ki belőlem.

Az a civilizált világ, amelyben most élünk rengeteg jót tud felmutatni, például olyan orvosi beavatkozásokra van lehetőség, hogy az már majdnem Isten kísértés, de közben belül teljesen tönkre tett minket, az emberségünket porig alázta. (Illetve ez így kicsit megtévesztő, hiszen vígan megtehettük volna azt is, hogy nem alázódunk porrá, csak ahhoz még nem voltunk elég értelmesek.) Itt van egy világ, együtt kéne élni rajta valahogy, és közben a világ egyik fele évszázadok óta uralja a másik felét, és ezt mindenki normálisnak tartja, még csak fel sem tűnik senkinek, hogy mennyire lehetetlen dolgot csinálunk. Attól a létrendtől, amelyről a nagy szellemi tanítók szóltak, fényévekre távolodtunk, és közben a saját nemiségünkkel is teljesen elvesztettük a kapcsolatunkat. A férfiak nem tudnak mit kezdeni a nőkkel, a nők nem tudnak mit kezdeni a férfiakkal, mert egyik sem tud mit kezdeni magával. Sőt lassan már azt se tudjuk, hogy ki férfi, meg ki nő, annyira egybemosódik minden. ("Kedvenc" példám, a női piszoár, amelyet a női egyenjogúság jegyében találtak fel.) És a vicc az, hogy ebből az állapotból a nők, maguk nem lesznek képesek kimászni soha, mert az nem is az ő dolguk. Itt munka van, férfias munka, sárkányölés, rózsabokor irtás (Csipkerózsika), ásás. Ez nem a nő része! A nő része az, hogy ezt hagyja, és segítse, és ne uralni akarja a férfit, hanem nagyon szelíden és nagyon háttérből legyen ott, vele, mellette, és sugározzon rá vissza minden fényt azzal az érzékenységgel, és azzal a finomsággal, amellyel egyedül ő rendelkezik. És az a férfi, aki ezt megkapja, és közben végzi a saját dolgát, rendben lesz, és a rendje által olyan erőt, és olyan belső biztonságot fog nyújtani a kedvesének, amellyel semmilyen anyagi biztonság nem ér fel. A nő ezáltal tudja megkapni a legtöbbet, mert a nő számára ez a minden. Ez az én utam is, ebben a kemencében égek már nagyon régóta, de nem azért csinálom, mert égni akarok, hanem azért, mert nem akarom, hogy az életem egy idő- és helyfüggő esetlegességre menjen el, amelybe csak úgy belecsöppentem. A Minden érdekel, és az, hogy mit kell tennem az úton felé.

Persze ez az egész, nem egy "vissza a tiszta forráshoz" című nosztalgiázás, mert tudom, hogy az a sok modern dolog, amelyről azt mondom, hogy rengeteg ellentmondást hordoz, azért létezik, sőt a létezése nagyon is valóságos. Visszamenni ebből nem lehet, de nem is kell. Előre menni viszont kell, az minden ember kötelessége. Ha az írásaim, a gondolataim, az életem nem szalad előre, ha csak azt ismétlem végestelen végig, amit ez a kor szajkóz, akkor nem fogok nyomot hagyni a világon. Úgy pedig nem jó elmenni.

Nem tudom, mit tudsz kezdeni ezekkel a szavakkal, de az már nem az én dolgom. Van egy fontos könyv, amely elég jól felfejti ezeket a szálakat, de a világot (egyáltalán nem meglepő módon) annyira nem érdekli az abban leírt gondolatsor, hogy már nagyon sok éve nem adták ki, és antikváriumban is nagyon nehéz hozzájutni. Itt van nálam, most hozta vissza egy barátom, ha érdekel, lemásolom Neked. De csak akkor, ha jelzed, mert nyomulni nem akarok. Nagyon érzékeny, nyitott lelkületű lánynak ismertelek meg, azért is mertem mindezt így leírni. Sok szerencsét az élethez :-)!

Ákos említett írása az alábbi:

A hét parancsszó

Szeresd az Istent, teremtődet, égnek és Földnek urát. Tudd, hogy teremtmény vagy és legyél hálás, hogy itt lehetsz, szeretni mindeneket. Szíved a tömérdek szépségbe úgyis belészakad.

Ez a szeretet parancsszava.

Legyél gyenge és tűrj. Hatalmas erőd ettől növekszik. Soha ne mutasd, soha ne használd, soha ne pusztíts. Szabad vagy: emeld fel magad, emeld fel a Földet!

Ez az erő parancsszava.

Nincs megismerés. Nincs tökéletesség. De a megismerés és a tökéletesség vágya mindenkinek kötelező. Nincs találás, csak keresés van. De kutatni és tanulni kell: nyújtózni a Fény felé.

Ez a bölcsesség parancsszava.

Új és tiszta légy, minden nap: ne tűrd a bűnt és a mocskot. Számoltasd el magad. Ne emlékezz és ne felejts. Karnyújtásnyi körben felelős vagy a világért, önmagadért és önvalódért.

Ez az erény parancsszava.

Most kell élned. Most élned kell. Hited az ős­eredet gyökerén növekszik, ha hagyod. Hagyd hát. A Férfi az Istent keresse, a Nő az Istent kereső Férfit.

Ez a hit parancsszava.

Egyetlen igazság van. Nincsenek nézőpontok. Ne pazarold kiszabott idődet: tudván tudd a Teremtés törvényeit, és ne harcolj ellenük. Tanulj meg örülni korlátaidnak.

Ez az igazság parancsszava.

Szárnyalj szabadon: lázadj és élj. Keresd a szerelmet, serkentsd alkotásvágyadat. Ne félj semmitől. Menj el a szakadék széléig. Add magad, olvadj fel: teremts.

Ez a szerelem parancsszava.

A Hét Parancsszó egyetlen hanggá olvad össze: Szeress!

A menekült áradat üzenete

Ezek az események azért lettek, hogy a gondolkodásunk átalakuljon, és mélyebb szempontokat vegyünk észre, ne csak azokat, amelyeket eddig is láttunk. Ha nem lennének ilyen erős impulzusok, akkor nem gondolnánk arra, hogy valamit gyökeresen más megvilágításba helyezzünk. Minden ember nagyon merev, mindenki nagyon nehezen tér le a kijárt ösvényeiről, és sokszor csak a traumatikus események tudnak hatni rá valamelyest. Európának újabb pofon ez a menekült helyzet, de azt hiszem, hogy még messze nem az utolsó, mert még mindig nagyon kevés olyan ember van, aki ebből valami tényleges tanulságot le tudna vagy le akarna szűrni. Az elkövetkezendő évtizedeknek arról kell szólniuk, hogy megértünk olyan nagyon fontos dolgokat, amelyeket eddig egyáltalán nem értettünk. Ha ez nem történik meg, akkor akár hatalmas kataklizmák is jöhetnek, hiszen a mesterségesen és belső tartás nélkül túlfejlesztett felszín alatt most csak halmozódnak a feszültségek, és közben az egész rendszer egyre bonyolultabbá és egyre sebezhetőbbé válik. És ezt nem lehet rákenni az iszlámra, nem lehet rákenni az oroszokra, nem lehet rákenni senkire, mert ez legnagyobb részben tőlünk van, attól, hogy burokban éltünk, és azt gondoltuk, hogy a világ csak annyi, amennyi a burokból belátható. Például természetesnek tekintettük a jólétünket, és fel sem merült bennünk a gondolat, hogy azért a jólétért kik és mennyi véráldozatot hoztak, hány közösség vesztette el életterét, hány kultúra hanyatlott porba, hány nyelv halt meg, hány világlátás hunyt ki, fel sem merült bennünk a gondolat, hogy mi mindent kéne magunkban megmozgatni azért, hogy legalább egy kis részét jóvá tegyük azoknak a rettenetes szenvedéseknek, amelyek a jólétünk felépüléséhez szükségesek voltak. Nagyon nagy nyitásra van szükség, és nagyon pontosan fel kell  ismerni, hogy hol voltak azok a döntési pontok az életünkben, ahol nem mi magunk voltunk jelen, hanem csak a minket körülvevő közeg kondicionálásai, programjai futottak rajtunk, szellemi, tudati fejlődésünkben hol voltak azok a pontok, ahol a valódi felfedezésekhez szükséges egyéni erőfeszítésekről lemondtunk és megelégedtünk a mások által felkínált előre gyártott válaszokkal. Ahelyett, hogy megfőztük volna magunknak a vacsorát, megelégedtünk a készétellel, amelyet mások hoztak nekünk. Ezek a szembesülések nagyon keservesek, de a jövőnk azokon múlik, és nem az EU-n, nem a gazdasági növekedésen, és nem azon, hogy a menekülteket hogyan zavarjuk vissza oda, ahonnan jöttek. Még csak azon sem, hogy sikerül-e mesterséges eszközökkel mesterséges békét csinálni a hazájukban vagy sem. Amit eddig elmulasztottunk, azt most kell pótolnunk. A 24. órában vagyunk.

El fogják söpörni (levélrészlet)

A gondolataink, az értékeléseink nem mi magunk vagyunk. Ezek csak képek, amelyeket használunk az úton, mert van az a természetes igényünk, hogy ássunk a körülöttünk lezajló jelenségek mélyebb okai után kutatva, miközben tudjuk, hogy azokat a jelenségeket - minden igyekezetünk ellenére - soha nem fogjuk igazán megérteni. Nagyon sok embernek leírtam már, hogy nem vagyok nyugat ellenes, illetve tudom, hogy én is nyugati ember vagyok, és ezt a gyökeremet kár is lenne tagadni, illetve megtagadni. Viszont azt érzem, hogy ha ez a nyugati ember nem mer igazán szembenézni léte, kultúrája, civilizációja minden ellentmondásával és minden szörnyűségével is, amelyet az ősei elkövettek (és amelynek terheit ő ugyanúgy hordozza, mint amennyire például kihasználja a fejlett technológia nyújtotta előnyöket), akkor ezt a nyugati civilizációt a "nomád hordák" el fogják söpörni, és egy szavunk sem lehet majd, mert ebben az esetben csak az fog bekövetkezni, amit mi hívtunk ki magunk ellen. Amit tegnap írtam, azt vedd e féltés megnyilvánulásának, semmi egyéb indíttatásom nem volt, és nem is lesz mögötte. Nem akarok elméleteket ácsolni magamnak, amelyeken büszkén időzhetek, és nem érdekel túlságosan az sem, hogy ki mennyit hall meg mindebből. Ezek már nem az én dolgaim. Az én dolgom az, hogy keressem azt, amiért megszülettem, és átéljek mindent, amit kaptam, hiszen az összes többi abból pattan ki. Nem hiszem, hogy bárkinek más feladata lenne...

Kevesen hallják

Néhány hónapja, sőt talán már egy-két éve is rendszeresen írogatok arról, hogy a világ tisztább, kulturáltabb, civilizáltabb felének nem ártana pár kérdést feltennie magával kapcsolatban. Például azt, hogy valóban ő-e a világ tisztább, kulturáltabb és civilizáltabb fele. Volt egy kis profétikus éle ezeknek az írásoknak, de azt azért én sem gondoltam, hogy az említett kérdés ilyen gyorsan exponálódni fog egy olyan óriási problémában, mint a szír háború miatti menekült válság, illetve az egész fejlett világ tehetetlensége (benne az én saját tehetetlenségemmel) azzal szemben. Mert adva van egy kultúra, egy valamilyen szempontból elképesztően fejlett társadalom, amelyik egy másik szempontból nézve úgy viselkedik, mintha a világ alja lenne. Ha valaki végigolvassa az indexen akár csak egyetlen nap történéseinek beszámolóját, ha valaki mer csak egy egész picit belegondolni abba, hogy mit művelünk mi itt ezekkel az emberekkel, akkor érteni fogja, hogy miről beszélek. Ebben az általános seggre ülésben azért van pár fénypont, nekem például Ferenc pápa megnyilatkozásai a remény üde foltjait jelentik. Csak hát kevesen hallják meg, hiszen az ember mindig csak azt hallja meg a kívülről jövő beszédben, aminek a hallására belül már felkészült. Hát, akkor azt mondom, hogy készüljünk, mert ha továbbra is a fülünkön ülünk, és csak a mi kis belső nyavalyáinkon járatjuk az agyunkat úgy, mintha a világ másik fele nem is létezne, akkor majd a kövek fognak beszélni, és nem is nagyon sokára. Uff én beszóltam!

Törésvonalak

Jókor jó helyen a jóért megszégyenülni,
Nincs boldogabb annál, mint aki...

A törésvonalak mindent megmutatnak,
Nélkülük semmi sem rajzolódna ki.

Az igazi kérdés

A hétvégén olvastam, valamilyen sajtó jelentette meg nem tudom kinek a szavait, hogy a menekülteket nem egyszerűen megsegíteni kell, hanem mindent el kell követnünk azért, hogy emberi méltóságukat visszanyerjék. Ez természetesen igaz, viszont aki az elmúlt napokban a Keleti Pályaudvar környékére tévedt, ragyogóan érzékelhette, hogy itt egyáltalán nem a menekültek emberi méltósága forog a legnagyobb veszélyben. Adva van egy ország, ahol a lakosság nagy többsége számára, ez a népvándorlás teljesen értelmezhetetlen jelenség...

Bő hete utaztam egy vonaton, megálltunk Cegléden, és pár percig úgy tűnt, hogy a menekülteket a mi vagonunkba is fel fogják engedni. A velem egy kupéban két kislányával együtt utazó családapa óriási pánikba esett, és ijedtében egészen elképesztő butaságokat is mondott. Például azt, hogy a menekülteknek adott drága ásványvíz miatt nem jut elég támogatás a magyar családoknak. "Nézzétek csak, lányok, ott van mindegyiknek a kezében a palack, képzelem, hogy mi pénzbe kerülhet az államnak ez a jótékonykodás!"

Én ezt az embert mélységesen megértem, mitől is gondolkodna máshogyan?! Abban a közegben, amelyben felnőtt, nyilván nem érték őt olyan élmények, amelyekből másmilyen következtetéseket is le tudott volna szűrni. Az igazi kérdés valószínűleg nem az, hogy neki mit kéne máshogy gondolnia, az igazi kérdés az, hogy én magam mi olyat tudok felmutatni, amivel segíthetném őt gondolkodása fejlődésében. Ilyenkor van az, hogy ember körülnéz, olyan falakat lát maga körül, hogy beleszédül, aztán magába néz, és ott is ugyanazt találja. A hétvégén gyönyörű napokat töltöttem a lányaimmal a Mátrában, utoljára három éve voltunk így együtt, és - menekült kérdés ide, menekült kérdés oda - erősen érzem, hogy ezúttal pont azt csináltam, amit kellett. Viszont az nagyon fontos követelmény, hogy az ember őrizze, ápolja érzékenységét, és engedjen feltörni mindent, ami a mélyéből feltörni vágyik. Mert ott van az igazi mondanivaló, és nem a koszrétegekben, amelyek kívülről rakódtak rá. Aki mer mélyre menni, az megtalálja emberi méltóságát, és közben másoknak is esélyt ad arra, hogy ők is megtalálják magukét... Legyenek akár háborús országból, akár önmaguk elől menekülők, mert nem tudom, hogy melyik a nagyobb nyomorúság.

Találkozásként

Azok a napok érnek valamit, amelyeket az ember legalább részben találkozásként tud megélni. Időnk ugyanis túl kevés ahhoz, hogy ne igyekezzünk belőle minél többet egy személyes valóság jelenlétében tölteni.

Végtelen sok mozgató

Csak azt ne higgye senki, hogy képes bárkinek a személyiségét megmagyarázni, azt meg pláne ne higgye, hogy saját maga belső összetettségét le tudja képezni valamilyen tetszetős elméletté. Mindenkit végtelen sok különböző, egymással ellentmondásban álló belső mozgató alakít, ráadásul az egyes mozgatók részesedése, ereje, szerepe folyamatosan változik. Sokszor szeretnénk azt hinni, hogy ebben az állandó változásban, az arányok folyamatos átmeneteiben vannak fix pontok, kiemelhetők olyan dominanciák, amelyek mellett más összetevők majd elhanyagolódnak, azonban rendet rakni akaró törekvéseinkbe folyton belesülünk mégis. Az élet mindig mindent felülír, a lélek tengerének hullámzását nem lehet kimerevíteni, a formáló erőket nem lehet megszelídíteni és négy fal közé zárni. Rendet rakni akaró törekvéseink érthetőek, sőt valamennyire méltányolandóak is, de a végén majd bele kell törődnünk abba, hogy a rendrakásban tulajdonképpen kudarcot vallunk, és bele kell törődni abba is, hogy amit életünk során létrehoztunk, az jelentőségében nagyon eltörpül ahhoz képest, akivé az alkotás folyamata közben mi magunk váltunk, vagyis ahhoz képest, akivé az élet az alkotásunk folyamata által nevelt minket.

Léthazugságok

Mindannyian itt, ebben a világban nőttünk fel, és éppen ezért mindannyian hordozunk olyan léthazugságokat, amelyek ebből a közegből rakódtak ránk. Sőt, ezek a léthazugságok nem csak egyszerűen ránk rakódtak, hiszen legtöbbjükhöz teljesen hozzánőttünk, és a velük való együttélés már annyira természetessé vált, hogy tulajdonképpen észre sem vesszük, hogy jelen vannak, sőt meghatározó módon vannak jelen az életükben. Nem vesszük észre, vagy inkább nem akarjuk észrevenni azokat, félig, háromnegyedig vagy majdnem teljesen öntudatlan mechanizmusokkal, zsigerből, reflexből hárítjuk el a velük való szembenézést, mert valahol mélyen érezzük, hogy a szembesülés fájdalmas lenne, és nagy kiszakadással, összetöréssel járna együtt. A tisztázódás, a gyógyulás valójában egy nagyon nehéz személyes fejlődési folyamat, és számtalan gát blokkolja mindnyájunkban. Mindenkiben más, de senkinek sem könnyű kicsit igazabbá válnia. Pedig nincs más út előttünk...